Tardos Mártont a magyar progresszió mértékadó alakjai közt fogja számon tartani a történelem. Erről szeretnék beszélni most, de nem ebben az ünnepélyes regiszterben.
Őt azok is csak Marciként emlegették, akik nem voltak a barátai. Én a barátja voltam. Azt próbálom meg elmondani, hogy mit kaptam ettől a barátságtól.
Litván György említette sírbeszédében, hogy a Marci és köztem szövődött kapcsolat több volt magánügynél. Ez az elbeszélés is a privát és a publikus, a személyes és a politikai közti láthatatlan határmezsgyén fog egyensúlyozni.
Súlyos okok szóltak az ellen, hogy mi ketten közel kerüljünk egymáshoz. Pályánk nagyon különböző, olykor ellentétes irányban haladt. Az enyém az ellenzékiség, az övé a reformerség felé.
Én arra a vélekedésre alapoztam életstratégiámat, hogy a pártállami rendszer megreformálhatatlan. Ő az övét arra, hogy a reform lehetséges. Én abból indultam ki, hogy az alku, melyet a magyar értelmiség színe-java a rezsimmel kötött, nem tartható. Ő úgy ítélte meg, hogy az alku felrúgása céltalan és veszélyes. Én demoralizálónak tartottam, hogy vezető értelmiségiek a pártközpontban intézik ügyeiket. Ő ártalmasnak tartotta a pártvezetéssel folytatott kommunikáció megszakítását. 1968 óta, amikor Marci a barátságába fogadott, ezek az ellentétek határozták meg vitáinkat.
Ő 1972-ben tette közzé A gazdasági verseny problémái hazánkban című tanulmányát, mely a következő évtizedben összeálló reformer közösség vezéralakjává tette. Én 1972-ben fejeztem be Bence Györggyel és Márkus Györggyel közös Marx-kritikámat, melynek köszönhetően később ott lehettem a demokratikus ellenzék elindulásánál.
Marci ’72-es cikke önmagában is megmagyarázza, hogyan lett a szerzőből a reformerek vezére. A mi könyvünk önmagában nem magyarázza meg, hogyan lettem ellenzékivé. Talán nem is lettem volna, ha az MSZMP Politikai Bizottsága nem utasítja az Akadémiát, hogy bocsássanak el minket a Filozófiai Intézetből.
Kirúgatásom napján két dolog történt velem. Kora délután Köpeczi Béla kezembe nyomta a felmondólevelet. Este Marci állásajánlatot tett. A Konjunktúra- és Piackutató Intézetben volt osztályvezető akkor. Ha kedvem van vele dolgozni, felvesz az osztályára, közölte.
Az ajánlat meghatott, de nem éltem vele. Így aztán soha nem derült ki, megengedték volna-e Marcinak, hogy maga mellé vegyen. Valószínűleg nem. Azt azonban minden kísérlet nélkül pontosan tudni lehetett, hogy jól megjegyezték volna a dolgot.
Mégis, Marci úgy tárgyalt velem, mintha mi sem lett volna természetesebb. Lenyűgöző volt ez a természetesség, mert nem naivitásból eredt. Kétség nem fért hozzá, hogy felmérte a lépésében rejlő kockázatokat. Vérében volt, hogy az ésszerű döntések költség-haszon számításon alapszanak. Az is a vérében volt azonban, hogy vannak normák, melyekből az ember egyszerűen nem enged. Nem ugyanott húzta meg a határokat, mint én, de nagyon világos, nagyon egyértelmű határokat húzott.
Szüksége is volt rá, mert a szakértő reformernek a hatalmon lévők körében kellett befolyást szereznie, és ez bizony kockázatos játszma volt. Nemcsak neki volt célja a hatalom birtokosaival, hanem nekik is vele, és a játékszabályokat ők diktálták, sőt, ők rúgták föl kényük-kedvük szerint, ha úgy látták jónak.
Marci a legérzékenyebb helyzeteket is kifogástalanul kezelte. Ingoványos talajon járt, de soha nem süppedt bele a sárba. Csodáltam őt, mert tisztában voltam vele, hogy választott stratégiája nehezen áttekinthető erkölcsi dilemmák elé állítja, ő pedig tökéletes magabiztossággal vágja át magát ezeken.
