Blénesi Éva

Nyomtatóbarát változat

Leginkább a csend döbbenti meg a romániai árvaházakba látogatót. Nyoma sincs gyermekzsivajnak, s a kopott másfélszer egyméteres, kis vascellák lakói mint valóságos végtermékek sorakoznak e valószerűtlen, országnyi gyermekgyárban, ahol feladatul tűzték ki, hogy a 23 millió lakosból minél előbb 80 milliót csináljanak. Az elmúlt esztendőkben a hatóságok havonta terhességellenőrzésre rendelték be a 15 és 45 év közötti nőket – mellesleg ez volt szinte az egyetlen egészségügyinek nevezhető „ellátás”. Ennek ellenére számtalan titkos abortuszra került sor és ezek következményeként számos halálesetre.

Bizonyos értelemben mindez már a múlté, de a korábbi reflexek még ott kísértenek. S amiként a nem is oly rég még egyetlen gumikesztyűvel végigvizsgált asszonyok százai máig sem heverték ki a lelki és testi következményeket, akként szaporodik a száma az egyazon injekciós tűvel beoltott, AIDS-es, májgyulladásos gyermekeknek is, illetve terebélyesedik elhalálozási listájuk. Csak Marosvásárhelyen 30 ilyen csecsemőt tartanak számon; közülük tizenegy már meghalt. A közelmúltban még tabuként kezelt AIDS-megbetegedések tényét az 1989-et követő eufórikus hangulatban ugyan világgá kürtölték, ma azonban a hatóságok ismét tiltják az efféle információk kiszolgáltatását, s szabály rögzíti, hogy az árvaházakba csak az illető megyék prefektusától szerzett engedéllyel szabad belépni.

Romániai viszonylatban maga az „árvaház” kifejezés is pontatlan. Hisz valamennyi gyermek szülője él, csak éppen ezt a „megoldást” választotta, hogy a nem kívánt terhesség nyomasztó végtermékétől megszabaduljon. S az állami gondviselés is ekként bánik velük: eldobott, leírt, selejt emberanyagként kezeli őket. A harmadik életévüket betöltő gyermekek többnyire „automatikusan” az úgynevezett menthetetlen (irrecuperabil) kategóriába kerülnek. Igaz, sok közöttük a testi és szellemi fogyatékos, de akad normális reflexekkel rendelkező gyermek is. Így nehezen dönthető el, hogy milyen szempontok alapján sorolják be őket a menthetetlenek közé. Egy azonban bizonyos: az érzelmileg végtelenül sivár környezetben még a szellemileg ép gyermekek is érzelmileg jóval elmaradottabbak lesznek a hasonló korú társaikhoz képest.

A Kemény bárók néhai, marosvécsi kastélya, a hajdani erdélyi magyar szellemi elit találkozóhelye, ma a szellemileg fogyatékos gyermekek és felnőttek egyik menhelye. A romos épület, még ha tataroznák is, akkor sem felelne meg a célnak. A kétszáznál több betegre mindössze három orvos jut. Tavaly óta külföldi – norvég, holland, angol – ápolónők csoportja próbál a helyzeten változtatni. Jelenlétüknek köszönhetően a segélycsomagokból most némileg kevesebb tűnik el. És egyre kevesebb a tetves, rühes gyermek is, akikkel beszélgetni ugyan nem tudnak, de foglalkoznak, játszanak velük, s igyekezetük szerint olyasmire tanítják őket, amiről eddig sejtelmük sem volt: szeretetre.

Gyakorta a gyermekkórházak válnak árvaházzá: az anyák – valamilyen megbetegedés ürügyén – kórházba szállítják gyermekeiket, majd egyszerűen ottfelejtik őket. Így aztán nem csoda, hogy százezernél is több a romániai egyedülálló kiskorúak száma. Közülük az épeket-szépeket százával fogadnák örökbe nyugatiak, de a nacionalista bürokrácia inkább „otthon” éhezteti, semhogy „idegeneknek” adja őket. Statisztikai adatok szerint december óta alig több mint kétszáz nyugati fogadhatott örökbe romániai gyermeket…

A csegődi árvaházról szóló videofelvétel csak egyike azoknak a megrázó riportoknak, amelyeknek sokkoló hatására a külföld összefogott. A World Vision nemzetközi gyermeksegélyező szervezet keretében Dr. Barbara Bascom – több mint félmillió dolláros alaptőkével – programot indított Romániában, melynek keretében tizennyolc amerikai gyógypedagógus és pszichológus kezdi meg rövidesen tevékenységét. Stefan Toma, a World Vision bukaresti kirendeltségének igazgatója korábban Mozambikban dolgozott. Szerinte „a romániai árvaházakban tapasztaltak főképp azért tűnnek olyannyira döbbeneteseknek, mert Afrikában az árvaházi gyermekek halálát elsősorban az éhhalál okozza, de sohasem a gondoskodáshiány, miként Romániában”.

A nemzetközi összefogás egyik haszna, hogy ily módon talán nyomást lehet gyakorolni Bukarestre: a segélyeket lehetőleg a célnak megfelelően használják fel. Persze ennek is megvannak a határai. Az Európa Tanács januári ülésszakán például – Románia megfigyelőstátusának megszavazását követően kérdéssel fordultak Petre Roman miniszterelnökhöz, ugyan miért tartják még mindig elzárva az osztrák Save the Children Found háromszázezer dollár értékű adományát, miközben a bukaresti 6-os számú Árvaház romokban hever. A miniszterelnök mindössze kitérő választ tudott adni a kérdésre, ami – ismervén a helyzet súlyosságát – nemcsak tájékozatlanságra, utal, de az illetékesek jellemző nemtörődömségére is.

• Külföld