Két évvel ezelőtt, 1989 nyarán egy ízben azon rekedtek meg a háromoldalú tárgyalások, hogy az MSZMP maga kívánt dönteni arról: mit tart meg vagyonából, s miről hajlandó lemondani. Az állampárt oly módon érvelt, hogy 6 tulajdonképpen csak azt kívánja megtartani, amire a párt normális működéséhez szüksége van. Az ellenzék ezzel szemben arra hivatkozott, hogy ebben az országban sem az oktatás, sem az egészségügy, sem a tudomány, sem a közművelődés nincs úgy ellátva épülettel, felszereléssel, hogy az rendeltetésszerű működésének feltételeit biztosítaná: miért élvezzen hozzájuk képest prioritást az MSZMP, miért éppen náluk kellene – közpénzből – biztosítani „szükséges mértékben” a vagyont.
Arról jutott az eszembe, hogy most, amikor az egyházi ingatlanok visszaadásáról van szó, a kormánypártok oldaláról is úgy érvelnek: csak azt adják vissza, amire az egyházak működéséhez szükség van. A működéshez kell az Egyetemi Színpad, a működéshez kell a Bibó István Szakkollégium épülete, és így tovább. A bökkenő csak az, hogy a volt egyházi ingatlanokban ma nem a letűnt rendszer feleslegessé vált intézményei működnek. Az elmúlt évtizedekben az állam keveset fordított arra, hogy új épületeket emeljen az oktatási, kulturális, szociális intézmények elhelyezésére, s azok gyakran kerültek egykori egyházi épületekbe. Ha az épületeket most az egyházaknak juttatják vissza, akkor iskolák, kollégiumok, múzeumok, könyvtárak, kórházak, szociális otthonok szorulnak ki belőlük. Az egyházak a tevékenységükhöz „szükséges mértékben” hozzájutnak egykori ingatlanjaikhoz, viszont más közérdekű tevékenységek „szükséges mértékű” ellátása hiányt szenved. Félő, hogy ez sok helyen az egyház képviselői ellen fordítja a helyi közhangulatot.
A funkciómegmaradás elve
Volt az MSZMP-s tárgyalódelegációnak még egy érve annak idején. Amikor az ellenzéki delegátusok azt firtatták, hogy a pártvagyont jórészt költségvetési támogatásokból finanszírozták, sőt a költségvetés a párt és a többi pártállami szervezet folyó finanszírozásához is hozzájárult, az MSZMP (s még inkább a KISZ vagy a SZOT) arra hivatkozott, hogy a költségvetési támogatás oktatási, tudományos, üdültetési tevékenységét teszi lehetővé, amely tevékenységek végül is az egész társadalom javát szolgálják. Az ellenzék azzal utasította el ezt az érvelést, hogy semmi sem indokolja, hogy közpénzekből fedezzék a párt vagy a KISZ sajátos ideológiájának megfelelő, általa ellenőrzött oktatás költségeit vagy a párt által szervezett üdültetést, melynek kedvezményezettjeit is ő választja ki.
Most ez is eszembe jutott. A kormánypárti oldalról érvelők ugyanis azzal nyugtatják meg az aggodalmaskodókat: ha az egyház átveszi az ingatlant az önkormányzattól, nem marad kielégítetlen társadalmi szükséglet, hiszen az egyház a funkciót is átvállalja. (Át kell vállalnia, hiszen az ingatlant az önkormányzat térítésmentesen köteles átadni, tehát nem tud miből másik ingatlant vásárolni, ahol a szóban forgó tevékenység tovább lenne folytatható.) Az egyházak egyúttal arra számítanak, hogy a funkció ellátásához megkapják ugyanazt a kvóta szerinti költségvetési támogatást, mint az önkormányzatok felügyelete alatt álló intézmények. (A törvényjavaslat indoklásából kitűnik: a kormány még az egyházak hitéleti tevékenysége után is fenn kívánja tartani a költségvetési támogatást, nem számol az egyházak gazdasági függetlenségének gyors megteremtésével. Ezt számos egyházi vezető kijelentései is alátámasztják: ők sem tartják időszerűnek az állami költségvetési támogatás megszűnését.) Ebből viszont az következnék, hogy egyházi ellenőrzés alá kerülne a közoktatás jelentős része – benne sok falu egyetlen iskolája, kisvárosok egyetlen gimnáziuma –, a szellemi élet vagy a szociális gondozás intézményeinek jó része. Hívők és nem hívők adóiból az állami költségvetés az egyházak ellenőrzése alatt álló oktatást, egészségügyi és szociális ellátást finanszírozná. Az egyik ideológiai dominancia helyébe lépne a másik.
