1991. február 23-ának hajnalán ismét felpörögtek a már valósággal „unalomba fulladt” háború hajtóművei, megkezdődött az „igazi” harc minden dimenzióban, szemtől szembe, ahogyan azt katonás módon elképzeljük. A koalíció csapatainak szárazföldön megindított támadásával a háború totális szakaszába lépett.
A hétköznapi médiaélvező, érdeklődő polgár nyilván az első, légi háborús szakaszt vélte látványosnak: elképesztette a csillagháborús filmekből megismert modern haditechnika hideg alkalmazásának show-ja. Napokig volt téma a rakéta sebészi pontossággal kiszámított útja, a rádiólokátort szembefröcskölő „lopakodó” repülőgép, a légi utántöltés, az elektronikus, modern „nonfiguratív” háború egy-egy részlete.
A szakember azonban csalódott. A katona érezte, hogy a politika még nem adta át teljesen a terepet a hadviselésnek, a háború, a fegyveres küzdelem törvényei még nem érvényesülhettek korlátok nélkül, ügyelni kellett olyan konzekvenciákra, mint az „Irak-ellenes koalíció egysége”, a „polgári lakosság kímélése”, a „veszteségek elkerülése” stb. Mindez azonban nem lehetett realitás, mert a háború fegyverek alkalmazásával jár, ennek nyomában pedig életek, értékek pusztulása halad.
Most viszont, amikor a konfliktus a maga korlátozhatatlansága alapján olyan stádiumba jutott, hogy a hadműveleti térképeken érzékelhetően lehet rekonstruálni az eseményeket, a katonai szakértő „jobban érzi” magát.
Látványosan, de eredménytelenül
Mindenki számára egyértelmű volt, hogy a háború első légi hadműveletét követnie kell a szárazföldi csapatok intenzív első támadó hadműveletének és a haditengerészeti tevékenységnek. A légi háború azonban elsietettnek tűnt. Szilárd meggyőződésem, hogy a támadás megindítását nem katonai, hanem politikai tényezők határozták meg, a hadszíntéren települt törzs még nem volt minden tekintetben felkészülve, az egyes nemzeti kötelékek, haderő-, fegyver- és csapatnemek tevékenysége még nem volt idő és terep szerint összehangolva, nem volt kész a felderítés. A biztosítás, beleértve a logisztikai támogatást is, nem végezte el a dolgát, bizonyos lőszerekből nem érték el a készletszintet. A katonai vezetés mégis beleegyezett a korai kezdésbe, mert a háború elsőnek elképzelt szakaszában ez nem jelentett veszteségi kockázatot, csupán az eredménytelenség rizikóját. Így az első napokban a haditechnika teljes arzenálját precíz tervezés nélkül, bár látványosan vetették be, a különböző fegyverzetek akkor jelentek meg, amikor az nem volt indokolt. Mindez azt eredményezte, hogy az első fázis sokáig tartott, a célok bővültek, az áldozatok száma emelkedett.
Február közepén már más volt a helyzet. A szárazföldi csapásmérés optimális időpontját már a katonák választották ki, és ehhez igazodott a politikai alkuálláspont is. A roham időzítésében nagy szerepe volt a várható időjárás megítélésének, ugyanis az előre jelzett vihar és forróság jelentős mértékben nehezíti az élőerő és fegyverzet alkalmazását. Sokáig már nem lehetett várni. A katonák nyilván jelezték, hogy az iraki–szovjet terv időtényezői nem fogadhatók el. Nem hagyhatták figyelmen kívül azt sem, hogy a légi előkészítés hatékonyságát már nem lehetett növelni, a leküzdhető célok kimerültek, a feltöltés befejeződött, az átcsoportosítások lezárultak, a felderítést elégségesnek ítélték.
Intenzíven, összehangoltan
A február 23-i, második ultimátumot csupán órákkal követő határozott lépés tehát nem volt váratlan a világ számára. Az első órák egyértelműen tükrözték, hogy a tevékenységi irányokat mélység és idő szerint összehangolták. A szakemberek sohasem úgy képzelték, hogy a főerők frontális csapást fognak mérni az iraki védelem legsűrűbb szakaszaira. A szárazföldi csapatok legjelentősebb csoportja lényegében átkaroló tevékenységet kezdett. Iraki területen keresztül akar az ellenség mélységébe és háta mögé kerülni. Hasonlóképpen manőverező tevékenységet végez a tengeri deszantok harcrendje, és részt vesz a hadműveletben néhány légideszant-kötelék is. Ezek az alkalmazási formák azt eredményezik, hogy az első napokban nagyobb a támadási ütem. (Az 1942. évi észak-afrikai háború és valamennyi közel-keleti konfliktus tanulságai arra intenek, hogy a sivatagi körülmények közepette a csapatok ne szakadjanak le a hadtáptól.)
Az iraki védelem felépítését még nem derítették fel egészen. Az első napi hadijelentések arra engednek következtetni, hogy a védelem belső és külső övezetében a tartalékosok, kisebb mélységében a felkészített sorállomány, a magjában pedig az elitcsapatok helyezkednek el. Az irakiak mellőzik az aktív harctevékenységi formákat, nézetem szerint azért is, mert nem a kuvaiti területmegtartás, hanem a vártnál nagyobb veszteségokozás a katonai céljuk. Ezt támasztja alá a felperzselt föld taktikája, az olajkutak felgyújtása, az objektumok rombolása is.
