Skip to main content

Megint a purgatóriumban

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Magyarország gazdasági helyzete nemzetközi kitekintésben

Alig tíz évvel az 1995-ös stabilizációs program után Magyarország ismét szigorú fiskális intézkedésekre kényszerül. Ezzel egy különös rekordot tudhat magáénak: az Európai Unióhoz 2004-ben csatlakozott nyolc kelet-közép-európai, egykori államszocialista ország közül az egyetlen, amelynek nem sikerült egy csomaggal megúsznia a rendszerváltás utáni időszakot. Azt, hogy technikai, illetve politikai értelemben milyen folyamatok vezettek a mostani helyzethez – a 2001-től meginduló eltúlzott bér- és nyugdíjemelések, a száznapos programok, majd az érdemi fiskális kiigazítás halogatása egészen 2006 nyaráig –, sokan és sokszor leírták már. Mindazok alapján, amit a nyitott gazdaságok makroökonómiája és a gazdaságpolitika mai állása szerint tudni lehet, semmi meglepő nincs abban, hogy a folyamatos fiskális expanzió olyan krízishelyzethez vezetett, amelyben az erőteljes, mondhatni, húsbavágó költségvetési kiigazítás elkerülhetetlen. Nem vitatva sem e kiigazítás szükségességét, sem pedig – különösen a hazai körülmények között – politikailag bátor voltát, úgy látom, hogy a bevezetni szándékozott stabilizációs intézkedések közül több is kedvezőtlen hatású lehet Magyarország hosszú távú gazdasági fejlődésére, a magyar lakosság jólétének növekedésére. A kiigazító lépések fogadtatása kapcsán feltűnő, hogy a véleményformáló magyar értelmiség jelentős része ma is saját köldöknézegetős hagyományában értelmezi a gazdasági folyamatokat, melyben a globális kapitalizmus vagy a kelet-közép-európai felzárkózás általánosabb összefüggései háttérbe szorulnak. Ebben az írásban a gazdasági helyzet értékelése és a stabilizáció koncepcionális kérdései közül néhány általam fontosnak ítélt összefüggésre koncentrálok – nemzetközi kitekintésben, de a teljesség igénye nélkül.

A gazdasági teljesítményről és a fiskális politika növekedési hatásáról

A magyar gazdaság helyzetének értékelésekor gyakran találkozhatunk az alábbi megállapítással: egyfelől ugyan gondok vannak az egyensúllyal, mindenekelőtt az államháztartási gazdálkodással, másfelől azonban a magyar növekedés robusztus, a felzárkózás üteme gyors. Márpedig e vélekedés pozitív oldala (a „másfelől”) is csak meglehetős fenntartásokkal fogadható el. A reálgazdasági folyamatok egyértelműen pozitív megítélését egyrészt az export és a feldolgozóipari termelés szárnyalásával, másrészt azzal a ténnyel szokás alátámasztani, hogy Magyarországon a reálnövekedés 2-3 százalékponttal rendre meghaladja az eurózóna GDP-bővülését. E kijelentések önmagukban persze helytállóak; azonban a 90-es évek – a stabilizáció, a liberalizáció, az intézményi átalakulás és a privatizáció folyamatával, az ún. SLIP-menetrenddel jellemezhető – gazdasági rendszerváltása után ez természetes. Az szorulna magyarázatra, ha az átalakulás (és a vele járó társadalmi áldozatvállalás) után Magyarország gazdasági fejlettsége nem közelítene a nyugat-európai országokéhoz! Mindezt ékesen alátámasztja, hogy a gazdasági növekedés ma a kelet-közép-európai régió valamennyi országában gyors: 2006 első negyedévében átlagosan 6% volt, ezen belül Lengyelországtól Szlovéniáig mindenütt meghaladta az 5%-ot – éppen Magyarország (4,6%) kivételével. Ez az összefüggés, amely kevéssé hízelgő a magyar gazdaságra nézve, az elmúlt három évben fennállt: 2003 és 2005 között reálgazdasági növekedésünk 0,5-1 százalékponttal rendre kisebb volt, mint a kelet-közép-európai térség GDP-arányosan súlyozott átlaga (az egyszerű számtani átlagot tekintve még nagyobb az elmaradásunk a kicsiny balti országok szédületes tempójú növekedése miatt). Hasonló összefüggés mutatkozik az export és a feldolgozóipari termelés esetében is: a régió többi országában a teljesítmény vagy a magyarországihoz hasonló, vagy (például Csehországban vagy Észtországban) lényegesen jobb annál.

