Ezt az elmés népi bölcsességet a parlament önkormányzati bizottságában dr. Józsa Fábián MDF-es alelnök vágta a fővárosi törvény vitájára meghívott budapesti főjegyző, Szegvári Péter fejéhez, miután a főjegyző azt merészelte fejtegetni, hogy a különböző helyi adónemek kivetési jogát meg kellene osztani a kerületek és a főváros között. Ám a bölcs mondás éppúgy elhangozhatott volna a kerületi polgármesterek képviseletében jelen lévő Lévay Levente vagy Koppány Zoltán szájából. Mert kormányzati emberek, kormánypárti képviselők és SZDSZ-es kerületi polgármesterek teli torokból ugyanazt a nótát fújták: a gaz főváros ki akarja sernmizni a kerületeket. Ennek fényében értelmezendő a fenti mondás: engedj a főváros sirámainak, törekedj a kompromisszumra, hálából elszemtelenedik, és a megsemmisítésedre tör. Csak az a kérdés, hogy hogyan jutottunk idáig.
A káderhiány vonzása
Az önkormányzati törvényjavaslat tavaly nyári vitájában az MDF erősen centralizáló, az SZDSZ autonómiapárti álláspontot képviselt. A szabad demokraták megrettenve a vármegye és a főispán rémétől olyan mértékig túlhangsúlyozták a helyi autonómiát, hogy ezzel akaratlanul is muníciót szolgáltattak a soraikból kikerült kerületi polgármesterek későbbi oligarchikus bandériumainak. Ráadásul a két nagyobb párt egymásnak feszülő összebékíthetetlen koncepciójából, ahogy ez lenni szokott, rossz kompromisszum született. A megyei apparátusok ugyan összezsugorodtak, de ellensúlyozásukra már megszülettek a köztársasági megbízottak, és születőben vannak a centrális alárendeltségű szervek hivatalai. Ennél is nagyobb baj, hogy nemcsak 3-3 megye fölé rendeltek egy-egy köztársasági megbízottat, hanem a főváros fölé egyet külön is, s így a kerületi polgármesterek megválasztásával és féktelen szeparatizmusával létrejöhetett a harapófogó, amely összeroppanással fenyegeti Budapestet.
Az új kerületi polgármester urakat – kivételek persze mindig akadtak – egy évvel ezelőtt nem ismerte senki. Az SZDSZ közkatonái voltak, ha voltak, mert akad köztük olyan is, aki akkor még a kisgazdapártban vitézkedett. A parlamenti választás minden pártot kivéreztetett, nincs itt olyan sok politikára fogható ember. Ráadásul a parlamenti demokrácia első hónapjai, a T. Ház és a kormány csetlés-botlásai a magukra valamit adó embereket – tisztelet a kivételnek – inkább elriasztották a politikai szerepvállalástól. Mikor fel kellett sorakoztatni a helyhatósági választások jelöltjeit, bizony akadtak közöttük magukat feltoló önjelöltek is. A „káderhiány” vákuuma vonzotta őket, mint a mágnes. Az SZDSZ vezetősége később meglepetéssel volt kénytelen tapasztalni, hogy az SZDSZ mégoly tágkeblűen értelmezett szellemiségével is nehezen összeegyeztethető megnyilvánulásokra ragadtatják magukat egyes szabad demokrata mezben tündöklő helyhatósági tisztségviselők. Mindehhez társult az MDF igen hatékony önlejáratási kampánya, az „ezt már kipróbáltuk, most próbáljunk valami mást” effektusa, és az ily módon felértékelődött szabad demokrata zászlók alatt némi túlzással bárki elmasírozhatott akár a polgármesteri székig is.
Férfias küzdelemben
És a baj nem jár egyedül. Mondják, az új kerületi polgármester urak némelyikével hamar elszalad a ló. Miközben a fővárossal vívott nemes küzdelemben minduntalan az általuk képviselt polgárokra hivatkoznak, hivatalukban nem lehet őket elérni. A fővárossal folytatott férfias küzdelem jócskán leköti az energiájukat.
Miről is van szó? A polgármester urak közül néhányan már a megválasztásuk másnapján úgy érezték, hogy véd- és dacszövetséget kell kötniük Demszky ellen, mert különben a főváros orvul magához ragad minden hatáskört, elhappol minden önkormányzati tulajdont, ráül az állami pénzforrásokra, és volt kerületi önállóság, nincs kerületi önállóság. Eb ura fakó, Kispest non coronat. Szövetkezésük hamarosan minden realitástól elszakadó, a követelésekben határt nem ismerő mozgalommá dagadt. Demszkyt váratlanul érte ez az eltökélt támadás, nem tudott hangot találni a felajzott polgármesterekkel, nem tudta kellő eréllyel visszautasítani az elfogadhatatlan túlzásokat. A polgármesterek decemberben kicsikartak egy megállapodást, amely egyrészt a főváros szempontjából elfogadhatatlanul sok és súlyos engedményt tartalmazott, másrészt elkente a tulajdon- és vagyonmegosztásra vonatkozó legfontosabb kérdéseket. Közben megszületett a kormány által beterjesztett fővárosi törvénytervezet. A kormány és a kormánypártok persze kaján örömmel szemlélték az SZDSZ-es főpolgármester és a túlnyomórészt SZDSZ-es kerületi polgármesterek marakodását, és boldogan rátettek még egy lapáttal. Az a Józsa Fábián, aki tavaly nyáron fanatikusan érvelt a centralizált és hierarchizált közigazgatás, az erős vármegye és főispán mellett, most egy csapásra a budapesti kerületek teljes autonómiájának, a fővárosi hatáskörök lebontásának az élharcosává vált. A bizottsági viták során a főváros jogi státusát a meggyengített megyékéhez hasonlította, és még azt is kétségbe vonta, hogy Budapest települési önkormányzatnak tekinthető. Vagyis megkérdőjelezte, hogy Budapest létezik-e egyáltalán.