Az új taktika
A nagy veszteségokozás taktikája magyarázza azt is, hogy a hadművelet elején viszonylag könnyen adtak fel állásokat, ezzel beengedték az európai–arab koalíciót a védelem mélységébe. A térnyerés ugyanis olyan kötelezettségeket vár el a támadótól, hogy jobban biztosítsa szárnyait, élén haladó csapatait, hadtápját, ezzel egyre inkább jelentős erőket tudnak elvonni a kifejezetten támadó tevékenységtől.
Az iraki katonai vezetés tehát fő erejét nem Kuvait megtartására, hanem a minél nagyobb veszteségokozásra koncentrálja. Ez hadászatilag indokoltnak tűnhet. Az erőviszonyok reális felmérése alapján ugyanis világossá vált: a megszállt területet nem képesek megtartani, az arcvonalhoz közel folytatott szívós és aktív ütközetben ugyanakkor ők maguk szenvedhetik a nagyobb veszteségeket. Úgy értékelték, hogy az amerikaiak és szövetségeseik sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a veszteségek növekedésének, a támadó tevékenység esetleges kifulladásának; így amikor az iraki potenciál lényegi kikapcsolása válik fő feladattá, akkorra már csökken a támadás hatékonysága.
Nyilvánvalóvá vált, hogy a szövetségesek valóságos hadászati célja már semmiképp sem csupán a kuvaiti terület felszabadítása, hanem az, hogy megfosszák potenciáljától az elsőnek támadó iraki felet. A katonai irodalom ezt nevezi az agresszor katonai értelemben vett megsemmisítésének. Az iraki vezetés, maga Szaddám Huszein most épp ezt akarja megakadályozni, vagy legalábbis időben annyira elhúzni, hogy a koalíció (és annak lakossága) belefáradjon. Az átértékelődött cél tehát a szövetség részéről az agresszor teljes megdöntése, iraki részről pedig a háború lelassítása, bizonyos szakaszaiban a kialakult átmeneti helyzet konzerválása, a rendszer átmentése, ezzel Szaddám Huszein győzelmi tekintélyének mérsékelt megőrzése.
A fordulópont
A szárazföldi hadműveletben bizonyos fordulópontot eredményezhet a vegyi fegyverek alkalmazására való áttérés. Az irakiak – korlátozott számban ugyan, de vélhetően – rendelkeznek a harcászati szintű célba juttató eszközökkel. Mégis úgy tűnik, a bevetést az iraki vezetés időben és térben egyaránt elhúzza, a védelem mélységében képzeli el, mert ekkor nagyobb a hatékonysága, nehezebb a védekezés ellene, és elsősorban a főerők védelmi harcát segíti. Minél nagyobb a nappali hőmérséklet, annál nehezebben tudnak a támadó katonák hosszú ideig védőeszközökben és gázálarcban tevékenykedni. Mindez szintén a támadás lendületének csökkenéséhez vezet. A vegyi fegyver alkalmazásának elkerülése úgy biztosítható, ha a koalíció csapatai jól használják ki az első időszak eredményeit, manőverező tevékenységgel kifognak a „beengedés” stratégiáján, átkarolással, megkerüléssel, deszantokkal kikapcsolják az iraki főerők jelentős részét. Ebben az esetben az iraki vezetésnek mérlegelnie kell, hogy a vegyi fegyver bevetését milyen intenzitással és körülmények közepette tudja deklarálni és indokolni.
Más tömegpusztító fegyver alkalmazása csak a vegyi csapások tömegessége esetén képzelhető el, de ez esetben is nagyon nehezen indokolható. Elvileg a nukleáris hadszíntéri eszközök aktivizálása „belefér” az amerikai doktrínába. Bizonyos el nem kerülhető esetekben, a „rugalmas reagálás” szellemében az atomküszöb átlépését is kilátásba helyezik. Nem véletlen, hogy egyes amerikai törvényhozók a hónap elején sürgették és javasolták ezt a lépést, felsorolták az erkölcsi megengedhetőség érveit. A jelenleg érzékelhető hadi helyzet, úgy tűnik, még mindig nem indokolhatja a kémiai fegyverre való nukleáris választ, ugyanis a vegyi fegyver sikeres, támadóra történő alkalmazása nem teremt olyan szituációt, hogy ez katonailag indokolható lenne. Az irakiak kapacitása erre kevés, a szövetségesek pedig fel vannak készülve. Remélem és hiszem is, hogy politikai okból az amerikai–szaúdi vezetés nem nyúl az elrettentés arzenáljához, ezzel túl sokát kockáztatna.
Az első támadónapok szinte látványosnak tűnő, talányos sikerei azonban nemcsak kételkedésre és magyarázatkeresésre indítanak, hanem bizakodásra is. Szerintem ma már semmi sem indokolja egy második, török front megnyitását, így a háború távol marad Európától. És azt hiszem, talán már nem is tart olyan nagyon sokáig ez a háború.
- Külföld [6]