1. táblázat: Gazdasági fejlettség és növekedés

 

Egy főre jutó GDP, 2005-ben

(vásárlóerő-paritáson, EU-25=100)

Reál-GDP növekedése (2006. I. negyedév, %)

Csehország

73

7 class=GramE>,4

Észtország

57

11 class=GramE>,6

Lengyelország

50

5 class=GramE>,2

Lettország

47

13 class=GramE>,1

Litvánia

52

8 class=GramE>,8

Magyarország

61

4 class=GramE>,6

Szlovákia

55

6 class=GramE>,3

Szlovénia

80

5 class=GramE>,1

Kelet-Közép-Európa

59

6 class=GramE>,0

Forrás: Eurostat, Kopint-Datorg adatbázis

Következtetésem: a magyar gazdasági növekedés sem ütemében, sem szerkezetében nem kimagasló a régióban. Éppen ellenkezőleg, a reálgazdasági felzárkózás bár kismértékben, de elmarad a lehetőségeinktől. Az elmúlt öt évben ugyanis az expanzív magyar fiskális politika nem gyorsította, inkább fékezte a növekedést. A kelet-közép-európai régió egészében egyébként 2001–2005 között a reálgazdasági növekedés és akár az államháztartási egyenleg, akár az államháztartási kiadások között döbbenetesen erős, közel 80%-os korreláció figyelhető meg: a kedvezőbb fiskális helyzet és a kisebb mértékű állami újraelosztás tipikusan gyorsabb növekedéssel párosult. Empirikusan tehát úgy tűnik, hogy a globális kapitalizmus körülményei közepette a felzárkózó kelet-közép-európai országok számára az egyensúlyi államháztartási politika már rövid távon is serkenti, miközben a magas államháztartási hiányhoz vezető állami keresletélénkítés a lehetőségekhez képest inkább visszafogja a növekedést. Ebből logikusan következik, hogy itt és most egy fiskális stabilizáció valószínűleg csekély növekedési áldozatokkal jár, amennyiben a kiigazítás döntően az állami kiadások csökkentése révén megy végbe. Ebben az esetben ugyanis az ún. nem-keynesi hatások1 – mindenekelőtt a kamatszint csökkentése révén – jelentősen növelnék a magánszektor beruházásait és foglalkoztatását.

2. táblázat: A fiskális politika fő mutatói

 

Államháztartási egyenleg, 2005-ben (ESA-95, a GDP %-ában)

Összes adóbevétel, 2004 (a GDP %-ában)

Csehország

-2 class=GramE>,6

36 class=GramE>,6

Észtország

+1 class=GramE>,6

32 class=GramE>,6

Lengyelország

-2 class=GramE>,5

32 class=GramE>,9

Lettország

+0 class=GramE>,2

28 class=GramE>,6

Litvánia

-0 class=GramE>,5

28 class=GramE>,4

Magyarország

-6 class=GramE>,1

39 class=GramE>,1

Szlovákia

-2 class=GramE>,9

30 class=GramE>,3

Szlovénia

-1 class=GramE>,8

39 class=GramE>,7

Kelet-Közép-Európa

-1 class=GramE>,8

33 class=GramE>,5

Forrás: Eurostat

A felzárkózás dimenziói: a gazdasági fejlettség, az árak és a bérek szintjének viszonyáról

