Még olyan rendkívül összetett és bonyolult organizmus esetében is, mint amilyen egy kétmilliós nagyváros, kell hogy legyen egy alapvető fejlesztési stratégia, amelyre a számos részkoncepció felfűződik. Ez a vezérfonal jelöli ki ezt az irányt, amerre a városnak az elkövetkező években, évtizedekben haladnia kell. Ez a legfontosabb alapkoncepció lehetne véleményem szerint Budapest szerepének bizonyos mértékű átértékelése, ha úgy tetszik, szerepének rehabilitációja.
Ez a szerepmódosulás abból a felismerésből fakad, hogy a Kelet-Európában zajló politikai-gazdasági folyamatok nem hagyhatják érintetlenül a magyar fővárost sem.
Közismert tény, hogy Budapest legfőbb problémái abból a történelmi örökségből adódnak, amelynek lényege a főváros túlzott súlya az országon belül.
Ez a regionális központ szerepkör a művészet, a tudomány, a politika, a gazdaság, az idegenforgalom nemzetközi intézményeire gyakorolt jelentős vonzerőt kell hogy jelentsen. Ennek fogadására pedig a magyar fővárost tudatos fejlesztéssel alkalmassá kell tenni. De vajon kell-e, szabad-e fejleszteni Budapestet, és közben továbbra is elhanyagolni az ország kevésbé fejlett térségeit? Véleményem szerint a kérdésre adandó választ, sőt magát a kérdést is át kell értékelni a XXI. század küszöbén. Világos, hogy a korábbi – központi elosztáson alapuló – gazdasági rendszerben a főváros számára „juttatott” fejlesztés az ország többi részétől vonta el a forrásokat. A körülöttünk kialakuló új politikai-gazdasági környezetben azonban már nem ez a primitív érdekellentét fog működni, hanem ellenkezőleg, közös érdekké válik Budapest európai metropolisszá, regionális központtá való fejlesztése.
Mellesleg nem szükségszerű, hogy a vázolt fejlesztés a város növekedésével járjon együtt. Megfelelően irányított várospolitika mellett a tercier szektor megerősödése együtt járhat – együtt kell, hogy járjon – számos budapesti iparterület átalakulásával, a környezetkárosító üzemek kitelepülésével.
Azt is látnunk kell, hogy egész Európa egy integráltabb, nemzetközivé váló társadalom létrejötte felé halad, ahol fokozatosan megszűnik az országhatárok jelentősége, de ezzel párhuzamosan megnő a jelentős vonzással bíró metropolisok szerepe. Volt már ehhez hasonló a történelemben, akár az ókori, akár a reneszánsz városállamokra is gondolhatunk. Ilyen értelemben Magyarország gazdagságát is az fogja meghatározni, hogy ebben az európai metropolishálózatban Budapest milyen pozíciót tud elfoglalni. A geopolitikai adottságok mindenképpen azt sugallják, hogy a magyar főváros betöltheti Kelet–Nyugat kapujának szerepét.
Ennek a talán kissé utópisztikusnak tűnő folyamatnak az első jelei máris nap mint nap jelentkeznek Budapesten. A közelmúlt és a jelen tapasztalatai azt bizonyítják, hogy a gazdasági élet liberalizálódásával, a privatizációval és a külföldi tőke megjelenésével összefüggésben jelentősen megnőtt az irodai, kereskedelmi és idegenforgalmi célú beruházások iránti igény, és mindez főként presztízsokokból a Belvárosba törekszik, tovább súlyosbítva annak már ma is nehezen viselhető zsúfoltságát.
A történelmi Belváros tehermentesítése érdekében – és ezen akár „építészeti tehermentesítést” is érthetünk – szükség van egy olyan terület kijelölésére, ahol lehetőséget biztosíthatunk a felmerülő igények kielégítésére. Ez a terület lehetne Dél-Budapest térsége, azon belül is kiemelten a Csepel-sziget északi, ma még be nem épített része.
A korábbi – ma is érvényes – városrendezési tervek a Csepel-sziget északi területét a Mahart-kikötő fejlesztésére, illetve Pest felőli oldalán regionális szennyvíztisztító telep és annak védőövezete számára tartják fenn. Az elmúlt hónapokban készült vizsgálatok, tanulmányok, tervpályázatok egyértelműen igazolják, hogy ez a terület sokkal kedvezőbb adottságokkal rendelkezik annál, mint hogy ilyen alacsony intenzitással hasznosítsuk. Ez az elképzelés lehetőséget nyújthat a történelmi Belváros rehabilitációjának meggyorsítására, és kedvező fejlődést indíthat meg a mai központ és a Csepel-sziget között fekvő területeken is.
A koncepció megvalósításáról természetesen csak akkor lehet szó, ha a Mahart nem bővíti a kikötőt, és a szennyvíztisztító telep részére sikerül más helyet kijelölni, vagy ha a központi szennyvíztisztítást decentralizált műszaki megoldás helyettesíti. Ezeket a kérdéseket a készülőfélben lévő kerületi általános rendezési terveknek kell megválaszolniuk.
A javasolt üzleti, adminisztratív központ például igen intenzív közlekedési kapcsolatokat igényel a Csepel-sziget és a Duna mindkét partja között, amit a Hungária körútnak a Csepel-szigetre való bevezetése és a Galváni út vonalában épülő Duna-híd tudna a legkedvezőbben biztosítani. Az új útvonal a budaörsi repülőtér magasságában csatlakozna az autópályák bevezető szakaszához, így a Budaörsi út belső szakaszát is tehermentesíteni tudná.
Elképzelhető, hogy ebben az elrendezésben is szükség van a Lágymányosi hídra és a Hamzsabégi út kiépítésére, de nem a Hungária körút folytatásaként, hanem belső forgalmi útként. Mint ilyen, a főúthálózathoz kapcsolhatná a csatlakozó városi területeket, és tehermentesíthetné a Belváros úthálózatát és hídjait. Végül néhány szó az új – „második” – városközpont építészeti arculatáról. A tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a világ nagyvárosai nem tudnak toronyházak nélkül funkcionálni, ezeket az „élet” – úgy tűnik – mindenhol kikényszerítette. Éppen ezért célszerűbbnek tartanám, ha elébe mennénk a felmerülő igényeknek, és tudatos megfontolással biztosítanánk lehetőségeket ott, ahol az elfogadható, mintsem hogy a totális tiltás körülményei között a törvényszerű „kivételek” majdnem éppen ott bukkanjanak fel, ahol az a legkevésbé sem kívánatos.
A dél-budapesti térségben egy Defense jellegű (Párizs híres-hírhedt modern negyede – a szerk.) építkezési formát elfogadhatónak érzek, a magasházak itt nem rombolnák a városképet, ellenkezőleg, új látványosságot jelenthetnének.
Az új „City” mint alternatív lehetőség növeli a századfordulós Belváros karakterőrző felújításának esélyeit.
Aczél Gábor
Budapest főépítésze
- Önkormányzat [6]