Józsa Fábiánban találták meg a kerületi polgármesterek mindenre elszánt apostolukat. Az önkormányzati bizottságban rendszeresen részt vevő képviselőik (többnyire Koppány Zoltán és Lévay Levente) mindenre lelkesen igent mondtak, amit a kormányzati emberek és a Józsa Fábián vezérelte kormánypárti képviselők akartak. Az sem zavarta őket, hogy a kormánypárti szavazatok és módosító indítványok a Demszkyvel kötött megállapodás számos pontját is kilőtték. A megállapodásban szerepelt például, hogy a lakás- és helyiséggazdálkodás szabályait a fővárosi közgyűlés állapítja meg. Mindezek után Lévay Levente hosszú szónoklatban támogatta azt a kormánypárti álláspontot, amely szerint a helyiséggazdálkodás szabályozását teljesen fölösleges fővárosi hatáskörbe adni. A megállapodást egyébként – miután az önkormányzati bizottság kormánypárti része visszahívatta – felkarolta az SZDSZ-frakció, és az 1664-es számú módosító csomagban nyújtotta be. Nem csoda, hogy az MDF-es többségű bizottság a javaslatok túlnyomó többségét leszavazta, és az sem meglepő, hogy a jelen lévő kerületi polgármester urak ez ellen semmiféle kifogást nem emeltek, sőt későbbi nyilatkozataikból úgy tűnik, mintha mindezt a megállapodás tökéletes megvalósulásának tekintették volna. A fővárosi köztársasági megbízott hatáskörének növelésére irányuló kísérletek ellen sem emeltek egyetlenegyszer sem kifogást.
Hogyan lett volna ezek után elvárható, hogy belássák: a főváros mégiscsak egy település, amely egységes egészként is funkcionál. Hogy a már elfogadottakon kívül vannak még további, csak fővárosi hatáskörben megoldható feladatok. Hogy a fővárosnak koordináló és kiegyenlítő funkciót kell betöltenie, mert ellenkező esetben a szegény és gazdag kerületek közötti különbség iszonyatos mértékben megnövekedhet; hogy mindehhez megfelelő anyagi, vagyoni háttér kell, mert különben bedöglik a közlekedés, nem lesz távfűtés, hajléktalanokkal lesz tele a város; hogy csak ezeket az alapelveket elfogadva lehet beszélni és tárgyalni a kerületek garanciális beleszólási lehetőségéről, a folyamatos egyeztetésről, arról, hogy az érdekek helyi szinten jelennek meg, és hogy innen kezdődhet a kerületek autonómiája.
Koppány Zoltán, aki első perctől a kerületi lobby frontharcosa volt, egy pillanatig sem gondolkozott el azon, hogy ha van olyan kerület, amelynek létérdeke, hogy a fővárosnak legyen például szociális és lakásügyekben kiegyenlítő szerepe, akkor az övé, a Józsefváros bizonyosan ilyen. S mivel a kerületi polgármester urak nem tudták elfogadni ezeket az alapelveket, dühödten támadták az érvényesítésükre törekvő Magyar–Kóródi-féle módosító javaslatokat. Annál is inkább, mert a kommunikáció SZDSZ–főváros–kerület viszonylatban továbbra is akadozott.
Az idei tél leghidegebb napjain több polgármester kezdeményezett kilakoltatási akciót, sőt a szociális munkások tiltakozására azt is kifejtették, hogy nem hajlandók a kerületükben megtűrni a vidéki nyomor elől felszivárgó, önkényesen lakásfoglaló nincsteleneket. Most viszont az 1664-es számú, a Magyar–Kóródi-féle indítványokat – melyek pl. javasolják a szociális célokat szolgáló fejkvóta fele-fele arányú megosztását a kerületek és a főváros között – hitszegésnek, a Demszkyvel kötött megállapodás felrúgásának tekintették.
Majd amikor Demszky Gábor utolsó próbálkozásként a fent említett elvek alapján újabb javaslatcsomagot juttatott el Antall József miniszterelnökhöz, kitört a botrány. A kerületi polgármester urak, akik joggal érezhették a főpolgármester kétségbeesett akcióját kijátszásnak, „nem hallgathatunk tovább” felkiáltással a nyilvánossághoz fordultak segítségért. A botrány zaja az SZDSZ vezetőségét is felébresztette Csipkerózsika-álmából, és kemény feltételekkel haladéktalan egyeztető tárgyalások megkezdését javasolta.
Itt tartunk most.
- Beszélő [6]