Kábán szédülünk Európa felé, s végső soron jól van ez így. Már ami a szédületet, s nem ami a kábaságot illeti. Mert mi sem természetesebb, mint hogy egy olyan negyven év után, amelyben a felettünk uralkodó hatalom saját szintje felé rántott, olyan új hatalmak felé vágyódunk, amelyek hosszabb távon többet adnak, mint amennyit visznek. Nem azért adnak többet, mert kevésbé önzők: a nemzetállamok vagy éppen a nemzetállami integrációk önérdeke a nemzetközi mozgások legfontosabb hajtóereje volt s marad. Mértékadó politikai gondolkodók, Platontól, Richelieu-n, Machiavellin, Metternichen, Morgenthaun keresztül Kissingerig mindig is – a hugenotta de Rohan kifejezését használva – a „herceg érdekét” tekintették a politika s ezen belül a külpolitika alfájának és ómegájának. Az, hogy a „herceg érdeke” ma – a gazdaság, technika és kultúra globalizálódása nyomán – összetettebb, mint – mondjuk – a városállamok ó- vagy középkorában, nem elvét módosítja, csak érvényesítését bonyolítja.
Nyugat-Európa ma viszonylagosan azért adhat többet nekünk, mert érdekeit hosszabb távra tekintve, értőn s felvilágosultan, nem pedig egy ostoba és agresszív ideológia fogságában kívánja érvényesíteni. Ráadásul fejlettségi szintjénél fogva meg is engedheti magának, hogy – ha kell – rövid távon áldozzon is a nem kétséges távlati hozadékok reményében. Korábbi „gazdánk”, a Szovjetunió e felismerésig nem, legfeljebb gyorsan véget ért pillanatokra jutott el. A folytonos ostromállapot kényszerképzete – ami belpolitikailag nem is volt annyira kényszeres képzet – a „hódoltságból” az azonnali gazdasági hasznot kívánta kihajtani.
Azért is szédülnünk kell az Európai Közösségek felé, mert Brüsszel s az általa kínált javak átkényszeríthetnek minket s szomszédainkat a kora XX. századból a XXI. századba. S itt a hangsúly a kényszeren van: enélkül Kelet-Közép-Európa új, nemzeti vezetői hajlamosak lennének a maguk legitimációját a történelmi „időgépen” visszafelé haladva keresni – nem valamiféle megszállottságból, csak jobb híján. Külső kényszerek (korbácsok és mézesmadzagok) hiányában, a nemzeti önigazolások állandósult szomszédkonfliktusokhoz vezetnének, csaknem végzetszerű bizonyossággal.
Nekünk Brüsszel kell – ezegyszer Mohács helyett –, hogy társadalmi-gazdasági struktúráinkat, történelmileg igen rövid idő alatt, XXI. századi mintára szabhassuk át. Némiképp sarkítva fogalmazva: ostobaság lenne úgy hinni, hogy ezt az erőltetett menetet a belső „szerves” fejlődés lendülete, az újpolgárság, a feléledt/megszületett civil társadalom, az egészségesen korlátozott végrehajtó hatalom s egy hirtelen lett szakértő, s a mindenkor lojális közszolgálat viszi majd előre. Éppen fordítva: e szükséges alapelemek zömükben csak az újsütetű külső ösztönzők és kényszerek nyomásában szilárdulnak majd meg.
Kell a Közösség azért is, mert korábbi piacainkat – ma már bizonyossággal állítható – elvesztettük; mert ismét kis ország lettünk, érzékenyek, kiszolgáltatottak és sebezhetőek, ahogy ennek lennie kell. Közel s távolban az Európai Közösségek az egyetlen integráció, amelyhez társulhatunk: a visegrádi hármak, vagy a közép-európai – újabban – hatok kapcsolatainak szorosabbra fűzése nélkülözhetetlen adalék lehet, de nem poszter.
Sodródunk tehát Brüsszel felé; visz a víz: s végre, sok évtizede először jó irányba. Ettől azonban a sodródás még sodródás marad. Pedig úszni is lehetne folyásirányban.
Ma Magyarországon össznemzeti cél (s e „műfajban” talán az egyetlen) az Európai Közösségekhez való társulás, majd csatlakozás. Úgy tűnik, mintha ez az „össznemzetiség” kizárná, vagy elejét venné azoknak a belpolitikai vitáknak, amelyeket ez ügyben, inkább előbb mint utóbb le kellene folytatni. Mindmáig egyetlen, később a Közösség tagjává váló ország sem restellt késhegyig menően vitatkozni – odahaza – a várható előnyökről és hátrányokról.