Az Európai Unióhoz korábban csatlakozott dél-európai országok (Görögország, Spanyolország és Portugália), valamint Írország felzárkózási pályája Kelet-Közép-Európa országai, így Magyarország számára is több megszívlelendő tanulsággal szolgál. Először is: a reálgazdasági felzárkózás folyamata, a konvergencia hosszabb távon korántsem automatikus. Hibás gazdaságpolitikai döntések – a bérek túl gyors emelkedése (erőltetett „bérfelzárkóztatás”), az infláció kordában tartására való képtelenség s mindenekelőtt a mindezt többnyire kiváltó gyenge fiskális és/vagy monetáris politika, valamint a növekedés kulcstényezőinek (pl. a humántőke) elhanyagolása – miatt a felzárkózás időről időre megrekedhet; ilyenkor a konvergenciát átmenetileg divergencia, a fejlettebb országokhoz képest a lemaradás növekedése váltja fel. A divergencia időszakát tipikusan megelőzi a gazdasági fejlettség, az árak és a bérek szintje közötti harmónia megbomlása;2 ezután a korrekció időszakában a növekedés lelassul, esetenként stagnálásba vagy csökkenésbe vált.

A kelet-közép-európai országok helyzete persze EU-csatlakozásuk idején sok tekintetben eltért attól, ami az ír, a görög, a spanyol vagy a portugál gazdaságot jellemezte uniós taggá válásukkor. Egyrészt az egykori rendszerváltók gazdasági fejlettsége jobban elmaradt az európai átlagtól, ami ugyanakkor a fizikai és a humán tőke állománya, illetve a munkatermelékenység alapján gyorsabb felzárkózási kilátásokkal párosult. Másrészt az árak és a bérek relatív – az EU-átlaghoz viszonyított – szintje is sokkal alacsonyabb volt a 2004-ben belépő új EU-tagországokban, mint a korábban csatlakozó fejletlenebb államokban belépésük idején. Harmonikus felzárkózási pályát feltételezve így azzal számolhatunk, hogy a kelet-közép-európai országok reálgazdasági konvergenciáját, némi időbeli késéssel, de az árak és a bérek szintjének a nyugat-európai szinthez történő közeledése is követi. A korábban alulértékelt árfolyamok folyamatos felértékelődése miatt 2005 végére mindenesetre Szlovéniában, Magyarországon és Lengyelországban viszonylag harmonikus viszony jött létre a fejlettség, az árak és a bérek között, miközben különösen Szlovákiában és a balti államokban, de kisebb mértékben Csehországban is az árak és a bérek relatív szintjének a gazdasági fejlettséghez képesti elmaradását figyelhettük meg. Vagyis az árfolyamok mesterséges gyengítését a makrogazdasági alapok sehol sem indokolják, miközben várható, hogy Szlovákiában és a balti államokban az árkonvergencia (a helyi árszintek közeledése a nyugat-európaihoz) magasabb infláció formájában tör magának utat.

A fejlettség és az árszint között általában megfigyelhető harmónia persze nem jelenti azt, hogy egy gazdaság bizonyos szegmenseiben ne lehetnének súlyos torzulások, mindenekelőtt a hatósági árak fennmaradása, a nagymértékű szubvenciók vagy az egyes részpiacokon korlátozott verseny miatt. A fejlettség és a bruttó bérek közötti viszonylagos harmóniát pedig alaposan beárnyékolhatja, ha a munkajövedelmeknél mutatkozó adóék (tax wedge) kiugróan magas: ilyenkor egyszerre lehet igaz, hogy a munkavállalók szempontjából túlságosan alacsonyak a nettó keresetek, miközben a munkaadók szempontjából túlságosan magasak az adókkal és járulékokkal terhelt bruttó bérek költségei. Sajnos, pillanatnyilag Magyarországot pontosan ez a helyzet jellemzi.

