Érzelmes utazások 8.
„Tudom, mely csap mily bort ereszthet
csak azt nem tudom, hogy ki vagyok.”
[Villon]
„Lábra vigyázz!” – szóltak időnként hátra a csapat élén járók. Messze kint, a külső vágányoknál, vizes talpfák, félredobott vasdarabok között bukdácsoltunk. 1990. november elsején egész éjszaka ömlött, zuhogott az eső.
Az orrunk hegyét sem láttuk, így aztán a hátratartó figyelmeztetések nem sokat értek. Inkább csak az egybetartozást jelezték; azt, hogy egy csapat vagyunk, közös célért ázunk és fázunk itt, a Keleti pályaudvar külső kocsiállásain.
Mert máskülönben eléggé vegyes társaság voltunk. Egy nagy szakasz rendőr, egy csomó vasutas, újságíró, kíváncsiskodó állampolgár. A célunk az volt, hogy felkutassuk és elkergessük az elhagyott vagonokban meghúzódó csöveseket, hajléktalanokat, menekülteket.
„Lejárt a határnap; új rend készül, csöves uraim! Hát tűnjenek el szépen! Meg különben is: a vasutasok már sztrájkkal fenyegetőznek maguk miatt. Pedig csak három napja szűnt meg a taxisblokád. Sok lesz a sztrájkból, útelállásból egy ilyen kis, lepusztult országnak! Úgyhogy, tűnjenek el szépen, csöves urak!”
Fel-le ugrálunk a vagonok lépcsőin. Sehol egy árva lélek, se csöves, se más… Megneszeltek tán valamit; vagy rossz volt az információ? Lassacskán fordulunk is vissza, kár itt tovább ázni a semmiért.
„Mi a p…-nak küldtek ide minket?” – dörmögi mellettem a rendőrszakasz vezetője.
Jóvágású, körszakállas fiatalember. Gondolatban vállon csapom. Azelőtt, a diktatúrában nem léteztek ilyenfajta rendőrök. Ez itt, mellettem, már nemcsak az arcszőrzetét alakítja egyénien, de a parancsokhoz is kritikailag áll hozzá. Ez talán már az új, a demokratikus rendfenntartó?
Kedélyem általános nyomottságán ez sem igen változtat. „Kifelé velük, a lucsokba, a hidegbe!”… Eddig terjed a liberális tudomány?
Mintegy feleletként most talpfa helyett valami puhát érzek a cipőm alatt. Lemaradok kivizsgálni… Ahogy tisztálkodom, újabb csapat csörtet elő a sötétségből. Egy másik rendőrosztag!
Az egység vezetője, nem úgy, mint a miénk, félelmetes figura! Szemre húzott, széles karimájú gengszterkalap, földig érő, fekete Gestapo-köpeny, körbeszegett tengerészgyalogos-bakancs. A rendőrök egy sorban, mint ázott, didergő kislibák jönnek utána. …Pálinkás!… Az anyját!… Hát ez már gestapós? Hát ez már őrjáratot vezet?…
Békeharcos
Egyéb irányú bűnei és vétkei mellett egy súlyos hibája is volt a valamikori demokratikus ellenzéknek. Fiatalabb is lehetett volna a társaság!
Ilyen is csak a kádárizmusban eshetett meg! Hogy a hévvel lázadó, a forradalom bizalmasa, a destruktív, ha nem is apja, de bizony gyakran-gyakran nagybácsija lehetett volna kihallgatójának, a konzerváló, rendreutasító állambiztonságinak. (Csoda akkor, hogy jelen forradalmunk „fáradt forradalom”?)
A későkádári idők embere nehezen szánta el magát a lázadásra. És még azután is, hogy ő maga fellázadt, nem szervezte, hanem inkább fékezte, hűtögette az ifjabbakat. Félt az anyukák vádló szemétől. Olvasson az ifjúság demokratairatokat, ne kockáztasson, készülődjön a jövőre – így szólt az ellenzéki morál.
Amikor úgy ’82. ősz tájékán, Pálinkás Róbert 17 éves, szentesi illetőségű vendéglátóipari szakközépiskolás először jelent meg az ajtóküszöbön, én is a vádló anyai szemekre gondoltam. Kap egy-két ingyenszamizdatot, azután kidobom – határoztam el.
