Sokan hozzáférünk!
Néha tedd félre személyes érdekeid, s próbáld meg úgy is.
A Budapesti Városvédő Egyesületben (BVE) néhányan úgy gondoltuk, meg kéne ünnepelni a főváros egyesítésének 125. évfordulóját. Ünnepelni mindenképpen jó dolog, hátha még haszna is lesz belőle a városnak. Létrehoztunk egy alapítványt az évforduló előtt egy évvel. (Levélben kértük a főpolgármestert, álljon a kezdeményezés élére. Soha nem fogom megérteni, miért mondott nemet. Schiffer János főpolgármester-helyettes vállalta.) A csapat aktivitásának eredményeként lett új szobor az Erzsébet hídnál Pesten, születtek zeneművek (a pályázatot Petrovics Emil zenekari műve nyerte), megjelentettünk fontos várostörténeti dokumentumokat, Bartók kottakéziratának fakszimiléjét, és új művek is születtek (pl. Buzinkay Géza: Budapest képes története, Buza Péter: Az első nap Budapesten s e cikk szerzőjének albuma: Jelenetek a pesti utcán). A drámapályázat győztesei maradandót alkottak (pl. Spiró György: Honderű, Hamvai Kornél: Márton partjelző fázik). A folyóiratok Budapest-különszámokkal köszöntötték 1998-at. És így tovább.
Az évforduló alkalmából nyáron egy napra lezárt Lánchíd és Alagút élménye-eseménye hagyományt teremtett. Ma már természetes, hogy nyári hétvégeken a Lánchíd és környéke a gyalogosoké, s különböző kulturális rendezvények helyszíne. Ugyancsak a BVE kezdeményezése a Barokk Kálváriákért Alapítvány, amely 2006 húsvétjára elkészült az epreskerti kálvária felújításával, s mostantól az Epreskert, a barokk műemlék komolyzenei koncertek hagyományteremtő helyszíne.
Budapest idegenforgalma 20 százalékkal nőtt egy év alatt, s közben – közeledvén a választási kampány (az országgyűlési után az önkormányzati is) – egyre többször hangzik el a városban 16 éve ellenzékbe szorult pártok képviselői és az „ingatlanfejlesztésben” érdekeltek hasonló megfogalmazásában, hogy „Budapest élhetetlen város”. Demszky Gábor főpolgármesterre az utóbbi hónapokban azok vannak a legnagyobb hatással, akiket a XXI. század építése érdekel, s a korábbi századok öröksége nem. Demszky a „kreatív” koncepciók élére állna, úgy tűnik.
Manapság egyre többször olvasni olyan írást, mely Budapesten „landmark”, azaz építészeti jel létrehozását sürgeti. Ezek megfogalmazására, sürgetésére az Octogon című folyóirat főszerkesztője, Bojár Iván András civil szervezetet alapított (Szeretem Budapestet), s egy év alatt két könyv megjelentetésére is módot talált. Az egyik a legendás Siklóssy László könyvének címére utaló Hogyan épüljön Budapest?, mely ellenzéki politikusok (Juharos Róbert, Fürjes Balázs s az Új Budapest Központot vezető Cselovszki Zoltán) szerzői és szerkesztői közreműködésével sürgeti a Fővárosi Közmunkák Tanácsának (FKT) visszaállítását – egyébként lényegében helyesen. A másik, a Budapest, a kreatív város – a lehetőségek kapujában egy ötletcsomag: mi mindennek kellene megvalósulni a városban a szerző saját vagy átvett ötletei, elképzelései szerint.