A foglalkoztatás, a munkanélküliség és az inaktivitás problémájáról

A kelet-közép-európai országok az átalakulás árát legkeservesebben a munkapiacon fizették meg. Az EU-csatlakozást megelőzően a balti országokban, Szlovákiában és Lengyelországban két számjegyű munkanélküliségi rátákat regisztráltak, de az alacsonyabb (6% körüli) munkanélküliséget mutató Magyarország és Szlovénia, valamint Csehország munkapiaca is erős feszültségekkel volt terhes. Ez utóbbi három országban elsősorban a közszektorban foglalkoztatottak magas aránya, illetve – különösen Magyarországon – a munkapiacról történő korai kivonulás, az inaktivitás okozott gondot. 2006 tavaszára a helyzet sok tekintetben megváltozott, mégpedig alapvetően pozitív irányban. Látványosan csökkent az állástalanok aránya a balti államokban (Litvánia, de különösen Észtország ma már a legalacsonyabb munkanélküliséget mutató európai országok közé tartozik), de egyértelmű a munkanélküliek arányának mérséklődése Csehországban, sőt Szlovákiában és Lengyelországban is. Eközben szinte mindenütt erőteljesen bővült a foglalkoztatás. Magyarország sajnos nem igazán tudta követni a régiós trendet: nálunk a szerény (0,3%-os) foglalkoztatásnövekedés 7,4%-ra emelkedő munkanélküliségi rátával párosult. Ráadásul úgy, hogy – ellentétben Csehországgal és Szlovéniával – Magyarországon még nem zajlott le a felduzzadt közszférában az elkerülhetetlen létszámcsökkenés.

Mivel magyarázható, hogy ellentétben a régió más országaival, Magyarországon a gazdasági növekedéssel párhuzamosan alig javult, sőt több tekintetben romlott a munkapiaci helyzet az utóbbi években? A számos lehetséges ok közül itt három, egymással erősen összefüggő szempontot emelek ki. Egyrészt, igen rossz a magyar oktatási rendszer külső hatékonysága, vagyis tanulmányaik befejeztével a frissen munkába állni szándékozók magas aránya állástalan, sokszor tartósan munkanélküli marad. Nem feltétlenül gondolom persze azt, hogy a magyar államnak feladata vagy egyáltalán lehetősége volna a vállalati szektor munkapiaci igényeinek kielégítése, bár a munkakereslettel kapcsolatos információk jobb szolgáltatása is segíthet. Fontosabbnak gondolom ennél azt, hogy a világra nyitott, bátor, kezdeményező, innovatív attitűdöt a mostaninál sokkal jobban díjazza oktatási rendszerünk, amely jelenleg elsősorban a nagy bürokratikus szervezetekben történő alkalmazotti munkavégzésre szocializálja a diákokat. (A magyar lakosság rendkívül szerény idegennyelv-ismerete, valamint a PISA-felmérés elkeserítő eredményei közismertek.) A második tényező, vagyis hogy Magyarországon feltűnően kevés az üzleti szolgáltató szektorban létrejövő új munkahely, mindennek fényében aligha meglepő. Márpedig a legdinamikusabb munkapiacú kelet-közép-európai országokban ma már elsősorban itt (és nem a feldolgozóiparban) bővül a foglalkoztatás. Ezzel a legkevésbé sem kívánom lebecsülni az exportképes feldolgozóipari ágazatok, mindenekelőtt a járműgyártás, illetve az elektronika területén döntően külföldi tőkebefektetésekkel működő vállalatok eredményeit. Csupán azt állítom, hogy Magyarország további gazdasági felzárkózásának elkerülhetetlen feltétele az autonóm vállalkozói szektor megerősödése, mindenekelőtt az üzleti szolgáltatások területén. A harmadik tényező, ezzel ismét szoros öszszefüggésben, a munka adóztatását illeti.

3. táblázat: A munka világának fő mutatói

 

A munka implicit adóztatása, 2004 (%)

Foglalkoztatás, 2005 (a 15–64 éves népesség %-ában)

Munkanélküliség, 2006. április (%)

