H. Márton hajdúböszörményi lakos 1985-ben került be a tépei Elmeszociális Otthonba. Ilyen intézménybe azon gondokság alatt lévő, elmebetegnek nyilvánított személyeket utalják, akiknek kórházi kezelésére már nincs szükség, de nincs, aki ellássa őket. H. Márton előzőleg édesanyjával élt hajdúböszörményi házukban, és gondnokság alatt állt, orvosai ugyanis idült tudathasadásos elmebetegséget állapítottak meg nála. H. többször tiltakozott a diagnózis ellen, és kérte gondnokság alóli felmentését. Ezt mind a mai napig nem sikerült elérnie. 1990-ben levélben az SZDSZ-hez fordult. A levélben egyebek közt ez állt: „A megbukott szocialista rendszer nyilvánított elmebetegnek. Azóta már minden megváltozott, de én még mindig a tépei Elmeszociális Otthon gondozottja vagyok. Nagyon szépen megkérném Önöket, hogy legyenek szívesek innen kiszabadítani.” Az SZDSZ Jogvédő Szolgálata – nem minden előzetes tapasztalat híján – úgy döntött, hogy utánajár ügyének. H. a jogvédő szolgálat útmutatásai alapján a Hajdúböszörményi Városi Bírósághoz fordult, kérve – immáron sokadszor – gondnokság alóli felmentését. A bíróság a kérést többek között a fent idézett orvosszakértői véleményre támaszkodva, első fokon elutasította. A jogvédő szolgálat felkért egy független szakértőt, egy országos hírű és tekintélyű pszichiátert, akinek (persze nem hivatalos) véleménye alapján a bíróság ítéletét megfellebbezték. A másodfokú tárgyalásra május 28-án kerül sor.
Elsőként dr. Somogyi Jánost, az SZDSZ Jogvédő Szolgálat vezetőjét kérdeztük meg, mi indította őket arra, hogy H. ügyét képviseljék.
Somogyi János dr.: A személyes találkozásom arról győzött meg, hogy ez az ember képes „normális” életre és ügyei vitelére. Indokolatlannak éreztem, hogy egy ilyen intézetbe legyen bezárva, magukat ellátni képtelen emberek között élje le hátralevő éveit. Még csak 42 éves! H. nyilvánvalóan szenved a mostani állapottól, és szeretne megszabadulni attól a stigmától, amit elmebeteggé nyilvánítása okozott. A magam részéről szerencsésnek tartanám, hogy a normális életbe való visszatérését segítsük elő, ahelyett hogy betegként kezelnénk.
H. Márton ügyével kapcsolatban több jogi probléma is felmerült. Először is itt vannak a gondnok, Szilágyi János személyével kapcsolatos kérdések. H. sérelmezi, hogy édesanyja halála után a gondnok az ő tudta és beleegyezése nélkül eladta hajdúböszörményi házát. Ráadásul áron alul, hiszen a házat annak idején, ’89-ben édesanyja 250 ezerért sem volt hajlandó eladni, a gondnok azonban az anyja halála után 120 ezerért adta el. Persze H. elmeszociális otthonból való esetleges távozását ez a körülmény most rendkívül megnehezíti.
A házeladással kapcsolatban levelet írtunk a gondnoknak, aki meglehetősen sajátos módon válaszolt. Levelében közli, hogy már évtizedek óta hivatásos gondnokként tevékenykedik, jelenleg 20 gondozottja van, és összesen nincs velük annyi baja, mint az egy H. Mártonnal. Egy, H.-nak írt levelében azt írja, hogy a jövőben csak akkor fog válaszolni gondozottja leveleire, ha azokat felülbélyegzett válaszborítékkal együtt küldi. Szívén viseli gondozottjának ügyét.
Szilágyi Sándor hivatásos gondnok, így ezért a tevékenységéért fizetést is kap. Az emberben óhatatlanul felmerül az a kérdés is, hogy valaki hogy képes egyszerre 20 ember gondnoka lenni.
