Bretter Zoltán: Most, hogy a kulturális bizottságnak, a KORTSS-nak megint tagja lett, vajon mit vár el a bizottságtól?
Beke Kata: Nagyon örülök, hogy visszakerültem, bár nem jó, hogy Csengey Dénes helyére. Nem ilyen áron akartam visszakerülni. Ismerem a bizottság tagjait. Mindenképpen azt várom, hogy tudok valamit tenni, s ez nem illúzió. Eddig ugyanis nem sikerült.
B. Z.: Közismert, hogy a bizottságra jellemző egyfajta ideologikus szembenállás.
B. K.: Ebben a szembenállásban nekem nem volt semmiféle szerepem. A Csurka, illetve Haraszti nevével fémjelezhető két irányzatnak nincsen helye az oktatásügyben. Nem voltak és nem is hiszem, hogy lesznek elvi viták. Hál’ istennek, az oktatás pártok fölötti.
B. Z.: Akkor beszéljünk szorosabban az oktatásról. Most létrejött egy ellenbizottság Kós Ferenc irányításával. A Gazsó Ferenc vezette közoktatási törvénytervezet-bizottsággal szemben az MDF oktatási elképzeléseit igyekszik majd megfogalmazni.
B. K.: Nagyon szomorú, de igaz, s én minden alkalommal el is mondtam, hogy az MDF oktatási programjából semmi nem valósult meg. Annak idején a PDSZ-ben találkozott egy társaság, amelyik aztán belépett különböző pártokba, vagy nem lépett be.
Ott jöttek létre azok a gondolatok, amelyek különböző pártoknál is közösek. Hogy ki tanult kitől, és ki mit vett át, az ma már kideríthetetlen. Aztán a minisztérium megbízásából Gazsó Ferenc készített egy törvény-koncepciót, amelyiknek az égvilágon semmi köze az MDF, de a kormány programjához sem. Az MDF pedagóguskollégiuma három szombaton keresztül tárgyalta ezt a törvénykoncepciót, és nem tartotta alkalmasnak még kiindulópontnak sem. Úgy tudom – de egyáltalán nem biztosan –, hogy ezután Gazsó Ferenc a koncepció átdolgozására kapott megbízást. Kós Ferencet, akit még a PDSZ-ből ismerek, a Közoktatási Tanács vezetésére kérte fel a miniszter úr. Nem tudom, hogy új törvényelképzelés kidolgozásával foglalkozik-e. Azonban az egy évet sajnos elpazaroltuk. Ha ma nem tanul meg valaki írni-olvasni, annak 15 év múlva is hatása lesz.
B. Z.: Tudomásom szerint a Fidesz, de az SZDSZ is elfogadta volna kiindulópontnak és vitaalapnak a Gazsó-féle törvénykoncepciót. Nem keletkezik-e egy újabb konfrontációs mező?
B. K.: Nagyon csodálkozom azon, amit mond! Az utóbbi időben igaz, nem volt időm részt venni a bizottság ülésein, de közben találkoztam SZDSZ-es szakemberekkel is, akikkel néhány dologban egyetértettünk. Például abban a fontos kérdésben, hogy nemcsak kimeneti szabályozás kell, mert ez félkarú óriás a Nemzeti Alaptanterv nélkül. A Gazsó-féle tervezet egyáltalán nem említi az új iskolastruktúrát, amelyiket ugye mindannyian fokozatosan akarunk bevezetni. A törvényjavaslat foglalkozik a vizsgarendszerrel, de nem foglalkozik a Nemzeti Alaptantervvel. Lebeg a levegőben a különböző korosztályokhoz kötött egyes vizsgarendszer. Ha nincs kötelező minimum, amihez képest alternatív lehet a különböző iskolákban elkészített tanterv, valamint nem tudjuk, hogy milyen iskolákban történik ez a vizsga, nem értelmes az egész. Ezzel a törvénykoncepcióval az a baj, hogy olyasmivel foglalkozik, amivel nem kéne, és amivel szükséges volna, azzal egyáltalán nem foglalkozik.
Van egy másik kérdés, amiben valószínűleg nem leszünk egy véleményen. Ez a koncepció magas önszerveződésre képes társadalmat feltételez, de nálunk itt egy elnyomorított társadalom, elnyomorított, agyoncentralizált iskolarendszer van a pedagógusok tudatában. Nem lehet mindezt felszabadítani, mert ilyenkor megzavarodnak és megijednek.