Csehország

41 class=GramE>,5

64 class=GramE>,5

7 class=GramE>,5

Észtország

37 class=GramE>,6

65 class=GramE>,5

5 class=GramE>,1

Lengyelország

34 class=GramE>,6

51 class=GramE>,7

16 class=GramE>,5

Lettország

36 class=GramE>,3

66 class=GramE>,2

7 class=GramE>,8

Litvánia

37 class=GramE>,0

64 class=GramE>,1

6 class=GramE>,0

Magyarország

40 class=GramE>,8

57 class=GramE>,1

7 class=GramE>,4

Szlovákia

36 class=GramE>,5

59 class=GramE>,4

15 class=GramE>,5

Szlovénia

37 class=GramE>,8

66 class=GramE>,0

7 class=GramE>,0

Kelet-Közép-Európa

37 class=GramE>,8

61 class=GramE>,8

9 class=GramE>,1

Forrás: Eurostat

Magyarországon a GDP arányában az összes adóbevétel (2004-ben 39,1%) megfelel az EU-átlagnak, viszont Szlovénia mellett messze a legmagasabb az új tagországok között. A fogyasztás és a munka adóztatása ugyanakkor kimagasló nálunk: a nyugat-európai átlagnál is lényegesen magasabb a tényleges magyar adóterhelés ezeken a területeken. Másrészt a tőkét, a vagyont érintő adóterhelés érzékelhetően elmarad az európai átlagtól, és a társasági nyereségadó szintje is a legalacsonyabbak közé tartozik uniós összevetésben. Az adóztatás jelenlegi szerkezete tehát – az államháztartási problémáktól függetlenül is – olyan változtatást indokolna, amely a munkát terhelő adókat és járulékokat mérsékli, miközben a tőkét, a vagyont érintő adók kismértékű növelése ellen nem igazán hozhatók fel ellenérvek. A munka adóterhelése – az egyes munkaadók és munkavállalók szempontjából – különösen magas azért, mivel alacsony a teljesen legálisan (tehát az adók és járulékok teljes megfizetésével) foglalkoztatottak aránya. A minimálbér adómentessége, az adójóváírás rendszere, valamint az, hogy a nyugdíjak kimaradnak az adókörből (mostanáig még az adóalapba sem számítottak bele), egyértelműen olyan helyzetet teremtenek, amelyben kevés foglalkoztatott munkájára nagyon magas élőmunkaköltségek rakódnak. Ilyen paraméterek mellett könnyen a foglalkoztatás és a munka adóztatásának ördögi körébe kerülhetünk (a magas élőmunkaköltségek gátolják a legális foglalkoztatás növekedését, ami alacsonyabb adóbevételekhez vezet, ez újabb adóemeléseket kényszeríthet ki, és így tovább). A megoldás – kritikus államháztartási helyzetben is – csak a munka adóztatásának csökkentéséből indulhat ki, amellyel együtt ugyanakkor szélesítendő az adót fizetők közössége. A munka világában, de azon kívül is. Mindezek fényében ma Magyarországon teljesen kézenfekvő lenne egy általános ingatlanadó bevezetése.

Végül az új stabilizáció programjáról

A fent leírtak alapján ma Magyarországon az államháztartási kiigazításnak úgy kellene végbemennie, hogy egyidejűleg serkentse a versenyszféra foglalkoztatását is. Mivel a helyzet oly mértékig kritikus, hogy a kiadáscsökkentés mellett részben a bevételek növelésére is szükség van, átmenetileg indokolt lehet a munka adóztatásának szinten maradása, miközben más területeken elkerülhetetlennek látszik az adóemelés. A kiigazítás viszont csak akkor lehet hiteles, ha döntően a kiadáscsökkenésre épül. Egyáltalán nincs azonban szükség az 1995-ös stabilizáció idején alkalmazott elemek némelyikére: jelenleg sem az árfolyam célzott gyengítése, sem pedig az infláció mesterséges felpörgetése nem indokolt.

Jelen írás készítésekor a kiigazítás konkrét lépései még jórészt csak tervek, amelyek azonban a megjelenés idejére már könnyen egy politikailag elfogadott fiskális konszolidációs program elemei lehetnek. Itt csak összegző jelleggel számba veszem, hogy menynyire felel meg a stabilizációs program – pillanatnyilag ismert formájában – azoknak a korábban kifejtett szempontoknak, amelyek Magyarország hosszú távú gazdasági felzárkózását, a magyar lakosság fenntartható jólétének növekedését segítik.

