A képviselők másfél munkanapon, mintegy tizenöt órán át nyomogatták a gombot – több mint félezer módosító indítvány sorsáról kellett dönteniük, amíg eljuthattak a végső szavazásig, amikor is 165 igen szavazattal – 81 nem ellenében és 18 tartózkodás mellett – hat szakasz híján elfogadottnak nyilvánították a törvényt.
Szabad önkormányzatok…
A szavazást megelőző rövid beszédében Boross Péter belügyminiszter helyes érzékkel tapintott rá a törvényjavaslat kényes pontjaira, és kért a Háztól megértő támogatást.
Szembeállította egymással a tervezet bírálóinak két, látszólag ellentétes, álláspontját – a törvény hatáskört von el az önkormányzatoktól, és feladatokkal halmozza el őket –, és kijelentette, egyik vélemény sem megalapozott.
Pedig dehogyisnem! Elég a vitában többször is emlegetett 110. szakaszra gondolni, amely biankó felhatalmazást ad a kormánynak arra, hogy a közoktatással kapcsolatos államigazgatási feladatok tekintetében „a polgármesternek, a főpolgármesternek, a közgyűlés elnökének és a köztársasági megbízottnak hatásköröket állapítson meg”. Vagy a 141. szakaszra, amely a-tól u-ig terjedő listában sorolja fel a képviselő-testület szociális, egészségügyi és ifjúságvédelmi teendőit. Haj, a Bibó megálmodta: csak a jognak alárendelt, autonóm és népközeli önkormányzatok!
A törvényjavaslat indoklásában még az olvasható, hogy a közoktatás-irányítás áttér a közvetlen „bemenet- és folyamatszabályozásról a vizsgarendszeren alapuló kimeneti szabályozás rendszerére” – ahogy ez a sokféle iskolatípust tűrő-támogató fejlett világban szokás. De vajon hogy fér össze ezzel az elvvel az, hogy a törvény 103. szakasza értelmében a művelődési és közoktatási miniszter „az ágazati szakmai követelmények érvényesülésének ellenőrzését, a feladatellátás eredményességének mérését, ellenőrzését az e célra létesített és általa irányított szakmai-szolgáltató intézmény közreműködésével látja el”. E szakmai-szolgáltató intézmény vezetőjét nemde tankerületi főigazgatónak hívták régebben?
A törvényjavaslat négy olyan jogszabályt, illetve jogszabálycsoportot tartalmazott, amelyet az alkotmány értelmében a jelen levő képviselők kétharmadának szavazatával kell elfogadni. Az állampolgársággal meg a képviselőválasztás technikájával kapcsolatos jogszabály-módosításokról nem alakult ki érdemi nézeteltérés a kormány és az ellenzék között.
Annál inkább arról a hat szakaszról, amelyek a rendőrséggel, illetve a honvédséggel foglalkoznak. Beszédében a miniszter leghosszabban ezeknél időzött.
A honvédelmi igazgatásról szóló fejezet 42–45. szakasza a területi szintű honvédelmi közigazgatást szabályozza. Az új szabályok csak az új tisztségekhez akarták igazítani a régi rendszert, céljuk – mint a miniszter meg is mondta – a jelenlegi szisztéma fenntartása. A szigorúbb ellenzéki álláspont szerint e rendszerhez csak a majdani honvédelmi törvény előmunkálatai során szabad hozzányúlni. Most hiba volna látszólag új szabályokkal megszilárdítani az avítt függőségeket. A lágyabb álláspont szerint némi módosítással, átmeneti szabályozásként elfogadható lett volna a kormányjavaslat egy része.
Ugyanez a kétféle ellenzéki álláspont jelentkezett a rendőrségről szóló 36. szakasz vitájában is. Némelyek úgy vélték, maradjon el az egész, jó szabályozásra csak a majdani rendőrségi törvény keretein belül lehet számítani. Mások megértőbbek voltak a kormánynak azzal a törekvésével, hogy már ez a törvény rendezze a rendőrség és az önkormányzatok viszonyát.
Egy füst alatt
A kormány azonban mindkét kérdésben többet akart elérni! Úgy vélték, ez a másról szóló törvény jó alkalom arra, hogy mellékesen elintézzék a hatalomgyakorlás néhány alapkérdését, s eltüntessék a korláttalan hatalomgyakorlásnak a rendszerváltás folyamatában kialakult néhány hasznos akadályát. A 36. szakasz kimondta volna, hogy a rendőrséget a kormány a belügyminiszter útján irányítja. A 46. meg azt, hogy a honvédségnek a honvédelmi miniszter az irányítója.
