A válóperekben benne van a korszak mikrotörténelme, társadalma, erkölcse, levegője, családok drámája – sokszor tragikomikus fordulatokkal. Én a maga könyvét éppúgy nem tudtam letenni, mint Nádas Péter Párhuzamos történetekjét vagy Szabó Magda Régimódi történetét.
Megtisztelő analógia, de elsősorban nem az én érdemem, ha olvastatják magukat az esetek. Ez az anyag gondosan összegyűjtve várakozik a megyei levéltárban több mint száz éve. Csak le kellett porolni az aktákat. Amikor beleolvastam, rögtön láttam, hogy fantasztikusan gazdag és dinamikus forrásokról van szó, hiba lenne elmenni mellettük. A szereplők, a perlekedő, egymás fejéhez tányérokat csapkodó, szerelmi titkok után leselkedő vagy a hitvesi ágyban kudarcot valló házastársak kilépnek az adóívek, népösszeírások, céhbejegyzések szűkszavú, arctalan világából, és valódi személyiségekké válnak. Annak ellenére, hogy a szövegek túlnyomó többségét a vitázó felek által felkért ügyvédek és az ügyben ítélkező bírák állították elő, és a történetek ezen a szűrőn keresztül jutnak el a késői olvasóhoz.
Miért éppen a debreceni cívisek körében kutakodott?
Hogy a mikrotörténetírás nagy klasszikusa, Carlo Ginzburg szavaival éljek: mint minden történeti kutatás, ez is a véletlen eredménye. Nem emlékszem rá, hogy különösebb tudatosság lett volna ebben. Biztosan hatással voltak rám nagyanyám fiatalkori cívistörténetei. Ő kamaszkora egy részét Debrecenben töltötte, és – természetesen nagyon romantikus körülmények között – ott ismerte meg a nagyapámat, aki az érettségi bizottság tagja volt. Nagyanyámnak nem jutott eszébe a mohácsi csatamezőn elesett fővezér, Tomori érsek neve. A nagypapa, aki mellesleg piarista paptanár volt, a családi legenda szerint lovagiasan súgott. Később összeházasodtak, felneveltek három fiút, de a katolikusok sosem bocsátották meg nagyapám „kiugrását”.
Mikor kezdte a kutatást, és miért pont a válóperekét?
Amikor még egyetemistaként néhány órás tipródás után bemerészkedtem a levéltárba, és zavartan leadtam az első kutatói kérésemet, még szó sem volt válóperekről. Őszintén szólva azt sem tudtam, hogy léteznek efféle iratok. Végrendeletekkel, örökösödési háborúságokkal foglalkoztam, ebből írtam a disszertációmat, s egy tímármester utolsó rendelése gyanússá vált. Házát s minden egyéb értékes vagyonát a magisztrátusnak adományozta, holott életben volt a felesége és a lánya. Utánanéztem, előkerestem más forrásokat is. Kiderült, hogy nem nagyvonalú gesztussal vagy a közösségi tudat kivételes megnyilvánulásával állunk szemben. Ez a Ladányi nevű, egyébként tehetséges iparos egyszerűen bosszút akart állni az asszonyokon. Mindenekelőtt a feleségén, aki negyvenhét év után fellázadt a brutális verések, kínzások ellen, és válókeresetet nyújtott be ellene, s a lányán, aki elvált az általa kijelölt férjtől, és az atyai instrukciókat figyelmen kívül hagyva hozzáment valaki máshoz. Amikor megírtam a történetet, a témavezetőm, Bácskai Vera eléggé csalódottan olvasta az első változatot, s nem mondta, de biztosan megfordult a fejében, hogy nem érdemes mindenkinek erőltetni ezt a pályát. Eltelt néhány év, amíg közelebb kerültem ahhoz, amit történetírásnak hívnak. Maga a könyv ehhez képest nagyon gyorsan készült, a levéltári anyag összegyűjtését is beleszámolva alig léptem túl az egy évet.
Tolsztoj Anna Kareninájának kezdőmondata szerint: „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” A harmonikusan élők nemigen mennek a „prókátorhoz”, a civakodó párok annál inkább, és nyilván ahány pár, annyi történet. Hány válóperes iratot nézett át?
