Beszélő: Az emigránsszervezetek intézményei rendre hazatértek. Értelmezhetem-e úgy, hogy az ’56-os forradalmat kutató intézet létrejöttével a brüsszeli Nagy Imre Intézet is hazatelepült?
Bak János: Király Béla, az 1989. június 16-i temetésen mondott beszédébe – egyebek mellett – azt is belefűzte, hogy a Nagy Imre Intézetet haza kell hozni. Mi, néhányan az egykori munkatársak közül, másnap azonnal elhatároztuk, hogy eleget teszünk ennek a programnak, annál is inkább, mert tulajdonképpen ma is vállaljuk az egykori intézet célkitűzéseit. Az egykori brüsszeli és a mai budapesti intézet közötti folytonosságot továbbá az is garantálja, hogy az egykori alapító munkatársak – mint Heltai György, Kende Péter, Molnár Miklós – továbbra is részt vesznek a munkában.
Beszélő: Leszámítva néhány publikációt, magáról a Nagy Imre Intézetről meglehetősen keveset tudunk. Ismertetné-e létrejöttének körülményeit, működését?
B. J.: Mindenekelőtt Heltai György aktivitásának köszönhetően az ötvenes évek végén rázódott össze az a társaság, mely az intézet magját alkotta. A tagok lényegében a korábbi párt-, illetve íróellenzékhez tartoztak, és bizonyos mértékig az úgynevezett Nagy Imre-csoport tagjai voltak. Ha nem tévedek, még a miniszterelnök kivégzése előtt elhatároztuk a megalakulást. Nagyon fontosnak tartottuk tisztázni, hogy a forradalom elfojtását követően, konkrétan kik is lehetnek szövetségeseink és kik a vitapartnereink. Kiderült, hogy ilyen partnerek szép számmal vannak. Jelentős részben a francia, olasz és angol baloldalon. Tehát olyan körökben, ahol a XX. kongresszus, a lengyel fejlemények és persze a magyarországi szovjet intervenció végérvényessé tette a felismerést, hogy a moszkvai út nem járható, illetve hogy ez az út nem szocialista út, hanem valamiféle birodalmi vállalkozás. Továbbá azokban az években igen élénk érdeklődés mutatkozott értelmiségi részről a munkástanácsok iránt, hiszen akkor még úgy tűnt, hogy Jugoszlávia – ahol akkor a munkás-önigazgatás fölkapott téma volt – alternatívát jelenthet a szovjet berendezkedéssel szemben.
Épp elég szerző adódott tehát, akik e témákkal bőségesen kitöltötték az intézet két – franciául Études, angolul Review címen megjelenő – folyóiratát. E két kiadásból később Szász Béla Szemle címmel állított össze rendszeres magyar nyelvű válogatást. Évente összehoztunk egy-egy konferenciát is, ahol olyan előadók jelentek meg, akik közül nem egy a mostani, budapesti konferenciánkat is megtiszteli. Az intézet távlati tervei között szerepelt egyfajta könyv- és dokumentumtár létrehozása, a forradalom történetének, illetve a munkástanácsok szerepének – e téma főként Nagy Balázs barátunkat foglalkoztatta – értékelése.
Ám az ötvenes-hatvanas évek fordulóján sok minden kiderült. Egyrészt az, hogy ez a csalódott, baloldali értelmiségi miliő eléggé gyenge; hogy a jugoszláv elvárás meglehetősen kiábrándító, arról nem is beszélve, hogy épp a jugoszlávok szolgáltatták ki barátainkat a halálnak; illetve a Kádár-rendszer relatív stabilizációja, a börtönkapuk megnyitása – nos mindezek levették Nyugaton a forradalmat – mint témát – a napirendről. Döntenünk kellett tehát, hogy félig elfeledett emigránsokként tovább folytatjuk-e addigi működésünket vagy sem. Ezért, valamikor 1963-ban, úgy határozott az igazgatótanács – Heltai, Kende, Molnár –, hogy becsukjuk a kaput.
Beszélő: Ön társszerzője egy, a magyar közelmúlttal, a forradalommal foglalkozó tankönyvnek. Mikor fog a munka az iskolákba kerülni?
B. J.: Én inkább segédkönyvnek nevezném, mint tankönyvnek, de a könyv lényegében kész van. Úgy érezzük, hogy egyértelmű az igény a téma iskolai feldolgozására, de helye a tantervben ma még nem világos; ugyanakkor több történelmi kutatásra van szükség ahhoz, hogy egy minden szempontból időtálló pedagógiai munkát tehessünk le az asztalra. Tankönyvek általában leszűrődött véleményeket tartalmaznak, nekünk még az a feladatunk, hogy dokumentumokat, képeket, emlékeket mutassunk be, és megkíséreljük az értékelést. A részletek bemutatásához még nem elégségesek eddigi kutatásaink. Az első változat – Litván György, Rainer János, Kozák Gyula, Csicskó Mária, Jenei Károly és jómagam közreműködésével – elkészült; nagyrészt kimerítően adja vissza a fővárosi eseményeket és azok értékelését, de a forradalom vidéki történései még nem eléggé ismertek, és szinte csak az elején tartunk a forradalmat követő események feldolgozásának.
Beszélő: Az utóbbi években stabil kép alakult ki Magyarországon a forradalomról. Feltételezhető-e, hogy e kép változni fog még?
B. J.: Lehet, hogy stabil, de mégsem tudjuk igazán, hogy milyen is ez a közös kép. A zászlólobogtatáson túl, gyanítom, nem túl sokat tudunk. Rengeteg sok gondolkodnivaló van még, és ezt bennem is e könyv megírása tudatosította. Például, hogy a meghirdetett rengeteg program valójában mit is jelentett, hogy mennyire is volt átgondoltan szocialista és mennyire nem ezeknek zöme, hogy mennyire volt népnemzeti és mennyire szociáldemokrata. E tekintetben a nevek semmit sem mondanak, hisz Németh László pontosan ugyanazt a programot fogalmazta meg 1956-ban, mint Kovács Béla. S ha közelebbről megnézzük, akkor meglepődve kell tapasztalnunk, hogy tulajdonképpen Mindszenty József sem mondott nagyon mást.
- Beszélő [6]