Jócskán alábecsültem azonban. Ő ám Mesterszakács! – közölte, mindjárt a bemutatkozásnál. Ő ám Művész! – árulta el valamivel később. Méghozzá nem is egy műfajban. Színész, mesterdalnok, grafikus, reklámművész, a punkmuzsika barátja; igazából neodadaista, anarchista. Előrántott egy papírdarabot: „Húsba vágó, gyilkos akciókat, Pruk-prukokat akarok, nem képeket!…” – kezdte olvasni. „Cpg” – tette hozzá, látván megrökönyödésemet. A cpg-sek, Benkő Güzü, Haska Vau, Varga „Takony” meg akik még beugranak, neki egy szálig haverjai. Szegediek, punkok, ellenállók, belevaló bakunyinisták. Hogyhogy nem tudok róluk?
Ő bezzeg hallott a demokratikus ellenzékről – jelentette ki. Nem hinné, hogy ér annyit, mint a Dialógus Békecsoport! Mert ő ám ennek is tagja, Békemunkás! Gonda Istvánnal az élen most hozták össze a szegedi frakciót. Újabb papírt rántott elő: „Szovjet atom is atom, a totalitást nem bírom, a rendőrség is zaklat engemet… USA-atom is atom, Keleten és Nyugaton, a hatalomért küzdenek… „Cpg”! – vágtam rá gyorsan.
Nem hagyta magát lekenyerezni. Az ellenzék csak írogat meg emberjogászkodik – gúnyolódott. Nincs tömegbázisa! A békét viszont mindenki akarja; baloldali, jobboldali, szovjet, amerikai. A békemozgalom összeurópai, bázisdemokratikus, sponti, fiatal, tömeges! Ettől lesz nagy a Dialógus! – szavalta lelkesen.
„Milyen nagy szerencse, hogy a fal tele van poloskákkal, jól viszi a hangot!” – károgtam közbe rosszindulatúan. – Így legalább Andropov meg Csebrikov bátyuskád is megtudja, milyen lelkes kis magyar segédcsapatuk van!”
Tényleg úgy tartottam, hogy az előző évtized nagy békemozgalmai kilencven százalékban a szovjet világuralmi erőlködést szolgálták.
Nem bántódott meg. A lehallgatás kilátása inkább izgalomba hozta. Készülnek ám Szegeden keményebb dolgok is! – súgta a fülembe. Mert nemcsak Gonda, nemcsak a Güzüék, hanem Benda Balázs meg Demeter Anna, Jankó Attila, Bárdi Nándor is… Nem vagyunk ám mi külön, odalent, Szegeden…
De látszott, van még valami, amit súgni sem mer. Menjünk ki, ott nem hallják – javasoltam.
160 igazolatlan órája van – nyögte ki végül. Ki fogják rúgni az iskolából. De nem várja meg, kiiratkozik, eljön hazulról, Szegedre megy, Pestre jön.
Most kellett volna ráripakodnom. „Hát anyád, aki szülésznő?! Hát apád, aki kamiont vezet?! Indulsz hazafelé, nem csavarogsz itten!”
De nem mondtam semmit, Rövidesen kiderült, hiába is mondtam volna. Ahogy az utcákon tekeregtünk, egy ház előtt kijelentette: ide bemegyünk, itt neki mozgalmi megbeszélnivalója van. Nagyon-nagyon szép kis békemozgalmárkát leltünk odabent. Kezdem már érteni a békeharcot – állapítottam meg lemondóan. Ez tényleg többet ér, mint a demokratikus ellenzék.
Utóvéd
Jurij Zsukovot, a hivatalos szovjet béketanács elnökét nem nyűgözte le ennyire a pacifista leánykák szépsége. Megtudván, hogy a független békecsoportok nagy találkozóra készülnek Nyugat-Berlinben, levelet írt hozzájuk. „Szovjet atom jó atom, USA-atom rossz atom; punktum!” – emlékeztette a nyugati újbalos, későbalos, reformkeresztény aktivistákat.
Azok hitetlenkedve rázták a fejüket. Hát mi kéne még Moszkvának? Nem elég elhallgatni, hogy az egész középtávú rakétaversenyt a Szovjetunió kezdte? Kerek négy évvel a Nyugat előtt? Hogy a gyakorlatban kizárólag a NATO-t akadályozza a békemozgalom, Moszkva meg annyi rakétát helyez el, amennyit csak akar? Még dicsőítsék is a városaikra meredő SS–20-asokat?