Egy sor dologban egyetérthetünk, néhányban pedig nagyon nem. Nem hiszem, hogy a Kálvin tér kisebbik üvegpalotájának tervezőjével, Halmágyi Judittal együttgondolkodva kellene csatlakozni a Citadella uszodává, fürdővé alakításának ötletéhez, vagy – például – profitot termelő, kereskedelmi egységeket is hordozó, ám közlekedésre is alkalmas új gyalogos Duna-hidat kellene a város közepébe erőltetni…
Más nagyvárosok „landmarkjai” – hacsak nem tévétornyok – általában régebben épült házak, talán a nem túl nagy múltú Sydney operaháza a kivétel. A tragikus véget ért két New York-i toronyházon kívül ma is a két régi híd s a magassági vetélkedőben korábban vezető régi felhőkarcolók Manhattan jelképei, San Franciscóé a Golden Gate (és a Bay Bridge); érdekes, hogy Róma, Párizs számtalan ókori vagy éppen középkori emléke között is jel-értékűek a hidak (Firenzéről, Veronáról, Velencéről már nem is beszélve). A londoni Tower Bridge 50 évvel fiatalabb, mint a Lánchíd! És mi minden fűződik emlékeinkben a mi hidunkhoz! Széchenyi, a reformkor, a szabadságharc, a híd elpusztítása és újjáépítése… Vajon miért nem elég jó „landmarknak”? Ha csak annyi píárt, hírverést csinálna neki az a néhány „kreatív” ember, mint a terveikben szereplő új elképzeléseknek! És még gyalogolni is lehet rajta – igaz, vásárolni, kávézni csak a nyári hétvégeken.
Vajon kin, kiken múlott, hogy nem született új, jel értékű modern épület? Mert az ezzel az igénnyel fellépők sem tartják annak a Duna-parti vagy másutt megépült nagy szállodákat, irodaházakat. (A „Spenótot” már átalakították a felismerhetetlenségig, a Fő utca 14–18. alatti vagy a Vörösmarty téri modern irodaházat már le is bontották.) Nem lett „építészeti jellé” a Nemzeti Színház, a lágymányosi egyetemi város sem. Vajon mekkora az esélye annak, hogy az, ami ma születik a tervasztalokon, időtálló lesz, s fontosabb jelképe fővárosunknak, mint a Lánchíd vagy a Szabadság-szobor? Nincs akadálya új művek születésének, s a múló évek, az idő majd megítéli, mi az, ami fennmarad, s jelkép értékűvé válik. A néhány éve oly fontos „időkerék” fölött is hogy eljárt az idő…
Vajon miért nem lehet látni a „kreativitás” igényét megfogalmazókat a terézvárosi, erzsébetvárosi, a józsefvárosi bontások vagy a Hajógyári-sziget túlzott beépítése elleni tüntetéseken? Vajon miért nincs egy jó szavuk sem a meglévő értékek megbecsülésére, a város – s Budapest ebben egyedi – eklektikus-szecessziós arculatának megtartása, helyreállítása mellett? Miért nem hallatják a hangjukat, amikor barokkot bontanak az „ingatlanfejlesztők” a Reáltanoda utcában, vagy sorban esik a „működő tőke” áldozatául Hild, Zitterbarth, Pollack épülete s néhány klasszicista ház, amit még a nagy árvíz, Hentzi, a millenniumi boom és a világháború meghagyott? Miért csak a most (haszonnal) megépíthető felhőkarcoló, lakópark, irodaház avagy híd, az építés és átépítés mellett hangzanak el az érveik?
Lehet, hogy csak szeretik, de nem ismerik Budapestet, annak értékeit? Bojár szokásos, Bárkay Tamással közös sétáinak egyikén idén a Népszabadságban (május 9.) megdicsérte a Corvin tér kis házait, mondván: helyes volt úgy megépíteni a Duna-parti új, modern szállodát, hogy mögötte „borotvával” mindent lebontottak, de megtartották a kis barokk házak homlokzati falait. Egyrészt a fászádizmus helyessége erősen vitatható egy olyan városban, amelynek épületállománya jelentős részben amúgy is elpusztult az előző évszázadokban, ráadásul barokk kori háza is csak mutatóban maradt meg, nemhogy a még korábbiak. Másrészt a Corvin téri házakat – hálistennek – nem bontották le a homlokzatuk mögött, hanem helyreállították(!), gangjaikkal, udvaraikkal, falfestéseikkel együtt!
Akik egy (vagy több) üzleti vállalkozás résztvevőjeként „szeretik Budapestet”, miért is keresnék a városfejlesztés lehetőségeit a rövid távon sokkal kisebb hasznot hozó megóvásban, helyreállításban, a rehabilitáció különböző lehetőségeiben? Legfeljebb aggódhat az ember, vajon jót tesz-e majd hosszú távon a város arculatának, egyéniségének, amikor már az összes ma divatosnak, kívánatosnak és gazdaságosnak vélt beruházás megvalósult?
