Ott-tartózkodásom egyik estéjén vendéglátóim színházba invitáltak. Nem tagadom, az épület láttán Herzog Fitzcarraldója ötlött az eszembe. Kívülről akár egy kisvárosi mozi is lehetett volna… ám ez a puritán környezet igazi csodákat rejtegetett. Aznap este valóban profi, technikailag és színészi-rendezői megoldásaiban európai színvonalú előadást láttunk, amely – az elmúlt év őszén Franciaországba emigrált – nemzeti géniusz, Ismail Kadare Ki hozta a Doruntinát? című prózájának adaptációja volt: ősi mitológiába ágyazott jelenkori nacionalizmus.
Az előadás előtt és után is a rendező, a színészek az előcsarnokban társalognak – elérhetően, emberközelben a közönséggel. Aztán kimennek az ott parkoló kerékpárokhoz, és a Teatri Kombëtare vezető színésze együtt karikázik el a nemrég még neki tapsoló emberekkel.
Másnap délelőtt visszatértem a színházba, ahol Pirro Mani igazgató-főrendezővel és Ruzhdi Pulaha drámaíró-dramaturggal volt találkozóm. Az alábbi beszélgetést velük folytattam:
Beszélő: Ki dönti el, hogy milyen darabokat visznek színre?
– A darabokra az igazgatóság tesz ajánlatot az együttes művészeti tanácsának, amelyben rendezők, dramaturgok és vezető színészek működnek együtt. Ez egy-két éve van így, korábban felsőbb utasítás szerint alakítottuk ki a repertoárt.
Beszélő: Évente hány bemutatójuk van?
– Négy-hat darab kerül színre, átlagban 50–300-as szériában.
Beszélő: Melyik színházi iskolához tartozónak vallják magukat?
– Arra törekszünk – noha a Sztanyiszlavszkij-módszer áll közelebb az albán mentalitáshoz –, hogy a Brecht-iskola leglényegesebb vonásait is integrálni tudjuk.
Beszélő: A színház felügyeleti szerve, a Művelődési Minisztérium képviselői részt vesznek-e a próbákon?
– Csak akkor, ha meghívjuk őket.
Beszélő: Mi történik akkor, ha a felsőbb irányításnak nem tetszik a darabválasztás?
– Akkor a színházban a bürokrácia lesz a főhős. Természetesen negatív előjellel.
Beszélő: Hogyan ítéli meg a színészek társadalmi helyzetét, megbecsülését?
– Nálunk nincs sztárallűr, ugyanakkor az emberek nagyon tisztelik a jó színészeket. Mintegy 30 jó színészünk átlag 900 leket keres havonta, ami itt Albániában miniszterhelyettesi fizetésnek felel meg. A rendezők 1000 lek körül keresnek. (Az albán munkás átlagfizetése 550–600 lek körül van, ez 55–60 dollárnak felel meg.)
Vendéglátóim révén meglátogattam az ottani szépirodalmi könyvkiadót is, amelyet az „albán Petőfi Sándorról”, a költő Naim Frashëriről neveztek el. A kiadóban beszélgetőpartnereim voltak Gago Busahr író, a kiadó igazgatója, Iskra Thoma igazgatóhelyettes (az igen ritka női vezetők egyike) és Pirro Misha, a külföldi irodalommal foglalkozó szerkesztőség vezetője. Főképpen a magyar–albán kulturális kapcsolatokról folyt a szó:
Beszélő: Hány művet adnak ki évente?
– Úgy száznyolcvanat, ám ebbe beletartoznak a gyermekeknek szánt, valamint a külföldi művek is. Ez utóbbiak közül a legszívesebben látott szerzők Gabriel García Márquez, Siegfried Lenz, Heinrich Böll, a klasszikus magyar szerzők közül pedig Móricz Zsigmond, Molnár Ferenc, József Attila, akiket általában harmadik nyelvből fordítottak.
Beszélő: Milyen szempontok szerint válogatnak?
– Most éppen nem tudunk miből válogatni, hiszen a modern magyar irodalmat szinte nem is ismerjük. Ezért is kértünk ajánlatokat a magyar követségről.
Beszélő: Mennyi egy könyv átlagos átfutási ideje?
– Albán könyveknél 2-3 hónap, a beküldött kéziratokra pedig 3 hónapon belül válaszolunk.
Beszélő: Mennyire kiszolgáltatottak a nyomdáknak?
– A nyomda ugyanúgy állami vállalat, mint mi, és kötik a szerződések. Néhány hetes csúszások persze előfordulnak, de kártérítést vagy kötbért követelni elég reménytelen vállalkozás volna.
Beszélő: Mit jelent a január 1-jén életbe lépett önelszámolási rendszer? Drágábbak lesznek a könyvek?
– Nem hiszem. Úgy gondolom, az állam továbbra is megfelelően támogatja majd a kultúrát. Ez a támogatás kiadónknál jelenleg az összköltségvetés 60 százaléka.
Beszélő: Mekkora a megjelent könyvek szerzői között a nők aránya?
– Az állandó szerzők körébe nehezen verekszik be magukat a fiatalok és a nők. A helyzetet talán egy albán közmondás példázza legjobban, miszerint: „Az idős farkasok a legveszélyesebbek.”
A beszélgetésben nem véletlenül firtattam az írónők helyzetét. Előző nap délelőtt ugyanis együtt kávéztunk Diana Culival, az egyik legismertebb albán írónővel. Szerinte a nők és a férfiak közötti egyenlőség az élet minden területén kizárólag papíron létezik. Ha ő például mint író válaszút elé kerül: a munkája fontosabb vagy a család, társadalmi elvárás alapján az utóbbit kellene választania.
Albániában egyébként sem kényeztetik el a családanyákat. A szülés után hat hónapig maradhatnak otthon, ezalatt a fizetésük hetven százalékát kapják. A munkahét pedig hat napból áll…
Természetesen találkoztam az Albán Művészek és írók Ligájának elnökével, Dritero Agollival is – aki egyébként az Albán Munkapárt központi bizottságának is tagja. Ő olyan helyzetben van, mint a volt népi demokráciákban a szakszervezet. Olyan érdekvédelem, amely megmondja, hogy mi a te érdeked…
Bardhyl Londo, a Liga hetilapja, a Drita főszerkesztője (gyakorló költő) a lapra nehezedő – főként lírikusi – nyomásról beszélt, valamint arról, hogy szívesen közölne a részvételével mostanában alakuló, kizárólag világirodalommal foglalkozó lapban magyar írókat.
Bemutatnak annak a Koco Kostának is, akinek pár éve betiltották egy írását, és őt magát is hallgatásra kényszerítették. Melyről a világba tekintő szomorú kis emberke, aki szótlanul üldögél közöttünk, amíg az elnök elmondja róla, hogy annak idején nem azok csináltak ügyet abból az írásból, akikre én gondolok. (Nem gondoltam senkire, nyilván ott, akkor mindenki tudta, hogy kik csinálnak ügyet ilyesmiből. Nálunk is mindenki tudta mindig. Csak nem volt szabad beszélni róla. Ez egy ilyen társasjáték.)
Koco Kosta egyébként ma a Ligában dolgozik, ha tehát úgy tetszik, felfelé bukott. És mint mondtam, nagyon-nagyon csöndes. Amikor félreállításának körülményeit firtattam, apró kézmozdulattal jelezte, hogy erről beszélni ma még mindkettőnk számára veszélyes. Talán – ha ez a csöndes forradalom beteljesül – megírja a saját történetét is…
- Ki-Betekintő [6]