Most egy konkrét példát mondok: attól, hogy nem hívta be a városi, kerületi művelődési osztályvezető az iskolaigazgatókat, hogy kiadja az ez évre szóló napiparancsot, ettől nem felszabadultnak érezték magukat, hanem megrémültek. Nem azt mondom, hogy konzerváljuk a centralizált iskolarendszert, nincsen nekünk éles vitánk. Sajnos, az MDF-program és a kormányprogram, valamint a miniszterünk gyakorlata között sokkal nagyobb a különbség, mint a szabad demokraták és az MDF oktatási szakemberei között.
Aztán még valami. A közoktatást, a szakoktatást, felsőoktatást nem szabad egymástól elválasztani. Nagyon sok dolgunk van tehát, nem biztos, hogy egymással fogunk vitatkozni.
B. Z.: Ezzel az a problémám…
B. K.: …hogy nem lesz min veszekednünk?
B. Z.: Nem, nem az. Hanem hogy az MDF most elérkezettnek látja az időt, hogy keresztülvigye a maga oktatási programját.
B. K.: Mindezt nem az MDF mondta, hanem én. Az MDF oktatási kollégiuma egy nagyon szimpatikus társaság, én nagyon szeretem őket. Ott egyszerű tagként szoktam véleményt mondani…
Ne haragudjon, nem akarok elébe vágni, de egy törvényt nem szabad elsietni. Az 1985-ös oktatási törvény módosításával lehet, hogy többet érünk el, nem szabad a három területet egymástól elválasztani. Lehet külön törvény, de ezeket egyszerre kell azonos koncepció alapján tárgyalni. Én sokkal fontosabbnak tartom a válságkezelést. Most olyanokat tudnék sorolni, hogy ahol csökken a gyereklétszám, ott összevonnak osztályokat. Ez persze pénzkérdés, de egy parlamenti bizottság a sarkára állhatna, ugyanis akkor legalább valami minőségi munkát végezhetnek a pedagógusok. Akkor nem negyven-, hanem legalább húszfős osztályban dolgozhatnak, azonkívül nem lesz tömeges pedagógus-munkanélküliség. Én nagyon félek ettől. Vannak felesleges tantárgyak, különösen általános iskolában, pl. a nulladik órák. Rengeteg olyan dolog van, ami nagyon egyszerű intézkedésekkel megoldható, s ami nem illik törvényekbe. Ezt tartom válságkezelésnek.
B. Z.: Vajon nem azt jelenti ez, hogy a parlamenti bizottságból végrehajtó bizottság, valamilyen kormányzatpótló lesz?
B. K.: Nem kell föltétlenül veszekedni. A lakosságnak ebből már elege volt. Az persze természetes, hogy nem értünk mindenben egyet, de hát többpártrendszert akartunk, nemde? Ha nem lennénk, ki kellene találnunk egymást.
B. Z.: Vágjunk bele az egyik legnehezebb és legkényesebb kérdésbe. Mi lesz azokkal az iskolákkal, amelyek egy községben egyetlen iskolaként egyházi tulajdonba kerülhetnek? Mi lesz azokkal a pedagógusokkal, akik nem lesznek hajlandók a község egyetlen iskolájában adott esetben vallásos szellemben oktatni? Hogyan tudjuk az ő helyzetüket fölfogni?
B. K.: No, ez az a kérdés, amiben más lesz a véleményünk. Én ezt nem tartom tragikus kérdésnek, és az ekörül zajló vitákat műbalhénak tartom. Ami tavaly a hittanoktatás ügyében történt, arról azt mondtam, hogy vihar egy pohár vízben. Jellemző, hogy mindenki kötelező hitoktatásról beszélt, félt, holott szó se volt róla soha.