A pártállami rendszer lebontásának folyamatában sikerült elválasztani a rendőrség közvetlen irányító szervezetét a Belügyminisztérium jogalkotó, ellenőrző apparátusától. Ugyancsak e folyamat keretében alakult ki a hatalommegosztás sajátos rendszere a honvédelem irányításában. Itt is kettéválik a jogalkotó-ellenőrző minisztérium és a honvédség parancsnoksága, amelyet az alkotmány az Országgyűlés, illetve a köztársasági elnök felügyelete alá rendel.
E súlyos alkotmányos kérdéseket kormányunk ama törvény keretében kívánta – a maga szája íze szerint – megoldani, amelyik egyébként a rágcsálóirtás mikéntjéről is intézkedik. De még így is, a rendőrség irányításának kérdésében is, volt az ellenzéknek kompromisszumos javaslata. A belügyi vezetés azonban az ígéretesnek induló megbeszéléseket rövid, nyers üzenettel lezárta: nincs engedmény, nincs miről tárgyalni.
A kormánypártok leszavazták az ellenzék módosító indítványait. A kormány tervezete nem kapta meg a szükséges kétharmados többséget. A törvényből kihulltak a fegyveresekre vonatkozó szakaszok, a honvédelmi fejezetből még azok is, amelyek körül vita sem volt. A helyükön lyukak maradtak.
Érdemes egy pillantást vetni a szavazati arányokra. A 384 képviselőből 45 jelentette be előre a távollétét, a be nem jelentett hiányzók száma 80-100 között ingadozott. A kétharmados szakaszokról a három ellenzéki párt összehangoltan szavazott. A honvédelem irányításával foglalkozó, legkényesebb 46. szakasz elhagyását 113-an helyeselték, 136-an ellenezték (4 tartózkodás). A fordítva feltett és immár döntő kérdésre, hogy benne maradjon-e ez a szakasz a törvényben, már 151-en szavaztak igennel, és csak 140-en nemmel. A kétharmados többséghez 164 szavazatra lett volna szükség, ekkor 84-en hiányoztak az ülésteremből. Érdekes, hogy az egész honvédelmi fejezet elhagyása mellett 108-an szavaztak (köztük négy MDF-es és egy kisgazda), de a fordított kérdésre, a fejezet megtartása ellen csak 97-en. A rendőrségről szóló, kompromisszumot is kínáló módosító indítványt 91-en szavazták meg. Az egész szakasz elhagyása mellett 96-an foglaltak állást, a kormányt 147-en támogatták – de ekkor még 10 fővel kevesebben voltak a teremben, mint amikor – 26 perccel később – a honvédelmi fejezetről folyt a szavazás.
Választások
Szép volna, ha a történtekből a kormány azt a tanulságot vonná le, hogy a kétharmados törvények esetében kiegyenlítő, mindkét fél számára elfogadható megoldásokra kell törekednie, hiszen ezért vannak a kétharmados – sarkalatos – törvények.
Sajnos, az esetből kevésbé biztató tanulságok is levonhatók.
1. Lehet azt hirdetni, hogy az ellenzék miatt nincs megegyezés, miatta nincs honvédelmi törvény, rendőrségi törvény, emiatt romlik a közbiztonság és így tovább.
2. Lehet azt hinni, elegendő megfegyelmezni a kormánypárti frakciókat, és minden rendbe jön. Hiszen a szavazásnál a kormánypártok 50 képviselője hiányzott előzetes jelzés nélkül, az ellenzéknek viszont csak 22 mulasztója volt.
3. Végül lehet arra a következtetésre jutni, hogy elegendő megegyezni egyetlen ellenzéki párttal. A Fidesz eddig nem jelzett tartalmi kifogásokat, sem a honvédségi, sem a rendőri irányítás kormányzati elképzelésével szemben. Eddig csak annyit mondtak, hogy ezeket a kérdéseket átfogó módon, megfelelő szakmai viták után kell rendezni.
Persze az ellenzék is megítélheti úgy, hogy jobb a makacs állóháború, mint a látszatmegegyezés, amely a valóságban – lásd önkormányzati törvény – pozíciófeladást jelent.
- Belföld [6]