A reformhoz kötötte sorsát, de nem úgy taktikázott, ahogy reformer körökben addig szokás volt. A tipikus reformer érzékenyen követte a politikai konjunktúrát. Ha a széljárás kedvezett, tett egy lépést előrefelé. Ha megfordult a szél, visszakozott. Marci sem volt közönyös a körülmények ingadozása iránt, de volt bátorsága nagyobb távlatokban gondolkodni. Már említett tanulmányát az 1968 utáni reakció legrosszabb periódusában tette közzé. Mások ez idő tájt azzal voltak elfoglalva, hogy mentsék, ami menthető. Ő azt a kihívó kérdést tette föl, hogy miért és hogyan kell túlmenni az új gazdasági mechanizmuson.
Cikke korszakot nyitott a magyar közgazdasági és politikai gondolkodásban. Fő állítása úgy szólt, hogy a részletes tervutasítások eltörlése és az árak jelentős részének felszabadítása nem változtatott – nem változtathatott – lényegesen a vállalatok viselkedésén. Áttörést csak attól lehet remélni, ha a reform elmegy a tulajdonviszonyok átalakításáig.
A vállalatok az állami hierarchia legalsó szintjén helyezkednek el, érvelt Marci, s ezért vezetőik számára a piac jelzései kevésbé fontosak feljebbvalóik kívánságainál. A főnökök – az államigazgatás emberei – pedig nemcsak a befektetések hatékony megtérüléséért felelnek, hanem az áruellátásért, a foglalkoztatásért és más állami célok teljesüléséért is. Ezt mind egyszerre várják el a nekik alárendelt vállalati vezetőktől, akik cserében különféle mentességeket és támogatásokat alkusznak ki szervezetüknek. Lemondanak a piaci verseny előnyeiről, viszont a piaci kudarc hátrányait sem kell elszenvedniük.
Ebben a rendben a nyereséghez fűződő tulajdonosi érdek nem különülhet el az állam jóléti és egyéb céljaihoz fűződő érdekektől. Minden szereplőnek minden érdeket egyszerre kell követnie; a kompromisszumok nem nyílt összeütközés nyomán születnek meg, hanem a felek zavaros, áttekinthetetlen alkudozásában. Ahhoz, hogy a gazdaság hatékonyan működhessen, intézményesen szét kell választani a különböző érdekeket.
A kapitalizmus a magántulajdon segítségével oldja meg a Marci által leírt problémát. Csakhogy 1972-ben s még utána vagy másfél évtizedig nem tűnt értelmes dolognak a magántulajdon visszaállításában gondolkodni. Marci nem egyszerűen azért zárta ki a privatizáció megoldását, mert a magántulajdon elvetése az akkor még szilárd pártállami rendszer ideológiai sarkköve volt. Úgy vélte, hogy az államosítás utcája egyirányú. A társadalmi igazságosságról alkotott közfelfogás nem engedi meg, hogy ami egyszer közvagyonná vált, azt újra magánszemélyeknek adják. Mint sok minden mást, ezt is 1956-tól tanulta.
Kézenfekvő lett volna levonni a következtetést, hogy a feladat megoldhatatlan. Sem arra nincs mód, hogy az állami tulajdon fölötti rendelkezést elválaszszák az államigazgatási hierarchiától, sem arra, hogy az államosított vagyont újra privatizálják. Ám ha Marci elfogadja, hogy a konklúzió helyes, akkor bele kellett volna törődnie, hogy térségünk országaira kilátástalan jövő vár. Ehhez túlságosan erős felelősségtudat munkált benne. Nem állhatott meg annál a vélekedésnél, hogy az állami tulajdon szükségszerűen az államigazgatásnak alárendelt tulajdon.
Talán legnagyobb szellemi teljesítménye volt, hogy kimutatta az igazgatás és a tulajdon szétválasztásának elvi lehetőségét. Az intézményi befektetők nyugati példájából merített analógiát ehhez. Gondoljuk el, javasolta, hogy létrehoznak több, egymással versengő vagyonkezelő szervezetet – holdingot –, s ezekre bízzák a vállalatok fölötti tulajdonosi kontrollt. A holdingok egyetlen feladata a kezelésükben lévő vagyon gyarapítása volna. Vezetőiket nem valamilyen kormányszerv nevezné ki, hanem az Országgyűlés, és az Országgyűlés számoltatná be őket.