Sokat. A cívisek, tehát a polgárjoggal rendelkezők és családtagjaik, akik a teljes lakosságnak töredékét jelentették, sűrűn látogatták a bíróságot, méghozzá önként. Azt is mondhatjuk, hogy a polgári perlekedés cívis virtus volt, míg a büntetőperek vádlottjai döntő többségükben a privilégiumon kívül élő alsóbb rétegek népes táborából kerültek ki. Egy ügyet többféle módon is el lehetett intézni, voltak szóban zajló és írásos perek. Ha mindezeket figyelembe vesszük, évente több száz jogvitát bonyolított a néhány ezer fős cívistársadalom. Házassági bajokat is többféle módon lehetett orvosolni. Általában csak azok fogtak bele formális válásba, akik valóban nem tudtak másképp dűlőre jutni. A XVIII. század végén és a XIX. század első felében, a reformkort is beleértve, évente két-három válási kérelmet nyújtottak be a cívisek, az általam vizsgált korszakban, közel hatvan év alatt, összesen 201-et. De még ez a viszonylag kevés ügy is hatalmas iratmennyiséget jelentett. Nem számoltam meg pontosan, de körülbelül nyolc-kilencezer oldalt fotóztam a peres anyagból, s akkor még nem vettem számba az egyéb dokumentumokat.
Jobbak vagy rosszabbak voltak a cívisházasságok, mint másutt az országban vagy Európában?
Erre a kérdésre nehéz válaszolni, de hát miért lettek volna jobbak vagy roszszabbak? Ha a válási statisztikák minősítik a házasságokat, akkor is azt mondhatjuk, hogy a cívisek között hasonló arányban fordult elő a válás, mint az európai protestáns közösségekben. De a statisztikánál fontosabbnak tartom azt a sajátos fizikai és kulturális környezetet, amelyben a cívisek éltek, s amelyet a cívis mentalitás-habitus formált. Mint a cívisvilággal foglalkozó minden kutató, én is beleütköztem a különösség kérdésébe. Hiszen hőseim a modernizációt büszkén, öntudatosan elutasító debreceni polgárok, akik bizonyos értelemben antipolgárok egy polgárosodó világban. Taposnak a sárban, bűzös, kivilágítatlan utcákon bóklásznak, szerelmi légyottjaik után egyszerűen kicsapják az ablakot, és kivizelnek az utcára – hogy csak néhány jellegzetességet említsek. Ha a magánvilágról, családi drámákról beszélünk, akkor is beleütközünk a cívis életvilág különösségeibe, pontosabban abba, hogyan értelmezzük mindazt, ami a kortársak, egyebek mellett Kazinczy számára is szembeszökő volt. S természetszerűleg adja magát a kérdés, hogy a cívis hagyomány hogyan illeszkedik a magyar identitáshoz, hogyan kapcsolható ahhoz a fogalomhoz, amit nemzeti kultúrának nevezünk. Meggyőződésem, hogy nagyon érdekes, figyelemre méltó kulturális örökség, melynek a lokális és – a kálvinizmusnak köszönhetően – a nemzetközi vonatkozásai egyaránt fontosak.
Milyen társadalmi rétegek éltek, élhettek a válás lehetőségével?
A jog formálisan nem kötötte származáshoz vagy anyagi státushoz a válást, de a gyakorlat azt mutatja, hogy a magasabb társadalmi állásúak és a tehetősebbek könnyebben rászánták magukat. Persze a válási szándék és a valódi válóperes ítélet két külön ügy. Sokan meggondolták magukat, rájöttek, a válás után sem feltétlenül lenne jobb az életük. Másokat az ügyvédi költségek rettentettek vissza attól, hogy végigvigyék a pert, és olyanok is akadtak, akik megelégelték a szövevényes és rendkívül nehézkes jogi bürokráciát, nem várták ki a hivatalos verdiktet, hanem mindenféle formaságot mellőzve összeálltak az új szeretővel.
Hogyan viszonyult mindehhez a házasságpárti református egyház?
