A mozgalmat, mint ismert, siker koronázta ama egyszerű körülménynél fogva, hogy a vevő, Mechtler László ausztrál üdítőital-gyáros és volt ausztrál katonatiszt nem tudott fizetni, így a Vagyonügynökség január 2-án felbontotta a vele májusban megkötött opciós szerződést. Ebből logikusan következett tíz nappal később az a nem mellékes eredmény, hogy a Vagyonügynökség elmozdította a sörgyári igazgatóságból a Mechtler-párti Beleki Józsefet, akinek tekintélyét amúgy is kikezdte egy hordóügy és egy igen sok pénzbe kerülő APEH-vizsgálat.
A Prágában, söripari mérnöknek kitanult, orosházi származású Furák Zoltán 1980-ban jött Nagykanizsára; Prágába még egy olyan ösztöndíjjal került, amely egy Szentesen megépítendő sörgyár szakemberszükségletét szolgálta volna ki, ám abból a sörgyárból nem lett semmi. Törekvő és tehetséges, beosztottjaival szemben kemény követelményeket támasztó vezetőnek ismerik. Sokat járt külföldön, egyike azoknak, akik a gyakorlati ügyeket vitték többek között a német Holsten céggel, amelytől licencet vásárolt a kanizsai gyár, Magyarországon úttörő vállalkozásként, ami miatt még ma is büszke Beleki József volt igazgatóra az egykori MÉM-es söriparfelelős, ma FM-es felügyelőbizottsági tag, Kiss Gáborné osztályvezető. „A régi felső vezetés – emlékezik Furák – jól reprezentálta a gyárat, de a tényleges munkát velünk végeztették el.” Neki is, a jelenleg különféle pártvonzalmú, de szigorúan a kapun kívül politizáló középvezetők legtöbbjének is „kötelező volt a párttagság”: „Ha egyszer nem tette fel a kezét az ember, meg se hívták többé.” Ezzel sem vehette elejét a gyárban honos kontraszelekciós mechanizmusnak, amelynek, mint sok helyütt, itt is az volt a lényege, hogy a munkás szakemberek épp jók középszintűeknek, a kevéssé fajsúlyosak meg felső vezetőnek. (A 80-as évek elején kényszerült távozni például előbb főmérnöki állásából, majd a gyárból és egyúttal a szakmából a szintén Bohémiában kitanult, akkor pártonkívüli, ma helyi SZDSZ-ügyvivő Solti Károly.)
A középvezetők, amint az ismert az újságolvasók előtt, egy évvel ezelőtt bontottak zászlót: ’90. február 7-én a Zalai Hírlapban kilencük nyílt levélben tiltakozott a „gazdaságilag indokolatlan társaságok” és más visszásságok ellen (az igazgató állásfosztási fenyegetőzését váltva ki). A gyár százszázalékos eladásának terve miatt léptek színre: egy ’89. decemberben puccsszerűen újra összehívott vállalati tanácsi ülésen döntöttek így, felülbírálva azt a három nappal korábban hozott döntést, hogy a gyár ötven százalékának birtokába jusson Mechtler úr, ugyanakkora összegű tőkeemeléssel, mint amibe a gyár megvétele kerül. De a madártávlatból, következésképpen liberálisan szemlélődő Pesten is akadtak Mechtlernek és főként a 100 százalékos üzletnek pártfogói: Hütter Csaba akkori mezőgazdasági miniszter és Antal László gazdaságpolitikai titkárságvezető. Természetesen egy igazi privatizációt akartak végre elkönyvelni a sok álátalakulás közepette: hogy jön egy kapitalista, és szőröstül-bőröstül megveszi a céget. Ehhez azonban előbb – a jogszabályok értelmében – igazi államigazgatási irányítás alá kellett venni, majd – egy hosszadalmas procedúra eredményeként, szeptemberben – állami egyszemélyes kft.-vé alakítani a sörgyárat. Kész konfrontációs helyzet: a régi, málladozó rendszer szembekerül a feltörekvő MDF-es erőkkel, amelyek nem kedvelik a „kiárusítást” és „fej fölül eladást”, és amelyek – Csengey Dénes vezérszónokkal az élen – még februárban tüntetést és országos publicitást biztosítottak a kilenceknek. „Kezdettől fogva nagy ingerültséggel figyeltem a politikai felhangokat – emlékezik Tömpe István volt vagyonügynökségi elnök. – Az ötven- és a százszázalékos részesedés vitája egy zavaros ellenzék és a tisztátalan múlt közötti vita volt.” A zavart csak fokozta, hogy az akkor még gyengécske Vagyonügynökség nem is vállalhatta a korábbi kormány- (Hütter- és Antal-féle) döntés felülvizsgálatának felelősségét, de abban a helyzetben sem volt, hogy megvizsgálja, tud-e fizetni a vevő. Kénytelen volt az ajánlat állami bevétel tekintetében is kedvező mivoltából annak komolyságára következtetni, májusban megadta tehát Mechtler úrnak az opciót.