Az itt vázolt elgondolásnak volt néhány gyönge pontja. Hogy csak a legnyilvánvalóbbat említsem: a holdingokat az Országgyűlésnek kellett volna elszigetelnie a kormánytól, miközben az Országgyűlés – akárcsak a kormány – a pártközpont engedelmes eszköze volt. De aki csak ezt látja Marci javaslatában, az épp a lényeget nem veszi észre: a koncepció politikai és intellektuális merészségét és a benne rejlő hatalmas gondolati potenciált.
A ’72-es cikk átláthatóvá tette, hogyan függnek össze egymással a szovjet típusú rendszer elemei. Pontos diagnózist adott a gazdasági és a politikai intézmények egymásba gabalyodásáról. Tisztázta, hogy bármely kívánatos tulajdoni struktúrának a vagyon gyarapításában és csakis abban kell érdekeltté tennie a tulajdonost. Felhívta a figyelmet a tulajdonosi és az államigazgatási jogkörök intézményi szétválasztásának szükségességére. Általában is rámutatott a társadalmon belüli érdekek elkülönülésének és nyílt szembesítésüknek a fontosságára. Elindította a gondolkodást a parlamentarizmus értelméről és jelentőségéről. Megtette az első lépést a jogállam eszméjének rehabilitálása felé. Kijelölt egy gondolkodási irányt, mely az új magyar liberalizmus felé vezetett.
Marci gondolatai erős hatást gyakoroltak a szakmai és a tágabb értelmiségi közösség szemléletére – az enyémre is –, de amit ő igazán szeretett volna, politikai hatást nem tettek. Ám 1979-ben az államvezetés, a fenyegető adósságválság nyomása alatt, meghirdette a visszatérést az új mechanizmus politikájához. Ez a fordulat cselekvési helyzetbe hozta Marcit.
Nagyjából ugyanakkor, amikor megkezdte szereplését a félhivatalos egyetemi reformvitáktól a pártközponti reformértekezletekig terjedő mezőben, az én helyzetem is megváltozott. 1981-ben barátaimmal elindítottuk a Beszélőt. A gesztusok politikájától előreléptünk a koncepciók, elemzések és cselekvési programok politikája felé. A lap mögé konspirált nyomdát és elosztó hálózatot kellett építeni. Szervezkedni kezdtünk.
Marci nem örült ennek. Sok-sok évvel később ő maga számolt be akkori aggályairól egy interjúban. Attól tartott, hogy a Beszélő kihívó fellépéséből több kár származik majd, mint haszon. Arról is beszámolt azonban, hogy annak idején kikértem a véleményét a lapindításról, és ezt érdekesebbnek tartom, mint azt, hogy nem értettünk egyet.
Hozzátenném, hogy a köztünk zajló stratégiai vita féloldalas volt. Marci mindent egybevetve inkább hátrányosnak vélte a demokratikus ellenzék mobilizálódását, én mindent egybevetve inkább előnyösnek a reformerekét. Csak mindent egybevetve, mert a vak is látta, hogy az új reformhullámhoz fűződő remények rövid távon kifogják a szelet az ellenzék vitorlájából. Én azonban azzal számoltam, hogy a nyílt politikai válság mindenképpen bekövetkezik. S jobb, ha az ország úgy kerül szembe vele, hogy már megindult a reformok útján, mint ha a hatalom birtokosainak a kapituláció és a nyílt diktatúra között kell választaniuk.
Ez nem Marci megközelítése volt, de mérhetetlenül sokat köszönhetett neki. Noha ő maga ekkor még úgy vélte, hogy a szovjet birodalom minden bajával együtt is szilárdan áll a lábán, nekem a tőle (is) tanultak segítettek megsejtenem, hogy a rendszer úton van általános válsága felé. Amikor Eörsi Pista ironikus derűvel nyugtázta erről szóló cikkemet, Marci és Bauer Tamás egy-egy írását nyomtam a kezébe. Pista elolvasta ezeket, és nem győzött hüledezni. Néhány mondatot leszámítva alig talált különbséget az ő álláspontjuk és az enyém között.
A nyolcvanas évek közepén zsugorodni kezdett a helyzetértékelésünk közti különbség. 1985-ben nemcsak én vettem részt a Donáth Ferenc kezdeményezésére létrejött monori találkozón, hanem Marci is.
Donáth azzal nyitotta meg a tanácskozást, hogy az ország nehéz helyzetében a független értelmiség csoportjainak véleményt kell cserélniük a társadalom állapotáról és a teendőkről. Ez volt a rendezvény mindenki által osztott, közös célja. Másoknak további céljaik is voltak vele.