Nem helyeselte a házasság felbontását, de sok szempontból gyakorlatiasabb, „életközelibb” lévén a katolikusnál, bizonyos esetekben elkerülhetetlennek tartotta, és ezért tolerálta. Ez óriási életminőség-különbséget jelentett a katolikus közösségekhez képest, ahol a XIX. század végéig törvényesen nem szabadulhattak meg egymástól a párok. A lelkészeket egyébként igen egyszerű megfontolás vezérelte. Úgy vélték, hogy a közmorál, az erkölcsi normák megőrzése szempontjából előnyösebb egy törvényes válás engedélyezése, mint botrányos, pletykálkodásra okot adó házasságok fenntartása.
Melyek voltak a legfőbb válóokok?
Akárcsak a modern világban, az okok nagyon változatosak. Első helyen kell említeni a szexualitással, testiséggel kapcsolatos problémákat. A házasságokat általában a szülők vagy az ismerősök hozták tető alá, a felek csak közvetlenül az esküvő előtt vagy éppen a lakodalomban találkoztak. A bűzös lehelet, izzadós kéz, görbe láb, pattanásos arcbőr vagy bármely egyéb testi rendellenesség, fogyatékosság néha már az első pillanatban megpecsételte a frigy sorsát, nem is beszélve a nászéjszakán szerzett tapasztalatokról. Sokan partnerük túlzott szexuális étvágyára, vehemens közeledésére, míg mások a szex hiányára panaszkodnak. De a hűtlenség, kicsapongás, részegeskedés, a család, a háztartás elhanyagolása, a testi ápolatlanság, a felelőtlen költekezés, a fizikai erőszak is felmerült a válóokok között.
Felidézne egy-két extrém esetet?
Tulajdonképpen minden eset extrém, vagy legalábbis egyedi, ezt így élték meg maguk az érintettek, és a történésznek ugyancsak ez a benyomása. Persze vannak valódi zaftos történetek is, például az egyik esettanulmány főhősének melodrámája. Egy női szabóról van szó, aki két feleséget is elfogyasztott. Az első, bár tisztában volt férje szexuális orientációjával, nem csinált botrányt, beletörődött a sorsába. Az utódja azonban, egy lelkészlány, amikor szembesült azzal, hogy párja homo-, illetve biszexuális, a szüleihez fordult. A lelkész atya bevetette egyházi kapcsolatait, és hosszas küzdelem után sikerült megszabadulni a deviáns férjtől. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a lelkészcsalád felbukkanásáig a szabómester háborítatlanul élte az életét annak ellenére, hogy a szomszédság előtt nyílt titoknak számított: a férfiakat is kedveli. Vagy egy másik történet. Ezt Boccaccio is leírhatta volna: egy ifjú iparos bevette, hogy a menyasszonyának azért nagy a hasa, mert különös vízkórban szenved. Támogatta is a különféle kuruzslási praktikákat, hogy mielőbb kikezeljék az asszonyt. A balga férj csak a szülés után fogta fel, mi is történt valójában.
Általában mennyi ideig tartott egy-egy válóper ebben az időben?
Ez is változó volt, annak függvénye, hogy mennyi időt töltöttek együtt a felek, milyen vagyonnal rendelkeztek, és mennyire forszírozták a válást. De gyakran rettenetesen elhúzódott egy-egy eljárás. Nemcsak a válási ügyek, minden egyéb bírósági procedúra is. A válóperekben évek teltek el, de inkább egy évtized vagy annál is több, amíg a kezdeményező fél ismét szabadnak mondhatta magát. Időnként a halál hozta el a megváltást. Ha az ügyvédek hanyagsága, a bíróság aktatologatása vagy az alperes halogató taktikája a végtelenségig elnyújtotta az ügyet, akkor a házassági történet szó szerint a koporsóban végződött.
A gyermekelhelyezéssel kapcsolatban mi volt a bírósági gyakorlat?