Mostanság éppen társulási szerződést kötünk Brüsszellel. Ez nem több és nem kevesebb lesz, mint egy ipari szabadkereskedelmi megállapodás, a vártnál kevesebb „aszimmetrikus” engedménnyel a mi javunkra, lényegében nem javítva mezőgazdaságunk piacra jutási lehetőségeit s előírva számos egyoldalú alkalmazkodási követelményt. Ismét hangsúlyozva, hogy pillanatnyilag e feltételek a természetesek, mégis furcsa, hogy e társulás részleteiről idehaza nincs vita (jóllehet a tárgyaló felek már vagy a hetedik-nyolcadik szerződéstervezetnél tartanak). Említés talán csak arról esik, hogy vajon meglesz-e a szerződés jövő év januárjára. Ennél fogva, brüsszeli tárgyaló delegációnkra kemény politikai nyomás nehezedik – hazulról. A sürgetés egyfelől jó és indokolt, mert fokozott tevékenységre ösztönöz; másfelől káros, mert e politikai nyomással a brüsszeli hivatalnokok is tisztában vannak. S oktalanok lennének, ha e „tudást” nem használnák a magyar tárgyalási pozíciók puhítására. Márpedig a bizottsági bürokraták nem oktalanok…
Maga a társulási szerződés is egy többlépcsős folyamatot irányoz majd elő. Minden lépcsőfokon húsbavágó kérdésekről kell dönteni. Tagként való felvételünknek aztán még több fokozata lesz. Teljes jog-, szabvány- és szociális rendünket kell a brüsszeli mintákhoz igazítani; monetáris és árfolyam-politikánkat a közösségi vágányokra állítani; agrártámogatási rendszerünket, iparpolitikánkat „megfeleltetni” – és a sor még hosszan folytatható lenne. A magyar törvényhozás ma döcögve, de nekikeseredetten törvénykezik: vajon a törvényelőkészítők gondoskodnak-e arról, hogy a ma hozott törvényeket holnap ne kelljen „brüsszelesíteni”? Az európai csatlakozással kapcsolatos nagy közmegegyezés vajon kiterjed-e arra, hogy a szükségképpen politikai kritikák kereszttüzében születő törvények alapelemeikben „közmegegyezetten” megfeleljenek a majdan kötelező EK-mintáknak? Vajon az ipari termelők hasonló „közfelkiáltással” lesznek készek s képesek gyártmányaikat az új szabványok szerint megújítani? És az agrártermelők: ők is részesei e nemzeti egyetértésnek? És a közvélemény, amely – indokoltan vagy sem – már ma is idegenül tekint a törvényhozásra, felkészült-e arra, hogy néhány év múlva a „parlamenti naplóban” azt figyelheti, miként hagy jóvá – módosító indítvány nélkül – választott képviselője százával olyan törvényeket, amelyeket idegenből fordítottak magyarra? Az unalomba fulladó ülések láttán, e közvélemény egy része nem lesz-e túl könnyű prédája a feltétlenül új erőre kapó jobbos/balos nemzeti retorikának?
Lehet, hogy nem így lesz s egy ország – a történelemben először – egy ütemre dalolva, a csoportérdekek sérelmét feledve masírozik az Európai Közösségek s a vállalandó kötelezettségek felé. De ha netán mégsem így lesz, talán célszerű lenne a tisztító belső vitákat már ma megkezdeni. Sokan fogják persze e vitákat csendesítve mondani, hogy a hangoskodással az Ügynek ártunk; bízzuk bölcs kormányunkra, s ahogy az idő halad, kormányainkra, hogy a legjobb megoldásokat – a nevünkben – kialkudják. Ezzel szemben, én abban bízom, hogy bölcs kormányaink tisztában vannak és lesznek azzal, hogy tárgyalási pozícióikat a belső viták, a hangos lobbyk, a kétkedők csak erősíthetik. Így lesz ugyanis hivatkozási alapjuk arra, hogy a tárgyaló felekből – a belpolitikai „eladhatóságra” mutatva – a kínálatnál nagyobb engedményeket, kedvezményeket csikarjanak ki. E módszer a nemzetközi tárgyalások bevált trükkje; miért ne élnénk vele?
- Határhelyzet [6]