A népi írók – Csoóri Sándor és barátai – üzenni akartak Kádáréknak: tudnak ők mással is beszélni, ha a pártközpontban nem veszik komolyan őket mint tárgyalópartnert. Sejthető volt, hogy ha a vezetés teljesíti kéréseiket – lapengedélyt szerettek volna, és hozzájárulást egy kulturális alapítvány létrehozásához –, akkor visszavonulnak a monori típusú együttműködéstől; erre korábban is volt már példa. Mégis úgy véltem, hogy érdemes a beszélő viszonyt újra és újra létrehozni. Kerülni szerettem volna a népi–urbánus viszály kiújulását, és egyébként is fontosnak tartottam, hogy a demokratikus ellenzék kitörjön elszigeteltségéből. Azt vártam Monortól, hogy nyilvánvalóvá teszi, nem lehet külön kezelni minket; ott vagyunk azok között, akikkel a krízis eljövetelekor majd számolni kell.
Marci is fontosnak tartotta a népiekkel folytatott dialógust. Az ő problémája az volt, hogy a radikális reformjavaslatok nem lehettek népszerűek: rövid távon az életszínvonal csökkenésével jártak volna, és növelték volna a társadalmi egyenlőtlenségeket. Az idő tájt a népi írók lehettek az emiatti elégedetlenség szószólói; Marci arról igyekezett meggyőzni őket, hogy mindennek dacára érdemes támogatniuk a reformot, méghozzá radikális változatában. Először történt meg, hogy elválasztotta a politikai döntéshozókhoz és az értelmiségi véleményalakítókhoz címzett szavait. Hatalmasat lépett előre.
Monornak nem lett folytatása. 1987-re, amikor a második monori tanácskozás előkészületei zajlottak, a széles egységfront ideje lejárt. A népiek kiváltak a szervező bizottságból, ezért az összejövetelre már nem került sor. Legközelebb már mint MDF és SZDSZ találkoztunk az ellenzéki kerekasztalnál. Ellenben Csoóriék húzása egy nem várt következményt is maga után vont. Felgyorsult a közeledés a demokratikus ellenzék és a radikális reformerek között. Marci és én lassan azon vettük észre magunkat, hogy ugyanahhoz a politikai családhoz tartozunk. Szervezetileg is, de mindenekelőtt eszmeileg.
A rendszerváltás idejére kialakult az új magyar liberalizmus, mely Magyarországnak kapitalista piacgazdaságot, képviseleti demokráciát, alkotmányos jogállamot, emberi jogokat és az átalakulás veszteseivel szolidáris szociálpolitikát ajánlott. A liberális ajánlat több pontja is magán viselte Marci keze nyomát. A személy szerint is hozzá köthető elemek közül nekem az tűnik a legfontosabbnak, hogy a rendszerváltó liberalizmus egyértelműen, de minden doktrinerség nélkül kötelezte el magát a kapitalizmus mellett. Marci kedves szavajárásával abból indultunk ki, hogy a kapitalizmusra is alkalmazható Churchill bon mot-ja: ez a legrosszabb rendszer, kivéve valamennyi ismert alternatíváját.
Marci képviselte köztünk a legnagyobb gondolati erővel azt a felismerést, hogy az ember tökéletlen tudású és motivációjú lény, s ezért az emberi cselekvést koordináló intézmények is óhatatlanul tökéletlenek. Mindegyiknek vannak erényei és gyengéi, és ez a kapitalizmus intézményeiről is elmondható. A piaci verseny általában hatékonyabban koordinálja a szűkös erőforrások felhasználását, mint az állam, sőt, bizonyos körülmények közt még igazságosabb elosztást is eredményez. De vannak problémák, melyeket rosszul kezel, és könnyen generál kirívó egyenlőtlenségeket. Mindig az a kérdés, hogy a sürgető emberi célokhoz milyen intézményi megoldások visznek közelebb. Többnyire a piac, de néha az állam. Többnyire a verseny, de néha a monopólium. Többnyire a magántulajdon, de néha a köztulajdon.