Azok, akik a régi házak bontását szorgalmazzák – mert, mint mondják: korszerűtlenek a lakások, a folyosó végén van a vécé, stb. –, vagyonokat költenek arra, hogy északi országok óvárosaiba vagy Dubrovnikba, Yorkba, Firenzébe, Portóba, Rondába, Krakkóba, Salzburgba, Strassbourgba kiránduljanak, anélkül hogy átgondolnák, ott vajon hol volt a vécé, mielőtt végrehajtották a házak, lakások belső korszerűsítését, s volt-e egyáltalán e célra használható alkalmatosság és helyiség ezeken a településeken. Volt-e a Quartier Latinban vagy az Île de la Citén álló XVI. századi házakban, Párizsban? Vajon mi marad meg az évszázadok hangulataiból, ha a meglévő értékek helyreállítása s a lakások komfortjának növelése helyett bontás lesz a pesti házak sorsa, s – a nagy erőszak után – legfeljebb az utcakép, a homlokzatok megtartása, a fászádizmus marad – tömegével.
Megjegyzem, a „jel” Párizsban ma is az Eiffel-torony vagy az Étoile tér diadalíve, nem pedig a modern La Défense negyed – egy rövid ideig oly érdekes – kapuépülete…
Sohasem azzal van igazán gond, mi mellé és mit, hanem azzal, minek a helyére. Ezért hamis sokszor a hivatkozás a párizsi üvegpiramisra. A Louvre bejárati blokkja fölé emelt üvegpiramis kedvéért nem bontották le a Louvre-t!
A város vezetésének egyik fontos dolga, hogy irányítsa, hol s hogyan kell fejleszteni közép- vagy hosszú távon, lássa és érvényesítse a város érdekét – ahelyett hogy csupán a befektető kiszolgálásával, érdekeinek képviseletével foglalkozna.
Persze ehhez kellene egy város. Egy város kellene. Nem pedig 24. Elképzelhetetlen egy normális világvárosban, hogy egy utca páros és páratlan oldala önálló településként működjön! Saját építési hatósággal! Előfordulhat az, hogy egy világváros egésze, vagyis maga Budapest ne ítélhesse meg, hozzájárul-e egy bontáshoz vagy építéshez, akár első, akár másodfokon!? (Markáns példák: a Kálvin téri házak építési engedélyezése a VIII., a Nemzeti Színházé a IX. kerület illetékes hatóságán történt…) A – fellebbezés esetén – másodfokon határozatot hozó Közigazgatási Hivatal az első fokú döntés jogszerűségét vizsgálja csupán, városképi hatását, építészeti jelentőségét nem.
Érezhető volt – igaz, nem túl sokaknak – már a rendszerváltás utáni első parlamenti (és városházi) ciklus alatt is, hogy a központosítás utáni szétdaraboltság sem túlságosan jó. E sorok írója mindkét helyen választott képviselő lévén az idő tájt, nem állhatott útjába a többség akaratának, legfeljebb kisebb módosításokat igyekezett bevinni a megfelelő törvényi bekezdésekbe. Például azt, hogy a városrésznevek megváltoztatása, a több kerületet érintő vagy a személyekről elnevezett közterületek névadási joga, vagy az emlékműállításé legyen a fővárosi testület hatásköre… Nem sok. Gondoljunk csak arra, mit jelent egy városközponti bevásárlóközpont megépítése a történelmi Belváros utcáinak sorsára nézve. Mi lesz, mi lett a hagyományos bevásárlóutcák boltjaival, üzleteivel? Aki „másképp gondolkodó”, az a fejlődést akadályozza, aki ellenzi minden budai dombon vagy pesti kertvárosban megépült villa leváltását soklakásos társasházakra, a még meglévő belső vagy külső városi zöldfelületek beépítését, a bontás-építés lázas igyekezetét a belső kerületekben, az ellenfél (avagy ellenség – ha nem fogalmazunk finomkodóan), s legyőzendő így vagy úgy. Hányszor vált már nyilvánvalóvá, hogy az építtető, beruházó avagy reklámcég érdekei kerületi avagy pártérdekké váltak…!