A stabilizációs program számos húsbavágó eleme (többek között az energiaárak közelítése a világpiaci árakhoz, az adókedvezmények körének szűkítése, az eva emelése) messzemenően helyeselhető. Azonban úgy ítélem meg, hogy egy ponton a program alapvetően félresiklik: ez pedig a munkapiac, a foglalkoztatás és az inaktivitás területe. A munkát terhelő adók további jelentős emelése miatt aligha képzelhető el, hogy a közszféra létszámleadását a versenyszféra foglalkoztatásának növelése ellensúlyozni tudja. Ráadásul nem emelkedik tovább a nyugdíjkorhatár, mindenki (tehát a magas nyugdíjjövedelemmel rendelkezők is) jogosult marad a 13. havi nyugdíjra. Ebben a helyzetben valószínű, hogy akinek csak módjában áll, a lehető leghamarabb kilép a munkapiacról, menekül az inaktívak táborába, a nyugdíj viszonylagos biztonságot adó fedezékébe, s mellette félig-meddig legálisan dolgozik majd tovább. Röviden fogalmazva: a mostani stabilizációs programelemek megvalósulása sajnos pontosan azzal fenyeget, amit fentebb az alacsony foglalkoztatás és a munka magas adóztatása közötti ördögi körként mutattunk be. Eközben a per definitionem progresszív, ráadásul az adóelkerülési lehetőségeket is minimalizáló általános – minden magánszemélyre és vállalkozásra egyaránt kiterjedő – ingatlanadó bevezetése elmarad, vagy legalábbis a bizonytalan távoli jövőbe csúszik.

Bár formálisan nem képezi a fiskális stabilizációs intézkedések szerves részét, mégis nehéz elmenni a mellett a verbális intervenciósorozat mellett, amelylyel sikerült elérni a forint jelentős meggyengülését, azt, hogy nemzeti fizetőeszközünk árfolyama az euróval szemben az elmúlt egy hónap alatt közel 8%-kal gyengült. Ezzel a forint árfolyama történelmi mélypontra került az euróhoz képest, s megközelítette az árfolyamsáv közepét. Meglehet, a célzottnak tűnő árfolyamgyengítés mögött az exportáló vállalatok versenyképessége segítésének és az importfogyasztás fékezésének szándéka állt – ezek az intézkedések kétségkívül döntő szerepet játszottak az 1995-ös stabilizációban. Csakhogy 2006-ban a magyar gazdaság lényegesen integráltabb a globális kapitalizmus rendszerébe, mint tizenegy évvel ezelőtt volt. A tartósan magas forintkamatok miatt Magyarországon mind a háztartások, mind pedig a vállalkozások igen nagy része devizában (euróban, svájci frankban) adósodott el. Számukra a kiigazítás miatt amúgy is nehezedő feltételekre – várhatóan csökkenő reáljövedelmekre – rakódik rá az emelkedő kamatszint és a forint gyengülése miatt többnyire 10%-nál nagyobb mértékben emelkedő törlesztőrészlet. Az árfolyamgyengülés potenciális vesztesei ma jóval többen vannak, mint az esetleges nyertesek. Különösen a munkavállalók között, az elmúlt években épphogy megkapaszkodott alsóközéposztályban, amelyre már így is aránytalanul nagy terhe jut a stabilizációnak. Ráadásul a gyengülő árfolyam hozzájárul a fiskális intézkedésekkel már amúgy is mesterségesen feltornászott infláció további fokozódásához. Mindennek következtében megbomlik a reálgazdasági felzárkózás, valamint az ár- és bérszintek konvergenciája közötti viszonylagos harmónia is. Éveket késhet az euró bevezetése, holott a valutaövezeti csatlakozás minimalizálhatná az ország külső sebezhetőségét, az alacsonyabb kamatszintnek köszönhetően pedig jelentős növekedési többletet is hozna. (Az önálló monetáris politika elvesztéséből adódó elméleti hátrányok kis, nyitott gazdaságokban eltörpülnek az euróövezeti tagság előnyei mellett.) Keserű emlékeztető: 2001-ben Magyarország esélyei az euró 2007-es bevezetésére még hasonlóan jók voltak, mint Szlovéniában; a stabil államháztartási gazdálkodást folytató Szlovénia jövőre be is vezeti a közös valutát, miközben ez Magyarországon még legalább öt évet késhet.