A törvényjavaslat preambulumából kiviláglik a kormányzati koncepció: helyreállítani az egyháznak a hitéleten messze túlterjedő szerepét a magyar társadalmi életben. Ez a koncepció, miközben névleg elismeri állam és egyház elválasztását, helyre akarja állítani az egyházak kiemelkedő szerepét a magyar szellemi életben, valamint az egészségügyben és szociális ellátásban. Ez összhangban van azzal a tendenciával, amely újra meg újra megjeleníti állam és egyház szimbolikus összefonódását, amikor állami ünnepeken egyházi, illetve egyházi ünnepeken állami vezetők vesznek részt, amikor csapatzászlókat megáldanak stb. Nyilvánvaló: miközben az állam és egyház elválasztását névleg elismerik, az egyházakat olyan nemzeti intézménynek tekintik, melyeknek nemcsak a hívők, de az egész nemzet számára vannak feladataik.
Anakronisztikus törekvés ez. Néhány száz évvel ezelőtt az egyház Európa-szerte nemzeti intézmény volt, össztársadalmi funkciókat látott el. Az értelmiségi foglalkozásokat papok, szerzetesek töltötték be, egyházi funkció volt az oktatás, a kultúra, az anyakönyvezés stb. Az egyházak ezzel nagy érdemeket szereztek a társadalom fejlődésében. Ez az állapot azonban – a reformációval kezdődően – fokról fokra megváltozott. Megjelent a lelkiismereti szabadság eszméje, a polgári házasság és anyakönyvezés, az egyháztól független állami iskola. A dualizmus kori Magyarország e tekintetben többé-kevésbé európai szinten volt. Időközben Európa országaiban általánossá vált állam és egyház elválasztása. A Horthy-korban már Magyarország elkanyarodott a kontinentális nyugat-európai irányzattól, amikor a katolikus egyház államegyházként funkcionált.
Ideológiai elöljárók
A második világháború után állam és egyház szétválasztását ígérték, de ehelyett az egyházak államnak való alárendelése következett be. A szellemi élet korábbi egyházak általi dominálása helyébe a marxista világnézet általi dominálása lépett, és ugyanakkor az egyházak az állam közvetlen ellenőrzése alatt álltak. Mint a Jurta Színházban a parlamentről folytatott MDF-vitán (1988 márciusában) ifjú Fasang Árpád rámutatott, az állam és egyház szétválasztásának hiánya mutatkozott meg abban is, hogy a régi parlamentben az egyházak helyet kaptak az országos listán. (Akárcsak a régi felsőházban.)
Mit kellene a demokratikus magyar államnak ebben a helyzetben tennie? Meg kellene valósítania az állam és az egyházak következetes elválasztását. Meg kellene alapozni az egyházak gazdasági függetlenségét az államtól. (Erre tett nagyon hasonló javaslatot mind a Fidesz, mind az SZDSZ: kapjanak az egyházak egyszeri induló tőkejuttatást, amelynek jövedelméből folyó kiadásaikat finanszírozhatják, és legyenek rendszeres egyházi adóbevételeik, viszont szűnjön meg költségvetési támogatásuk.) Ne szóljon bele az állam az egyházak életébe, és hasonlóképpen az egyházak sem az állam ügyeibe.
A szétválasztás azonban nem korlátozódhat az államra. A lelkiismereti szabadság elve azt is megkívánja, hogy a közösségi élet különféle területei ne álljanak semmilyen világnézet-orientált monopolszervezet ellenőrzése alatt. Se a baloldali orientációjú úttörőszervezet, sem a vallásos orientációjú cserkészet ne épüljön be az iskolába, mint eddig az úttörőszervezet. Se politikai tiszt, se tábori lelkész ne legyen jelen az laktanyában, aki katonai rangjánál fogva elöljárója lenne a katonáknak. Az állam legyen világi, az ország vagy a helyi közösségek egésze által fenntartott és az egész közösséget szolgáló társadalmi intézmények, közösségi szolgáltatások legyenek világnézetileg semlegesek.