A felhőkarcolók ideje lejárt. Európában. Nem vált be a Tottenham Court Roadon és a Montparnasse-on, de Bécsben sem. (Gyöngyösről, Pécsről nem is beszélve.) Magyarországon most éled az, ami San Gimignanóban a középkor, s ma a turisták öröme: ki tud magasabb tornyot építeni?
Párizsban abbahagyták a régi zsidónegyed bontását, s ma – tatarozva – vonz turistát, lokálpatriótát, befektetőt az (ezzel is büszkélkedhető) város. Párizsban nem lehet 37 méternél magasabb házat emelni a közigazgatási határon belül. Washingtonban egyetlen ház sem lehet magasabb a Capitoliumnál. Vajon akadálya-e ez a fejlődésnek arrafelé? Nálunk – félek – az 55 méteres korlátozás ellen tiltakozó befektetők lesznek az erősebbek.
Nálunk nem jelölik újra a csak listás választás pártlistáján azt a városi képviselőt, aki kételkedik, érvel; belebukik a városi főépítész, ha fékezi a toronymániát, gyanakvó a bevásárlóközpontokat illetően, védi a zöldterületet, megpróbálja azt tenni, ami a dolga: az egész főváros érdekét nézni a helyi erők, kerületi vagy pártérdekek, beruházói igények koordinálásával, kordában tartásával.
Van kerületi, fővárosi és országos tervtanács is. (Érdekesség: az Orbán–Torgyán-kormány idején pl. nem is került a Fővárosi Tervtanács elé a Nemzeti Színház új – megvalósult – terve, csak a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériumhoz tartozó Országos Tervtanács tárgyalta.) Egyik tervtanácsnak sincs döntéshozó szerepe! Állásfoglalásaikat, javaslataikat figyelembe veheti az építési engedélyt kiadó kerületi illetékes, ha akarja. Az elmúlt másfél évtizedben Budapest főépítésze (és irodája) – jobb híján – próbált úgy viselkedni, mintha pótolni tudná az FKT koordináló szerepét.
A Kádár-korban (azt hiszem, elsőként) 1982-ben, Podmaniczky Frigyes halálának 75. évfordulójára írtam (vezér)cikket a báróról és az általa 32 éven át vezetett szervezetről. Kezdeményezésemre 1984-ben megjelent Podmaniczy naplójának szerkesztett változata, 1985-ben pedig (utószavammal) Siklóssy: Hogyan épült Budapest? című (alap)művének reprint kiadása. A cikkért megtámadott a főváros akkori vezetése, a könyveket elkapkodták. Egyszerre volt hálátlan és hálás dolog Podmaniczky és a Fővárosi Közmunkák Tanácsának dicsérete és a szervezet hiányának felemlegetése. Akkor még volt remény, hogy ha egyszer változás áll be Magyarországon, helyreállítható az 1948-as fordulat idején megszüntetett FKT és annak koordináló szerepköre, mely Budapest fejlődésében oly sokáig egyeztette az országos szervezetek, a kormány és a főváros akaratát a legfontosabb kérdésekben. Aztán az önkormányzati törvény és a Budapest-törvény megszületése, majd a kettő összeolvasztása után elszállt a remény.
Az FKT szerepéről, múltjáról és hiányáról kerekasztal-beszélgetést szerveztem éppen tíz éve a Budapesti Városvédő Egyesületben (Benkes Réka, Bojár Iván András, Gerő András, Hanák Péter, Marinovich Sándor, Preisich Gábor, Sipos András és Tamás Pál részvételével, szövege megjelent a Budapesti Negyed 1996/4. számában). Ezt azzal zártam, hogy a 125. évforduló, mely egyben választási év is, „tulajdonképpen próbakő a 23 kerületi és a fővárosi önkormányzat számára: tudnak-e együttműködni azok az emberek és adminisztrációik, akik (amelyek) ezt a várost vezetik, annak érdekében, hogy méltóképpen ünnepelhessék meg a város egyesítését”.