A szovjet vezetők előrehaladott életkorán kívül még ma sem igen találni egyéb magyarázatot, miért dezorganizálták és zilálták szét ők maguk az alapvetően proszovjet európai békemozgalmat. Épp a döntő évben, ’83-ban, amikor a NATO is nekilátott, hogy lerakja a rakétáit.
A szovjet példa nyomán Kádár is nekilátott a hazai függetlenek, a Dialógus felszámolásának. Eddig is csak azért tűrte őket, mert azt hitte, jól jön Moszkvának, ha a Nyugaton demonstráló százezrek, milliók az itteni néhány száz autonómmal lelkesíthetik magukat. Ne kelljen Mary Kaldornak, Edward Thompsonnak, Jan Mient Fabernak amiatt szégyenkeznie, hogy Keleten csak nyálkás, züllött, fizetett szakfunckionáriusok harcolnak az összeurópai békéért! De ha Moszkvának nem kell a Dialógus, akkor neki, Kádárnak még annyira sem…
Megindult a politikai rendőrség. Könnyű volt a dolga, mert előzőleg már alaposan megpakolta spiclikkel és ügynökökkel a független csoportokat. A Dialógus rövid harc után bedobta a törülközőt és feloszlatta magát.
De nem mindenki! Révész Judit, Hollós Judit, Békés Márta, Ruzsa Ferenc, Póti Miklós, Erdély Dániel, Derdák Tibor, például itt Budapesten, még jó ideig akciózott, plakátozott. Holott jól tudták, hogy bemérték őket, nyakukon a belügy.
Hát még a szegediek, Gonda, Pálinkás! Ők tartottak ki legtovább. Annak ellenére, hogy ottani barátaikat már korábban megtizedelte a rendőrség. Benda Balázst, Pálinkás jó komáját például március 15-e után fogták le, mert iskolák, kocsmák ajtajára szögezte ki a Tizenkét pont általa átírt változatát. A nyáron meg a „Cpg” együttes zenészeit ítélték el izgatás címén két-két évre. Pálinkás szegedi albérletében ’83. áprilisban tartottak először házkutatást. Igazság szerint a márciusi Benda-ügyben sem volt teljesen vétlen, de megúszta, mert Benda mindent magára vállalt. A szitafestékek eltulajdonítását, amivel áprilisban gyanúsították Pálinkást – ezzel nyomta állítólag a Dialógus röplapjait –, azonban már nem vállalhatta magára a derék haver.
Pálinkás Róbert harci kedve azonban nem csökkent. Állandó ingajáratot létesített Szeged és a főváros között. Nehogy lemaradjon valamiről! Hozta a híreket, vitte a szamizdatokat. Miután a Vérmezőn, „atommentesítés” közben elkapják, meg sem várja a vizsgálat eredményét. Jól megrakodik szamizdattal, és indul is vissza Szegedre, ahol nagy röplapozásra készülnek. Az albérlete előtt három AI jelzésű kocsi várja. „Mit szólna egy házkutatáshoz?” – kedélyeskednek a rendőrök. Utána meg egyenesen a csongrádi főkapitány színe elé viszik.
„Pálinkás úr! Ez így nem mehet tovább! Vagy elhagyja a várost, sőt, a megyét, vagy mi tiltjuk ki innen magát!”
De azután, akárcsak Gondát, inkább katonának hívják be. Mondhatnánk, szerencséjére, mert a sereg megóvta az éppen folyamatban levő rendőri eljárás következményeitől. Azzal gyanúsították, hogy Kádár Jánost fenyegető rigmusokat óbégatott, kiterjedt, nem éppen színjózan hallgatósága előtt.
Pálinkás honvéd cselekedeteit három teljes Beszélő sem tudná felsorolni. Bolondot színlelt, lapátosokhoz tették, nyílt parancsokat hamisított, civil ruha viselésére kötelezte magát. Alaposan megismerte a katonai fogdákat.
„Maga ellenforradalmár!” – üvöltötte kivörösödve az ezredese, mikor rájött, hogy eltávozásain Pálinkás honvéd az október 23-i megemlékezéseket látogatja. – „Meg disznó!” – tette hozzá, mintegy az egész tisztikar véleményét tolmácsolva.
Folytassa, rendőr!
Mert időközben a fiatal békeharcos átigazolt az ellenzékhez, s ezen belül is az Inconnu csoporthoz, Molnár Tamáshoz, Bokros Péterhez, Serfőző Magdához, Philip Tiborhoz.