Ez felel meg a magyar társadalom állapotának: a magyar társadalom ugyanis az elmúlt negyven évben nagymértékben szekularizálódott, a rendszeres templombajárók a lakosság csekély kisebbségét teszik ki. (Figyelemre méltó jelzése ennek, hogy a hadseregben végzett felmérés szerint a katonák 9 százaléka igényli csak tábori lelkészek jelenlétét, 17 százaléka viszont ellenzi. Kiderült, hogy a sorkatonák csak 9 százaléka fordulna lelki problémáival mindig a tábori lelkészhez, 53 százalékuk viszont sohasem. Ugyanezt mutatták a nyolcvanas években folytatott vallásszociológiai vizsgálatok is.) Nem mondható, hogy a szekularizálódás egyoldalúan a kommunista pártállam nyomására következett volna be, hiszen Nyugat-Európa számos országában tapasztalható hasonló, bár kevésbé gyors tendencia, míg Lengyelországban szó sincs ilyesmiről.
„Közcélok” 50 évvel ezelőtt
Mit akar ezzel szemben a törvényjavaslat? Az államot – mégpedig a helyi államot: az önkormányzatot – arra kötelezné, hogy visszajuttasson az egyházaknak és egyházi szervezeteknek minden olyan ingatlant, amely 1948-ig az egyházak hitéleti tevékenységét, illetve az egyházak egyéb társadalmi tevékenységét szolgálta, s a jövőben is ilyen célra szándékoznak hasznosítani. Csak azokat az egyházi javakat nem kell visszaadni a törvényjavaslat szerint, amelyek kizárólag jövedelemszerzési célt szolgáltak (ilyenek voltak elsősorban az egyházi földbirtokok), illetve amelyekre az egyházak nem tartanak igényt. Nyilvánvaló tehát a törekvés, hogy helyreálljon az egyház korábbi szerepe a társadalmi élet számos területén, többek között a közoktatásban.
Nemcsak arról folyik tehát a vita, hogy a restitúció vagy a funkcionalitás elve érvényesüljön-e az egyházi vagyon kérdésében. A kormánypártok nem alaptalanul utasítják vissza az ellenzéki kifogásokat mondván, hogy noha jórészt ugyanazokról az ingatlanokról van szó, amelyek valaha egyházi tulajdonban voltak, ők is a funkcionalitás elvét követik. Csakhogy ők az egyházak ingatlanokkal való ellátását az egyházak ötven évvel ezelőtt ellátott „közcélú” funkcióihoz kívánják igazítani. Ez azt jelentené, hogy állami segítséggel, közhatalmi nyomásgyakorlással fordítják vissza a szekularizáció hosszú távú tendenciáját. Ennek pedig csak akkor van realitása, ha készek megsérteni a lelkiismereti szabadság alkotmányos elvét. A törvényjavaslatban foglalt kormányzati szándék megvalósulása ugyanis veszélyeztetné azt, hogy világnézetileg semleges intézmények lássák el a közösségi feladatokat.
Olyan társadalomban, melyet világnézeti pluralizmus jellemez, a nemrég kivívott szellemi és lelkiismereti szabadság de facto korlátozását jelentené, ha helyreállna az egyházaknak a hitéleten túli kiterjedt szerepe a társadalom életében. Ha ez a törekvés megvalósul, akkor állam és egyház elválasztása legfeljebb jogi fikció marad, s olyan állapotok állnak vissza Magyarországon, amelyeken az állítólag mintának tekintett Európa régen túljutott. Ez a tendencia az egyházak számára sem lenne előnyös. Hiszen azok a szellemi szabadságtörekvések, amelyek az elmúlt évtizedekben a marxizmus–leninizmus szellemi monopóliumát kérdőjelezték meg, fordulnának hamarosan az ötven évvel ezelőttről feltámasztott uralkodó – ha nem is kötelező, de ajánlatos – ideológia ellen.
- Beszélő [6]