Elfelejtettem ugyan megkérdezni, de azt hiszem, hogy a szatmárcsekei polgármester nem gondolt faluja egykori nagy szülöttére, Kölcseyre, mikor végiggondolta, hogy mit fog csinálni új méltóságában. Feltehetőleg a szabad demokraták programjait sem tanulmányozta, s nem olvassa a Beszélőt sem. Viszont alighanem kiváló emberek tanították a szatmárcsekei iskolában, és súlyos személyiségek között nevelkedett a hajdan módos csekei gazdacsaládban. Mindenesetre szóba került az iskola és a család, mikor csekei cigány ismerőseinknél tett látogatásunk nyomán a hallottakon és tapasztaltakon elálmélkodva megkerestük.
Szatmárcsekén, az ország északkeleti csücskében, közvetlenül a szovjet határnál, de még Záhonytól, Mátészalkától is messze, nem pusztultak el teljesen ennek a büszke falunak a tradicionális viszonyai. A távolságon kívül őrizték a jól ápolt, hatalmas almáskertek, amelyek mindig adtak némi függetlenséget a gazdáknak. S ebben a tradicionális rendben a falu cigány lakosságának is megvolt a helye: egy-egy nagycsalád udvarának a végén. A lehető legnyomorúságosabb hely, a számonkívülieké, a tökéletesen nincstelen függőké, mégis, bizonyos kölcsönös szolgáltatásokkal kijelölt hely. Napszámosok, sármunkások a gazdánál, de a gazda patriarcha, aki még orvost is kerít, ha kell, s cipőt ad a gyereknek az iskolába járáshoz.
Ez a viszony persze nem emancipált, alapja a velünk született, a meghaladhatatlan egyenlőtlenség, de a szereplőknek neve és arca van, az egyik gazda lehet jó, a másik rossz, s az egyik cigány is különbözik a másiktól. S ennyivel hajlékonyabb a maga szigorú hierarchizáltságában is, mint az a személytelen kollektív elutasítás, ami a modern világban egy-két évtized alatt kifejlődött.
A tradicionális együttélés Szatmárcsekén is megbomlott. Megváltoztak az arányok: a cigány lakosság nőtt, a nem cigány („magyar” – bár a nemesi birtokok jobbágyai és zsellérei katolikus szlovákok voltak) csökkent. A hetvenes évek végén a falu lakosainak már közel 20 százaléka volt cigány. S a cigányok meg is indultak: a tsz keményen becsukta a kaput előttük, maradt ott is a napszám, s ők a jobb pénz reményében követték az építőipari munkaerő-toborzókat. S valóban, sokan papíron többet kerestek, mint a gazdák a tsz-ben; hétvégén, mikor Pestről, sőt a Dunántúlról hazajöttek az ingázók, tele volt velük a kocsma. A falu beállni látszott az általános trendbe: az iskola külön cigány osztályt nyitott, s eltűntek a pár évvel korábban még oly gyakori tisztán, szépen, hibátlanul író gyerekek. A helyi hatalom háborút indított a cigányok ellen. Rendőr, tanácsi bírság, szigorított javító-nevelő munka, állami gondozásba vétel – mint másutt.
Az újabb fordulat vagy három-négy éve vált érzékelhetővé, talán azért, mert a régi iskolaigazgató lett a tanácselnök. Vagy másért, ki tudja. Talán a Szeta sokéves szívós munkája is ott lapul a dolgok mélyén. Akárhogy is, némi kontrollt gyakorolt. Mindenesetre a falu a közhasznú munka konstrukciójának felhasználásával megpróbálta ott tartani az ingázókat, s segítséget adott ahhoz is, hogy a másutt enyészetnek induló, faluszéli „cs” házakból porták alakuljanak.
Az önkormányzatban van nemzetiségi képviselő. Kemény versengésben nyerte el mandátumát a testvérbátyjával szemben – s csöndben meg kell állapítanom: igen jól döntöttek a választók, ő a sokkal különb ember.
S az új polgármester utánajárt: milyen cigány szervezetet tudna elhozni Csekére. A Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségére talált rá, hívta őket. Tizenöt taggal megcsinálták a helyi szervezetet, s a polgármester nyomatékos segítségével hozzáfogtak, hogy valami vállalkozást szervezzenek a 15 családnak. Földbérletet szereztek a tsz-től, 15 holdat, s ígéretet cukorrépa-szerződésre. Az MCKSZ segítségével megtalálták az Autonómia Alapítványt, ami kamatmentes kölcsönt adott az induláshoz. Mire pénz volt, a tsz visszamondta a cukorrépát, a polgármester Nyíregyházán és Békés megyében tárgyal, hogy mégis összehozzanak valami üzletet. (A bab nem jó – mondja –, mert nagy a kísértés, hogy ínségben maguk megegyék. S akkor csak az adósság marad. Uborka vagy olajtök.)
A polgármester maga is vállalkozó, ő, más gazdákkal együtt, a tsz-től bérelt földön dohányban utazik. S nem is titkolja, hogy kell a napszámos. Hat, alkot, gyarapít. S új – távolról sem konfliktusok s érdekütközések nélküli, de dinamikus fejezetet nyit a cigány–magyar együttélés ma oly kilátástalannak tetsző történetében.
- Harmadik oldal [6]