A középvezetők számára viszont a „dolgozói beleszólás” lehetőségét jelentette volna az ötvenszázalékos állami részesedés. Ha nem indították volna meg az átalakítást – érvelnek –, vállalatitanács-választást kellett volna tartani, ezen pedig valószínűleg megbukott volna az akkori igazgató. Beleszólási igényeik azonban abból is fakadtak, hogy éltek a gyanúperrel: a privatizációs folyamat nem garantálja a – mégoly állami – vállalati vagyonnak és a dolgozók érdekeinek a védelmét. Néhány hónap múltán kétféle módon is igyekeztek nyomást gyakorolni a Vagyonügynökségre: az általuk – Nádasi Tamás műszaki ellenőr vezetésével – megalakított, és csakhamar a régi szakszervezet fölé kerekedő Nagykanizsai Sörgyár Független Szakszervezete (a Nasöfsz) révén, amely munkavállalói érdekvédőként formált jogot a privatizáció ellenőrzésére; és a kft. felügyelőbizottsága útján, amelybe a vállalat küldöttjeként a dolgozók szintén egy középvezetőt, a 31 éves Tóth István beruházási osztályvezetőt választották be. Tavaly novemberben elérték a Vagyonügynökségnél, hogy a Mechtlerrel kötött szindikátusi szerződésbe belekerüljenek az ausztrál korábbi ígéretei: hogy továbbra is lesz munkája, hogy megkapják a dolgozók az eredetileg is kilátásba helyezett 40–60 százalékos béremelést, és hogy a beígért beruházásokról sem fog megfeledkezni Mechler úr. Vagyonvédelmi ténykedésük során a decemberben kipattant hordóügy kavarta fel a legnagyobb port: Mechtler használt töltőberendezést és használt hordókat szerzett be külföldről a gyár részére (a vevő tehát Beleki igazgató, illetve a tulajdonosjelölt ausztrál); dokumentációjuk szerint hatalmas hasznot vághatott zsebre a hordókat a gyárnak közvetítő Cég (amelynek Mechtler a tulajdonosa), és hatalmas veszteséget a sörgyár. És most, ama bizottságban, amely kiválasztotta a pályázók közül az ügyvezető igazgató személyét, szintén részt vehettek a privatizációt felelősen ellenőrző középvezetők. E bizottságban ugyanis a Vagyonügynökség, a felügyelőbizottság és a vállalat képviseltette magát, utóbbiban pedig véleményezési jogot szerzett a független (és mellesleg a régi) szakszervezet.
A Vagyonügynökség most kiírt egy óvatos, zártkörű pályázatot: tanácsadó céget keres, amely majd kiírja és lebonyolítja a privatizálást. Furák Zoltánék szeretnék szerét ejteni, hogy a privatizáció során a dolgozók vagy a dolgozók egy része részesedést szerezhessen. Ugyanis olyan privatizációnak van értelme – bizonygatják –, amelynek során a mai, vállalatukért sokat áldozó középvezetői réteg is részesedhet. Középvezetőkből termelődhet ki a magyar középosztály.
- Belföld [6]