Ezek a fiatal gyerekek, akárcsak Pálinkás, vidékről, Szolnokról jöttek; s akárcsak ő, hányódók, radikálisok, „akcióművészek” voltak. Valamikor majd külön kell őket méltatni.
Most csak egyetlen találmányukról szólnék. Azt fundálták ki, hogy nemcsak ők, az elnyomás ellen protestálók, „politikai művészek”, hanem aki elnyomja őket, a rendőr is művész. Az igazoltatás, motozás, házkutatás, jegyzőkönyv, idézés, végzés – mind megannyi hatósági műalkotás. Be kell mutatni, esztétikailag kell élvezni és értékelni e műtárgyakat. Mikor például a belügy ’87 elején elkobozta az Inconnu ’56-os pályázatának teljes anyagát, helyette a foglalási jegyzőkönyvek sokszorosított másolatait függesztették a falakra.
Később, ahogy múlt az idő, az Inconnu is komolyodott. Kevés volt már neki a csak iróniából, provokációból, rendőrségi művésztársakból összeálló negatív művészkedés. Pozitív „politikai művészet” és esztétika után nézett. Ezt egyre inkább 1956-ban, a harcolókban, Pongrátz Gergelyben, Bocskay Józsefben találta meg. Ami viszont erősen fokozta velük szemben a rendőrségi művésztársak akciókedvét.
A kivételesen szemtelen Pálinkás Róbert ezekben a törekvésekben igen jól kiélhette összművészeti képességeit. A vége felé a belügyesek kicsit már unták is, hogy mindenütt beleütköznek.
Pálinkást legutoljára 1988. november 7-én a Fidesz-munkáscsoport emlékezetes köztisztasági akciója után verték el. Vigasztalta azonban bajában, hogy nem ismeretlen helyre hurcolták, hanem a jó öreg Szalay utcába, ahová két héttel korábban, október 23-án is vitték.
Közben azért dolgozott is, meg olykor lakott is valahol.
Újból a Keletiben
A rendszerváltás, a hirtelen nyomáscsökkenés, a szabad levegő nem minden egykori ellenzékit tett osztatlanul boldoggá. Az Inconnu csoport például elveszítette igazi témáját. Az elnyomás krónikásai s az ellene vívott harc hivatásosai voltak. Mikor megszűnt a represszió, nemcsak az ihletük, de az értő közönségük is eltűnt.
Eltűnt, szinte nyomtalanul, Pálinkás Róbert is. Mit csinál, hol lakik – szinte senki sem tudta bizonyosan. Legutoljára a régi, hűséges politikai művésztárs, a belügy látta.
„A Fekete Lyuk rendezvényeit rendszeresen látogatja Pálinkás Róbert, a BM III/III-as osztály célszemélye” – jelenti róla „Karády Katalin” fn. tmb. titkos ügynök még 1990 februárjában is. Hiába, nehéz abbahagyni, nehéz az elválás. Később már a belügy sem tud semmit… Csak hallani lehetett, hogy szegény Pálinkás eléggé nyomott állapotba került, meg-megnézegeti a pohár fenekét. „De jó, hogy nem ismertem meg az édesanyját. Most nem szívesen néznék a szemébe” – foglaltam össze magamban a hosszú történetet…
…Ez az alak viszont, aki most a rendőrsor élén, a Keletiben előbukkan a sötétből, egyáltalán nem látszik depressziósnak. Nem is tudom, mit gondoljak. Hosszú éveken át szinte összenőtt ez a gyerek a rendőrökkel, nem tud elszakadni tőlük, érthető… hisz ők sem, Karády Kati sem őtőle…
…De mit csinál ez, az istenért? Mert amint a száraz csarnokba ér, pontosan hogy elszakad a sortól, előreszalad, szembefordul vele, köpenyéből előránt valami fémeset!
Hát mégis igaz!… Él még a Mihail Bakunyin-frakció!… Hands up, dekások, mi Robikám? És én még gestapósnak gondoltalak!…
Éljenek a hajléktalanok! Mindenki ott alszik, ahol akar! Minden pénzt a szegényeknek! Hát nem ezért nyűglődtünk tíz éven át, Robikám?
Ahogy felébredek, már csak egy kamerát szorongat a kezében Pálinkás. Már látom is, mi van ráírva: Fekete Doboz.
Szóval, csak úgyszintén sajtó! Hát ez nem sok, eddig én is eljutottam. Ennél egy jó mesterszakács százszor többet ér.
- Belföld [8]