A jövő héten (1991. június 17-én) is temetünk. Jászi Oszkárt, a Károlyi-kormány volt nemzetiségügyi miniszterét, a Polgári Radikális Párt hajdani alapító elnökét, aki 1957 februárjában halt meg emigrációban, a távoli Oberlinben (Ohio, USA). Viszontagságos élete során, kérészéletű miniszterségét leszámítva, egyetlen politikai rezsim szimpátiáját sem tudta elnyerni. Talán azért, mert politikai elveit soha nem igazította a napi politika, a történelem „tyúkpereinek” igényeihez. Tisza Istvánék gyűlölték baloldali elkötelezettsége és antiklerikalizmusa miatt, a szociáldemokratáknak túl liberális és polgári volt, Horthyék az országvesztő Trianon szellemi előkészítőjét látták benne, a kommunisták szemében vörös posztó volt mint Marx kritizálója és a bolsevizmus elutasítója. Politikai gondolkodó volt, akinek gondolataira soha senkinek nem volt szüksége, akit a történelem alakítói sem Keleten, sem Nyugaton nem hallgattak meg, mert mindig akadt valami „sürgősebb” elintéznivalójuk. Politikai gondolkodó, akire a történelem mindig rácáfolt, és akinek igazságát talán mégis ez a „sietős” XX. századi történelem igazolta leginkább.
A fiatal Jászi, egy zsidó polgárcsalád fia, a század elején került Budapest pezsgő szellemi forgatagába. A kibontakozó nagy politikai válság és a nagy remények kora volt ez egyszerre. Válságba jutott a dualizmus egyik oszlopa, a XIX. századi nemesi liberalizmus, roskadozott a Monarchia politikai rendszere, bomlóban volt a szabadelvű gyűjtőpárt, amely a kiegyezés óta töretlenül uralta a magyar politikai életet. Ugyanakkor új politikai mozgalmak jelentek meg. Megerősödött és szervezetileg kiteljesedett az MSZDP (Magyarországi Szociáldemokrata Párt), a jobboldalon pedig erőre kaptak azok az újkonzervatív politikai mozgalmak, amelyek a nacionalizmusra és a katolikus egyházra alapozva próbálták a liberalizmus által „veszélyeztetett” patriarchális közösség ethoszát feléleszteni. A kor alapkérdései viszont a dualizmus rendszerének megújítása, a nemzetiségi kérdés, a munkásság és parasztság helyzete.
Ebben a közegben Jászi és a körülötte csoportosuló polgári értelmiség a kor politikai fogalomrendszerén, a közjogi kérdésen messze túllépve próbált választ keresni a kihívásokra. Nem elvetni akarták, hanem a kor igényeihez alakítani a XIX. század „uralkodó eszméit”. Visszakanyarodva a liberalizmus eredeti alapelveihez, megkísérelték megteremteni az „egyenlőség”, a „szabadság” és a „testvériség” új szintézisét. És ehhez nem elvont ideológiai fikciókból, hanem az ország valóságos állapotának felméréséből indultak ki. 1900-ban jelent meg a „Huszadik Század” című folyóiratuk első száma, amelynek beharangozójában Jászi a következőt írta: „A javítás lehetősége, az élet boldogságának fokozása abban a mértékben állott be, amely mértékben az emberek a társadalmi ügyekben uralkodó törvényszerűségeket felismerték… a folyóirat a társadalom életének alaptörvényeiből kiindulva azok szempontjából mérlegeli és bírálja a jövő fejlődését, a haladás terveit és eljárásait, nem pedig pártvezéri elhatározások, clubintrikák vagy jogi construkciók perspektívájából.”
Jásziék azért nyúltak a tudományos publicisztika eszközéhez, mert a kor historizáló nacionalizmusából és a közjogi vita ördögi köréből ez kínált kitörési lehetőséget. Tudományos volt ez a gondolkodás: a társadalom tudományos vizsgálatára kívánta alapozni a politikai cselekvést. Ennek jegyében indították útjára a „Magyarország felfedezése” sorozatot, amelyben a kor legjobb szociológusai és statisztikusai igyekezték felmérni az ország valóságos állapotát. De természetesen politikai is volt ez a szemlélet: egyrészt a tudományos okfejtés éppen az üres ideologizálás, a sehova nem vezető politikai mitologizálás ellen szolgált vértezetül, másrészt eredményeit a kiválasztott morális alapelvekkel összhangba hozva tette a politikai cselekvés kiindulópontjává. Ebben benne volt a pozitivizmus naivitása, a század eleji értelmiség igéző, nagy kalandja. Úgy látták, hogy a társadalom törvényszerűségei megismerhetők, ezáltal kiigazíthatók és helyes irányba terelhetők. Szemléletüknek talán éppen ez a szigorú moralitáson alapuló racionalizmus volt rövid távon a legnagyobb hibája, és hosszú távon a legnagyobb erénye. Politikai jóslataikban szinte mindig tévedtek. A történelem mindig túlsietett, átgázolt elképzeléseiken, hogy azután az általuk felvetett kérdéseket megoldatlanul az utókorra hagyja.