Félő, hogy amennyiben a fiskális konszolidáció lépései a ma ismert formájukban válnak véglegessé, úgy a 2006-os stabilizáció az inaktivitás és a munkanélküliség növekedésével, valamint érzékelhető szegényedéssel párosul. Megreked a hosszú távú felzárkózás szempontjából kulcsszereppel bíró szolgáltató szektor fejlődése, miközben az elöregedés miatt egyre súlyosabb deficitet mutató nyugdíjrendszer reformja elmarad. Valószínűleg ezt érzékelik a pénz- és tőkepiaci befektetők is, akik igen rosszul fogadták a bejelentett lépéseket. Márpedig a kedvezőtlen fogadtatásnak nagyon magas az ára, amit az állampapírok hozamemelkedésén keresztül a kormányzat s vele együtt mi valamennyien megfizetünk.

Úgy tűnik, a stabilizáció szükségességét a magyar társadalom túlnyomó többsége elfogadja, és ezért bizonyos fokú áldozatvállalásra is hajlandó. Ilyen erőteljes fiskális kiigazítást azonban társadalmi-politikai szempontok miatt csak nagyon ritkán lehet végrehajtani; éppen ezért kell (kellett volna!) az apróbb megszorító lépéseket korábban megtenni. S ha netán az áldozathozatal ellenére az eredmények nem lesznek meggyőzőek, akkor a reformok most még meglevő társadalmi támogatása is rendkívül gyorsan elenyészhet. Ezért kellene korrigálni a pillanatnyi stabilizációs terveken most, amíg talán még nem késő – hogy Magyarország a régió többi országával együtt folytathassa dinamikus felzárkózását az Európai Unió régi tagállamaihoz.

Jegyzetek

1 Ellentétben a szokásos keynesi feltevéssel, amely szerint rövid távon a fiskális kiigazítás a növekedés lanyhulásával jár, s csak hosszabb távon jutnak érvényre a pozitív növekedési hatások, az újabb empirikus kutatások arra mutatnak rá, hogy egy sikeres fiskális kiigazítás már rövid távon is serkentheti a növekedést. Az állami kereslet szűkülését ugyanis bőven kompenzálhatja a vállalkozások és a háztartások fokozódó gazdasági aktivitása – ezeket a hatásmechanizmusokat tekintjük nem-keynesi hatásoknak.

2 A felzárkózás, az ár- és a bérszintek összefüggéseiről részletesebben lásd: Oblath Gábor (2005): Növekedés, versenyképesség, felzárkózás és fenntarthatóság. Magyarország helyzete és kilátásai nemzetközi összehasonlításban. Konferencia-előadás. Elhangzott az MKT-ICEG Növekedés Magyarországon: helyzetkép és kilátások című konferenciáján (2005. dec. 9.).

Blogok

Ha én politikus lennék

Kozák Gyula blogja
Ha én politikus lennék

és arra ragadtatnám magam, hogy egy törvénytervezetet javasoljak, kellő megfontoltságot tanúsítanék. Legalább akkorát, mint egy átlagos gondolkodó ember, a helyemben. Itt van ez az egykori MIÉP-esből FIDESZ-essé átvedlett polgármester, aki rettenetesen aggódik a kamaszok drogfogyasztásáért.

Tovább

Blogok

A magyar patriotizmusról, avagy hogyan s minek voltam jugoszláv és izraeli katona (I. rész)

Szerbhorváth György blogja
A magyar patriotizmusról, avagy hogyan s minek voltam jugoszláv és izraeli katona (I. rész)

Amikor e sorokat írom, egy hete volt tíz éve, hogy 2004. december 5-e volt. Őszintén szólva, ha egyes kollégák nem emlékeznek vissza, hogy ekkor tartották a sikertelennek bizonyult népszavazást a kettős állampolgárságról (pontosabban: hogy a határon túli magyarok könnyített eljárás keretében, mintegy alanyi jogon kaphassanak magyar állampolgárságot), nekem eszembe sem jut se emlékezni, se gondolkodni a témáról.

Tovább

Beszélő a Facebookon