Ma a helyzet – ezen a téren – kilátástalan.
Annyi polgármesteri, alpolgármesteri, képviselői, frakcióvezetői és -helyettesi, bizottsági elnöki, alelnöki és tagsági, igazgatótanácsi és felügyelő bizottsági elnöki, alelnöki és tagsági hely szűnne meg, annyi ember hatalma és jövedelme csökkenne, hogy e „jelentős érdeksérelem” miatt a változás lehetőségét is elfeledhetjük. A fővárosi akarat és a kormányzati szervek közötti, koordináló szerepet betöltő szervezet hiányáról beszélni tíz éve még naivitás volt. Ma, akkor, amikor Budapesten egyre erősebbek és önállóbbak a kerületek (a VII. már – jogszabályt sértve – az utcatáblájában is eltér), akkor, amikor a gazdasági érdekérvényesítés főépítészt buktat, nem lehet még keresni sem az egységes városfejlesztési akaratot. Podmaniczky neve legfeljebb pityke a róla elnevezett terven, mint Széchenyié volt a másikon.
A döntések (és sokszor az előterjesztések) oka különben sem az, hogy mi történjék „pro urbe”, vagyis a városért rövid vagy középtávon, hanem az, hogy kinek az érdeke? Jó-e a mi barátunknak, jó lesz-e nekünk?
Milyen város az, ahol még a parkolási rendszereket sem lehet egységesíteni? Milyen az, ahol a város közlekedési társasága járdaszigetenként 14 (!) s így megállónként 28 reklámnak csinál helyet a főváros – városképért „felelős” – illetékes bizottságának megkérdezése nélkül, s minden járművet reklámhordozóvá varázsol, a főépítész tiltakozását semmibe véve. Ahol a taxidrosztokat, nyilvános vécéket, dupla telefonfülkéket sem a funkciójuk, hanem reklámhordozó mivoltuk szerint telepítik, ahol minden házat, parkot, utcát ellep a reklám, ahol így (is) „minden eladó”!?
Hogyan lehetséges az, hogy egy ekkora város képtelen olyan jogszabályokat alkotni, majd azokat betartatva elérni, hogy ne legyen minden oszlop, eresz és fal összeragasztgatva, hogy ne legyen minden függőleges felület összesprézve, minden vízszintes összeürülékezve, hogy a hajléktalanok ne a játszótereken lakjanak?
Hogyan lehetséges az, hogy egy állami szervezetnek, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalnak kell egész városnegyedeket védetté nyilvánítania ahhoz, hogy a várost le ne bont(as)sa egyik-másik kerülete?
Előre látható, hogy a befektetők legerősebbjei (esetleg más lobbikon át, közvetve) ajánlanak majd – nekik megfelelő – új főépítészt. Demszky Gábor főpolgármester most a „kreatív” irányt keresi. Ki tudja, ki és mi jön a következő években?
A rendszerváltást megelőzően egyre-másra születtek és erősödtek meg a civil szervezetek. Nem furcsa, hogy ma megint beszélnek és beszélni kell róluk? Van haszonelvű, van, amelyik hagyományosan civil, s van, amely legszívesebben politikai pártként mutatná meg magát. Van, amelyik építene újat, s van, amelyik védené azt, amit megörököltünk. Vitatkoznunk kell olykor, de a többféle gondolkodás meg is fér egymás mellett, csak az újat nem (mindig és nem föltétlenül) a meglévő helyére vagy azt lepipálandó kellene megépíteni.
Van „Szeretem Budapestet”, van Óvás és Védegylet, Levegő és Élőlánc – többek között, meg olyan, amely a „világörökséget” védené... És van – huszonhárom éve – a Budapesti Városvédő Egyesület is – még. A székhelye szerinti kerület polgármestere – nyilvánosan – ha nem is fő-, de fedélvesztést helyezett kilátásba, mert csatlakoztunk az – immár jelképpé vált – Király utca 40. alatti ház megtartását szorgalmazó szervezetekhez…
Hát így élünk Pannóniában, Budapesten, egy lassan darabjaira hulló nagyvárosban 2006-ban, a rendszerváltás utáni tizenhatodik évben.