Ez a szkeptikus közelítés a kapitalizmus intézményeihez, ez tette lehetővé, hogy a rendszerváltó liberalizmusban szervesen kapcsolódhasson egymáshoz szabadság és szolidaritás, gazdasági racionalitás és szociálpolitikai komolyság. Mert 1989–90-ben a liberálisok közt evidenciának számított, hogy a piaci verseny nem öncél, hanem közösségi célok eszköze, s hogy vannak – elkerülhetetlenül vannak – nem kívánt társadalmi következményei, melyekbe nem szabad belenyugodni. Az is evidencia volt ugyanakkor, hogy a jóléti támogatásoknak összhangban kell lenniük a gazdaság teljesítőképességével, s ezért oda kell koncentrálni őket, ahol a rászorultság a legnagyobb. Az a szociálpolitika, mely fittyet hány a gazdaság teherbírásának, előbb-utóbb szociális károkat okoz. Hogy csak egy triviális példát említsek: Marci környezetében közhely volt, hogy nem lehet egyszerre béreket és nyugdíjakat emelni, és ugyanakkor adót csökkenteni.
Ideje emlékezetünkbe idézni ezt, mielőtt elhisszük, hogy a liberalizmus azonos a minimális állam és a laissez-faire tankönyvi dogmáival, melyek az utóbbi években elöntötték a nyilvánosságot.
Mindketten ott voltunk az SZDSZ alapításánál. Marci a párt országgyűlési képviselője lett, én első elnöke. Úgy tűnt, hogy a rendszerváltás személyes életstratégiáinkat is összeboronálta.
Hamar kiderült azonban, hogy nem volt egészen így. Marci közgazdászként elsősorban reformer volt, reformerként pedig a döntéshozók elé alternatívákat terjesztő szakértő. Most esélyt kapott arra, hogy maga is politikai döntéshozóvá váljon. Ez egész addigi pályájának beteljesítését ígérte. A politika volt élete nagy szenvedélye, és most politikussá válhatott.
A rendszerváltás nekem is beteljesedést hozott, de kicsit másképpen, mint Marcinak. Amiért küzdöttem, megvalósult, és részt vehettem a megvalósításában. A politika engem is szenvedélyesen foglalkoztatott; szenvedélyesen foglalkoztat ma is. De előttem a régi rend összeomlása egy másik lehetőséget is megcsillantott: azt, hogy visszatérhetek a tudomány világába, ahonnan bő másfél évtizeddel korábban kitették a szűrömet. Választás elé kerültem, és nem volt kétséges a számomra, hogy mit kell választanom. 1973 után sok mindent csináltam, s a legkevesebb időm és energiám talán épp a filozófiára jutott, de mégis, mindvégig elsősorban filozófusnak láttam magamat.
Marci nem tekintette ideiglenesnek részvételét a pártpolitikában. Visszavonulásom után egy ideig még a frakcióvezetői posztot is betöltötte. Távozásom nyílttá tette az SZDSZ-en belüli feszültségeket; ebben a helyzetben a frakcióvezető tiszte sokkal nagyobb felelősséggel járt, mint egyébként, és Marci kiválóan tette a dolgát. Lényeges szerepe volt abban, hogy a belharcok nem pártszakadáshoz, hanem konszolidációhoz vezettek, s hogy az 1994-es választáson az SZDSZ majdnem olyan jó eredményt ért el, mint négy évvel korábban.
Bár a következő években még fontos parlamenti megbízatásokat töltött be, és egy ideig ügyvivő is volt, a frakcióvezetés átadása után nem tartozott többé a pártot irányító szűkebb csoporthoz. Az évtized második felében a befolyása is egyre csökkent. Ez nagyon bántotta, mert ő most már elsősorban a politikához kötötte az identitását. Ha foglalkoztatta is a gondolat, hogy összegző tudományos munkákat írjon, jobban izgatta a mindennapi harc a vállalható gyakorlati megoldásokért, mint e megoldások elméleti háttere.
Nagyjából ugyanekkor váratlanul feszültté vált a kettőnk közti viszony. Marci nehezményezte emberjogi publicisztikámat. Gondolataimmal sem mindig értett egyet, közreadásukat pedig súlyos politikai hibának tartotta. Az volt a véleménye, hogy afféle fundamentalista jogvédőként járok el, aki nem érzékeli a pártpolitika taktikai kényszereit.
A köztünk lévő nézetkülönbségek korábban soha nem párosultak indulatokkal. Ezúttal azonban Marci komolyan megharagudott. Nem rejtette véka alá, hogy szerinte ártok az SZDSZ-nek.