Mai, ideológiai szekértáboroktól szabdalt politikai viszonyaink közepette talán nem árt emlékeztetni arra, hogy jelenkori politikai fogalmaink többsége, akkor még egy táborban, a „Huszadik Század” körében és a néhány évvel később megszülető Társadalomtudományi Társaságban fogalmazódott meg először. Hiszen a magyar agrárfejlődést elemezve éppen ők jutottak el a „dán” modellhez: vagyis, hogy az agrárfejlődés záloga a birtokos parasztpolgárság kialakulása. A nemzetiségi kérdést elemző nagy monográfiájában éppen Jászi fogalmazta meg először a pozitív diszkrimináció alapelvet: vagyis, hogy a többségi nemzetnek igenis különleges jogok biztosításával kell szavatolnia a kisebbség egyenlőségét. Későbbi politikai filozófiájában ő vetette fel, hogy az egyenlő emberi méltóság liberális alapelvét nem elegendő a politikai jogok biztosításával teljesíteni (természetesen a századelő választójogi harcaiban ez volt az elsődleges); a politikai jogok mellé szociális és kulturális jogoknak kell társulniuk. Ha nem sikerül a szabadság, az igazságosság és a nemzetköziség alapeszméit új szintézisbe hozni, akkor pusztulás vár az európai civilizációra, „a vegetatív szolgásáé fog bekövetkezni” – írta a húszas években. 1907-ben követőivel megalakította a Társadalomtudományok Szabad Iskoláját, amely elsősorban a munkásság politikai és kulturális továbbképzését szolgálta. (Boldog idők! Amikor még az ország legjobb tudósai tekintették ezt feladatuknak, és amikor a munkásoknak erre volt is igényük.) Jászi persze adós maradt az általa „liberális szocializmusnak” nevezett eszmerendszer kifejtésével. Nem tudta megoldani, hogyan lehet a szabad piac hatékonyságát, a vállalkozás alapvető szabadságjogát úgy megőrizni, hogy a munka nélkül szerzett jövedelem kiküszöbölésének szociális alapeszméje is megvalósuljon. A válasszal az utókor is adós maradt, a társadalmi igazságosság problémája azonban ettől még nem vált időszerűtlenné.
Mint ahogy ma sincs még erős paraszt-polgárságunk, a nemzetiségi ellentétek és sérelmi politika azóta is mérgezi a térség politikai légkörét, és azóta sem született meg a kisebbségek jogainak nemzetközi jogi kodifikációja. Jászi radikális, mert mindig elvi alapon álló gondolatait a politikacsinálók soha nem szerették. A magyarországi nemzetiségek helyzetét feltáró és az erősödő magyar nacionalizmus beolvasztó törekvéseit bíráló gondolatait felháborodott ellenszenv fogadta. Később egyenesen azzal vádolták, hogy ezzel Nyugaton lejáratta Magyarországot, és közvetve hozzájárult az ország háború utáni szétdarabolásához. Holott tudhatjuk, ha tudni akarjuk, hogy az antantot a legkevésbé sem befolyásolták morális megfontolások a trianoni határok meghúzásakor. Jászi következetes kiállása egy általános kisebbségügyi rendezés mellett, amelyet az emigrációban sem adott fel, nem volt kedves az irredenta, sérelmi politikát folytató Horthy-kormányzatok számára sem. Ekkor már egyenesen hazaárulással vádolták, amely bélyeg, homályos eredetű pletykák révén, mind a mai napig rajta ragadt.
Életében többször meg kellett érnie eszméinek kudarcát. Utoljára az 1956-os forradalom vérbe fojtását. 1957. február 13-án a világ egy távoli szegletében meghalt. Magyarországon már folyt a Nagy Imre-per előkészítése. Néhány nappal korábban a portugáliai Estorilban meghalt Horthy Miklós, a Magyar Királyság volt kormányzója. Jászit a jövő héten temetjük. Horthyt talán néhány hét múlva. Vajon melyikük fejfája lesz útjelző tábla a jövőnkhöz?
- Beszélő [6]