H. sérelmezi azt is, hogy rokkantsági nyugdíját az otthonban mintegy kegyként kapja, legutóbb például, állítása szerint, azzal fenyegetőztek, hogyha sokat ugrál, nem kap egy fillért sem. A nevére érkező leveleket rendszeresen felbontva kapja meg. Még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy H. szenved jelenlegi helyzetétől, segítenünk kellene egy neki megfelelőbb szituáció kialakításában. Ezért is fordultunk a bírósághoz. Ahhoz, hogy másodfokon H. számára kedvező ítélet szülessék, sajnos kisebbfajta csodára lenne szükség. A bíróságok ezeket az ügyeket ugyanis általában elég egysíkúan kezelik. Ha az elsőfokú bíróság már döntött, és a döntés szakértői véleményen alapult, akkor ezeket a szakértői véleményeket megfellebbezhetetlenként kezelik Ebben talán az is közrejátszik, hogy ily módon a döntés felelőssége nem a bíróságé. Mi azért mégis bízunk benne, hogy ezúttal mindez másként fog történni.
A jogvédő szolgálat által felkért orvosszakértő az eset általános vonatkozásairól is beszélt:
S. doktor: H. Márton esete jelzi az elmeszociális otthonokkal kapcsolatos rendelkezések, jogszabályok elégtelenségét. Egy elmeorvos-szakértői vélemény oly módon érvényes a vizsgált személyre, mintha például egy bíróság valakit meghatározatlan idejű szabadságvesztésre ítélne. Aki gondnokság alá vagy elmeszociális otthonba kerül, ha nem jár utána, végleg ott maradhat. Utólagos felülvizsgálat ugyanis, hacsak az illető nem kéri, nincs. Szakmai szempontból szerintem már az eredeti véleményezés módja sem állja meg a helyét. Ilyen esetekben mindössze egy orvosszakértő nyilvánít véleményt, és egy ember, bármilyen jó szakember is az illető, tévedhet. Az orvos lehet, hogy életében először s egyszersmind utoljára találkozik a beteggel, s ennek ellenére döntése egy életre megpecsételheti a páciens sorsát.
Felmerül az emberben a kérdés, hogy hozhattak ilyen intézkedéseket annak idején, a gondnokság alá és az elmeszociális otthonba való helyezéssel kapcsolatban. Azt hiszem, a gondolkodásmódban volt a hiba. Az előző korszakban kimondva, kimondatlanul kategorikusan ítélkeztek az emberek fölött: vannak egyedek, akiket ki kell rekeszteni a társadalomból, el kell különíteni őket, mert elmebetegek. Állapotuk determinált, nem függ szociális helyzetüktől, körülményeiktől. Mi természetesen jogosultak vagyunk arra, hogy sorsukat meghatározzuk, és ők ez ellen nem tehetnek semmit, hiszen nem rendelkeznek kellő belátással.
Az az elv, ami a társadalom irányításában is érvényesült, miszerint a vezetők jogosultak az elevenek és holtak fölötti ítélkezésre, érvényesült a szakmai területeken, és így a pszichiátria esetében is. Valahogy úgy, mint Mengelénél: jobbra vagy balra.
Ami a konkrét esetet illeti, H. Márton klinikai vizsgálata során annak idején az a vélemény született, hogy skizofréniás, de olyan orvosi szakvélemény nem került a kezembe, amely a skizofréniáját bizonyító tüneteket le is írta volna. A beteget magam is megvizsgáltam egyszer, és az a véleményem, hogy habár a skizofrénia teljességgel nem zárható ki, azonban jelenleg nem is bizonyítható.
Mindenesetre önálló életvitelre jelenlegi helyzetében nemigen képes. Emberséges megoldást az jelenthetne, hogyha a gondnokság fenntartása mellett kiengednék az elmeszociális otthonból, s néhány hasonló sorsú társával közösen helyeznék el őket egy kisebb házban, egy hozzáértő és áldozatos személy felügyelete mellett. Ez a gondnok irányíthatná és felügyelhetné életüket, segíthetne nekik pénzük beosztásában, és a munkahelykeresésben. Úgy érzem, ez fontos lépés lehetne a társadalomba való esetleges későbbi teljes beépülés felé.
Jelenleg a társadalom nem készült fel rá, nem tartja feladatának ezeknek az embereknek a befogadását. S hiába próbáljuk megvalósítani a pszichiátria részéről a nyitott kapu elvét, ha ezt a kaput a másik oldalról továbbra is zárva tartják.
- Belföld [6]