Én persze másként láttam. Szerintem nem fundamentalizmus állt itt szemben politikai realizmussal, hanem egy politikai taktika egy másik politikai taktikával. A taktika, melyet célravezetőnek tartottam, abból indult ki, hogy a liberális párt világnézeti párt, s a világnézeti pártoknak először meggyőződéses törzsszavazóikat kell mozgósítaniuk; a szélesebb választóközönséget elsősorban rajtuk keresztül érhetik el. A taktika, melyet kifogásoltam, arra a vélekedésre alapozott, hogy az SZDSZ-nek közvetlenül a középen álló – a liberális eszméhez nem kötődő – szavazókat kell célba vennie, és ezért akkor cselekszik ésszerűen, ha menekül a liberális identitású szavazók számára fontos, de népszerűtlen vagy annak vélt ügyek elől. Attól tartottam, hogy ez a párt sorvadásához fog vezetni, mert elfordítja tőle stratégiai támogatóit. Álláspontomból nemcsak az következett, hogy az emberi jogokat komolyan kell venni. Hanem az is, példának okáért, hogy az SZDSZ nem mehet bele gazdaságilag megalapozatlan költekezési programokba, és nem tehet adócsökkentési ígéreteket költségvetési deficit idején.
Ilyesféléket válaszoltam Marcinak, kevés sikerrel. Beszélgetéseink feszélyezetté váltak, s ahogy ilyenkor lenni szokott, meg is ritkultak. Ha összefutottunk valahol, még megbeszéltünk egy-egy találkozót, de magunktól már nem kerestük egymást.
Így azt már csak a távolból érzékeltem, hogy élete utolsó éveiben Marci a rendszerváltásban játszott saját szerepét illetően is egyre súlyosabb kétségekkel viaskodott. Úgy érezte, hogy a társadalom sokkal nagyobb árat fizetett a kapitalizmus választásáért, mint amire eredetileg számítottunk. Túl sokan váltak egész életükre munkanélkülivé, túl sokan ismerték meg a létminimum alatti létezés nyomorúságát. Kezdte úgy látni, hogy a szocializmusból a kapitalizmusba vezető átmenet több szenvedést okozott, mint egykor a szocializmus megteremtése.
Nem hiszem, hogy igaza lett volna ebben. Azt sem gondolom, hogy tapasztalatai rácáfoltak volna előzetes várakozásaira. Ha valaki, ő aztán pontosan előre látta, hogy a rendszerváltás súlyos társadalmi megrázkódtatásokkal fog járni. Ha valaki, ő előre figyelmeztetett a vesztesekkel szembeni politikai felelősségünkre. Óvakodnék azonban attól, hogy utolsó éveinek tépelődéseit egyszerűen az öregkor és az elszigetelődés számlájára írjam. Marci kései elbizonytalanodása nem érthető, ha nem vesszük észre, hogy ebben is személyiségének állandó, szilárd és értékes magva munkált.
Lionel Robbins híres meghatározása szerint a közgazdaságtan tárgya a szűkös erőforrások elosztása a versengő emberi célok között. A célokat a tudománynak adottságként kell elfogadnia, állítja Robbins, illetékessége csak az eszközök megválasztására terjed ki. Ebből némelyek arra következtetnek, hogy a közgazdász dolga tetszőleges célokhoz keresni hatékony megvalósítási módszereket. Marcitól idegen volt az efféle technokrata mentalitás. Szilárdan hitte, hogy ha a közgazdaságtudománynak nem is, a közgazdásznak igenis feladata és kötelessége értékelni a célokat, melyeknek tudását a szolgálatába állítja. Kell legyen etikája; felelős azért, hogy mire használja szakmai ismereteit és készségeit.
Az ő hivatásetikáját kevés szóval össze lehetett foglalni. A gazdasági rendszerek emberek sokaságának életét alakítják döntő, meghatározó módon. A közgazdásznak az ő javukat kell szolgálnia. Azt kell vizsgálnia, hogy az adott kényszerfeltételek közt hogyan lehet az életüket emberibbé, szabadabbá és gondtalanabbá tenni.
Ez a humanista meggyőződés vitte Marcit előbb a reformerek, majd a liberális rendszerváltók közé. Ez vonzotta a politikához, és ez tette hozzáférhetővé a kételkedés számára, amikor a politikából kiszorult.
Ezért szerettem őt, és ezért tanulhattam oly sokat tőle a világról, a világban való cselekvésről és a cselekvő ember integritásáról.
- Tardos Márton [6]