A gyerekekről általában jóval kevesebb szó esett, mint manapság. Gyakrabban próbálkoztak válással azok, akiknek nem volt közös gyermekük. Ha volt, megegyeztek a neveltetésükről, de ha ez nem sikerült, a bíróság döntött. A lányok gyakran az anyjukhoz, a fiúk az apjukhoz kerültek, de az sem volt ritka, hogy az atya köddé vált, s a nő nyakába zúdult a gyereknevelés minden terhe. S még ha föl is lehetett lelni az apát, és a bíróság megállapított egy kötelező „gyerektartási” összeget, a korabeli viszonyok között a csemetéit egyedül nevelő anya valószínűleg képtelen volt azt behajtani a jó eséllyel új asszonnyal, új családdal élő exférjtől.
Tudunk-e agresszív feleségekről, alkoholizáló asszonyokról? Vagy olyanokról, akik a tiszazugi arzénes gyilkos nőkhöz hasonlóan valamilyen lassú, de biztos módszerrel szabadultak meg a már nem kívánt uruktól?
Igen, tudunk ilyen esetekről, az erőszak nem volt a férfiak privilégiuma, bár ha a házastársak ölre mentek, a fizikai fölény értelemszerűen többnyire a férjek oldalán állt. A nők másképpen próbálták erősíteni a pozíciójukat, például szavakkal gyilkoltak, kiadták társuk viselt dolgait, szexuális malőrjeit. Ezzel nevetségessé, gúnyolódás, röhögés céltábláivá tették a férfiakat, s így megfosztották őket legfontosabb attribútumuktól, a tekintélyüktől. Előfordult mérgezés is, még inkább a mérgezéssel való fenyegetőzés, olyan tömeges gyakorlatról azonban, mint a Tiszazugban, ahol százak váltak a házi arzénes „kezelés” áldozatává, Debrecenben nincs tudomásunk.
A cívispolgárok házaséletéről, kicsapongásairól a legtöbbet az inasok, a cselédek tudhatták. Ők is szerepeltek a perekben?
Valóban ők voltak az első számú hírvivők, a pletykagyárosok, másrészt néha ők adtak okot a válásra. A sikeres csábítás a fölemelkedés esélyével kecsegtette a vállalkozó szellemű szolgálót. Bár ők inkább csak akkor léptek a házastárs helyébe, ha a mester vagy a mesterasszony megözvegyült. Ritkaságnak számított, ha egy cselédnek sikerült kiprovokálnia a válást.
Mint olvasom, a debreceni játékszín szívesen mutatott be házasságról szóló darabokat.
Valóban, a szerelem, a féltékenység, a félrelépés, az érdekházasság, azaz a szívügyek slágertémáknak számítottak a XIX. század első évtizedeiben. Elenyésző a magyar darabok száma, de külföldi klasszikusokat sem vittek színre különösebben gyakran. A legkedveltebbek a német limonádészerzők, közülük is leginkább August Kotzebue, akinek számtalan művét magyarították, ráadásul többször is. Vicces megoldás ez a színmagyarságára büszke városban, a nemzeti ébredés korában, de nem szabad elfelejteni, hogy a magyar irodalom – beleértve a könnyű műfajt is – gyerekcipőben jár még ekkor.
A válóperek alapján hogyan állt a nemek harca? Kik voltak sikeresebbek? Kik kezdeményezték inkább a válást: a férjek vagy a feleségek?
Nem tudnék egyértelműen győztest hirdetni, de hát nem is lenne könnyű megmondani, mi tekintendő győzelemnek egy válás esetén. Az mindenesetre világosan kiderült, hogy a nők nincsenek akkora hátrányban, ahogyan ezt a történeti szakirodalom általában vélelmezi. Sokan közülük sikeresen és öntudatosan veszik kezükbe a sorsuk irányítását, ha a szükség úgy hozza – akár magánügyekről, akár pénzről, vagyonról, munkáról vagy örökség behajtásáról van szó. Ha nem is egyenlő felek, hiszen sok szempontból korlátozottabb az életük, mások a lehetőségeik, és más mércékkel mérik őket, mint a férfiakat, de a bíróságon, a céhekben, a vásárokon, a gazdaságban s az élet számos egyéb területén gyakran inkább partnerek, mintsem kiszolgáltatott áldozatok.
- Játéktér [6]