Az egyházi ingatlanokról szóló törvényjavaslatot én jónak tartom, persze nem azt mondom, hogy nem lehetne jobb is, de azzá tehető módosító indítványokkal. Alapvetően arról van szó, hogy működjenek ezek a társadalom számára rendkívül hasznos és fontos intézmények. Iskolák, szociális otthonok, öregekkel, drogos gyerekekkel foglalkozók meg egyéb ilyen rendek. „Ha isten nem lenne, ki kellene találni” – mondta Voltaire. Profán megközelítésben mondom ezt, de egy társadalomnak ezeket az embereket, akik úgy szolgálják istent, hogy embertársaikat szolgálják, ezeket ki kell használni. S miután ezeket az iskolákat a leggyalázatosabb módon szüntették meg – gyerek voltam, s az én iskolámat is megszüntették, mert hál’ istennek egyházi iskolába jártam, s ez életem legnagyobb szerencséje –, a 40 év alatt az egyházak is tanultak valamit, különösen a katolikus egyház. Amelyik ugyebár a hatalom részese volt, és nagybirtokos és miegymás. Egyszerűen arról van szó, hogy ezek a romokból föltápászkodó nagyon kevés embert magukba foglaló rendek egyáltalán tudjanak létezni, hogy tudjanak jelentkező fiatalokat fölvenni. Több ragyogó példáról hallottam, ahol nagyszerűen megállapodtak normálisan, ugyanis az emberek többsége azért normális és értelmes – ehhez makacsul ragaszkodom. Meg lehet állapodni egy egyiskolás községben úgy, hogy azok a szülők, akik vallási szellemű oktatást akarnak, azok külön osztályokat alapítanak. Meg lehet beszélni. Nem lehet ezt államilag szabályozni, isten őrizz! Nagyon jó az igények lassú bejelentése, tíz év alatt. Ez elég lesz arra, hogy meglássák maguk az egyházak, a szerzetesrendek, hogy egyáltalán mi az, amit csinálnak, mi az, amit vállalnak. Felfújt ügy az Egyetemi Színpad is, amire persze egy fiatalember azt mondja, hogy de kérem, az az én Egyetemi Színpadom – nekem is ott mondták el először és utoljára a verseimet, még valamikor kétszáz évvel ezelőtt –, de hát az kápolna volt, csak rá kell nézni, hogy az ember lássa. S aki oda járt, az azt mondta, hogy de hát ez az én kápolnám. Megegyezett a piarista rend és az egyetem rektora. Anélkül nem megy.
B. Z.: De hát az önkormányzatok meg tudnának egyezni maguk is. Akkor meg minek a törvény?
B. K.: A törvény az kell. Ne rakjunk az önkormányzatokra olyan terheket, amiket azok nem tudnak elviselni.
B. Z.: Van törvényi keret a megegyezéshez, hiszen az önkormányzati törvény, de most a hatásköri törvény is lehetőséget biztosít a feladat átadására.
B. K.: Igen, igen, ezt mi képviselők gyönyörűen el tudjuk mondani, de ott az a szerencsétlen önkormányzati képviselő, az nem tud jogértelmezéssel foglalkozni, és azonkívül szép is, hogy van egy ilyen törvény. Ami megtörtént, azt persze nem lehet jóvátenni, de szép is ez a törvény, mert van benne valami igazságtevő gesztus, szimbolikus érték.
Olyan mulatságos sorsuk van az épületeknek! És olyan szerényen fogják elkezdeni.
B. Z.: Igen ám, de…
B. K.: Nézze, ez aztán a teljesen szuverén szabad emberek döntése. El lehet képzelni, hogy egyébként nem hívő tanárnak semmi kifogása nincs az iskola szellemisége ellen. Hiszen lehet matematikát tanítani, ami világnézetileg indifferens. Aztán meg egyesek azt hiszik, hogy ezekben az iskolákban csupa ájtatos manó van, pedig itt egy nagyon magas szintű oktatás folyt. És az egyház nem fogja visszavenni azt, amire nem képes.
Már többször elmondtam, de most megismétlem, hogy három oka van a mostani félreértéseknek. Az egyik a tájékozatlanság. A mai fiataloknak fogalmuk sincs arról, hogy mit jelent az egyházi iskola, borzasztó dolgokat képzelnek el. „Ájtatos plébánosok karjába akarják lökni a gyermekemet” – olvastam valahol a hitoktatás kapcsán. A másik a doktrinerség. A liberalizmus egy szent eszme. De hogyha ezt elkezdem minél inkább ideologikusán, minél tisztábban értelmezni, bekövetkezik az az effektus, amit Madách írt a szent tanokról: „mert addig csűritek, hegyezitek, hasogatjátok, élesítitek, hogy őrültség vagy béklyó lesz belőle.” Mert valóban el kell választani az egyházat és az államot, és valóban nem lehet elválasztani az egyházat és a társadalmat. Ha az emberek normálisak és épelméjűek, és kölcsönösen tiszteletben tartják egymást, akkor ez automatikusan működhet. Én a harmadikat tartom a legtragikusabbnak, a félelmet. Mert ebben az országban megtörtént a holocaust, és aki átélte vagy akinek a szüleit, nagyszüleit, családját tönkretették, abban benne maradt a félelem. De én remélem, hogy egyre kevesebbet fogunk félni.
- Belföld [6]