33 éve, 1958. június 16-án végezték ki Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst (Losonczy Géza már korábban, máig tisztázatlan körülmények között meghalt, Szilágyi Józsefet pedig már áprilisban, külön perben ítélték halálra és végezték ki). Magyarországra sokáig nem juthattak el az egész világ felháborodásának és elszörnyedésének hírei, a különféle szervezetek, intézmények, politikusok, tudósok és más közéleti személyiségek tiltakozásai, felhívásai. A Századvég Kiadó és a Nyilvánosság Klub gondozásában végre 1989-ben Magyarországon is megjelent Az igazság a Nagy Imre-ügyben című kötetben olvashattunk először itthon a per nemzetközi visszhangjáról. A francia külügyminisztérium irattárából most hazakerült iratok között további tiltakozásokról kaphattunk hírt. A wellingtoni francia követ 1958. június 24-i jelentésében az új-zélandi sajtóban megjelent felháborodott nyilatkozatokról számol be, a müncheni francia főkonzul a bajorországi reagálásokról ír, a római követ a Vatikán felháborodásáról. A belgrádi követ véleménye szerint a jugoszláv vezetők megdöbbentek azon, hogy Kádár megszegte március 27-én tett ígéretét. A pekingi francia követ jelentése is a Zsen Min Zsipao június 18-i számát idézi, ahol „jó hír”-ként aposztrofálják Nagy Imréék kivégzését. Ebből az archívumból került elő a hollandiai francia követ jelentéséhez mellékelve a Hágában székelő Nemzetközi Jogászbizottság 1958. június 17-i közleménye is, amelynek szövegét fordításban az alábbiakban közöljük.
Második dokumentumunk forrása ugyancsak a francia külügyminisztérium irattára, aktualitását pedig az adja, hogy a múlt héten volt Lukács György halálának 20. évfordulója, és ebből az alkalomból a világ sajtója tele volt a Lukáccsal foglalkozó, róla megemlékező, oly ellentmondásos életművét boncolgató cikkekkel, tanulmányokkal – míg Magyarországon egyetlen sor sem jelent meg, még az évforduló tényéről sem. Mint az ma már közismert, Lukács György 1956. november 18-án, Szántó Zoltánnal és feleségével együtt hagyta el a jugoszláv követséget, azonban haza nem jutottak, útközben a szovjet szervek elragadták és Mátyásföldre vitték őket, ahol aztán négy nap múlva a többiek „beérték” őket. Lukácsék elrablásáról, az ígéret megszegéséről a jugoszláv diplomaták nem tájékoztatták a követségen tartózkodó Nagy Imréékét. Arról, hogy Képes Gézának Joliot-Curie-hez intézett felhívására tett-e a címzett vagy bárki más valami lépéseket, nincs információnk.
A Nemzetközi Jogászbizottság
1958. június 17-i
KÖZLEMÉNYE
Nagy Imre, Maléter Pál és más
magyar vezetők kivégzéséről
Amikor az egész világ – felkavarva és elszörnyedve – mélységes szomorúsággal értesül Nagy Imre, Maléter Pál és más magyar vezetők kivégzéséről, fontos kiemelnünk néhány olyan tényt, amelyre esetleg a közvélemény nem fordít figyelmet:
1. A magyar hatóságok éppen abban a pillanatban határozták el a szóban forgó személyek kivégzésének nyilvánosságra hozatalát, amikor a világ figyelmét olyan feszültségforrás vonja magára, mint Ciprus és Libanon. A magyar hatóságok valóban ismerik a nemzetközi közvélemény lelkiállapotát, és tartanak a kedvezőtlen reakciótól.
2. Nagy Imre és a többiek halálos ítélete vagy az életfogytiglani és a sokéves ítéletek a politikai bosszúállasnak nem egyedi és kivételes esetei a magyar bíráskodásban. Az idei év során a magyar rezsim számtalan halálos ítélettel végződő pert folytatott le, és ezeket egyáltalán nem csak akkor hozta nyilvánosságra, amikor a nemzetközi közvéleményt túlságosan elfoglaltnak vagy túlságosan tehetetlennek ítélte ahhoz, hogy tiltakozzék. Május 6-án például a magyar kormány bejelentette, hogy megkezdődött a per néhány neves ügyvéd – többek között az Ügyvédek Nemzetközi Szövetségének korábbi elnöke – ellen, a per eredményét azonban – amennyire azt tudni lehet – nem közölték. Május 17-én a Magyar Távirati Iroda hírül adta, hogy négy vádlottat halálra ítéltek és kivégeztek. E négy vádlottat már egyszer – 1957 októberében – elítélték. Ebben a 16 fős perben hárman börtönbüntetést, egy személy pedig halálos ítéletet kapott. Az újabb perben a Legfelső Bíróság Néptanácsa hozott ítéletet, ahol valójában a párt által kinevezett, minden jogi képzettség nélküli népi ülnököknek és a hivatásos bíróknak azonos szavazati joguk volt. A vádlottaknak pedig nem volt joguk arra, hogy maguk válasszák meg védőiket eme bíróság előtt.
3. Következik mindezekből, hogy csakis a világ közvéleményének elszánt és kitartó nyomása akadályozhatja meg a magyar hatóságokat abban, hogy folytassák és fokozzák barbár, elnyomó uralmukat, megsértve az igazság és az emberiség legalapvetőbb elveit.
4. A jogászoknak és az ügyvédeknek kötelességük felhívni a figyelmet arra, hogy a magyar rezsim milyen súlyos támadást intézett az igazságszolgáltatásnak és a büntetőügyi eljárásnak a civilizált nemzetek által általánosan elfogadott és elismert normái ellen. Az előzetes fogva tartások, a pártbíróságok előtt lefolytatott titkos perek, a védelem legelemibb jogának megtagadása, a kegyetlen és barbár büntetések sértik a világ jogászainak lelkiismeretét.
Norman S. Marsh
főtitkár
Joliot-Curie úr,
Lukács Györgyöt, a kiváló filozófust és világhírű irodalmárt, ismeretlen helyre deportálták egy orosz páncélautóval, miután elhagyta a jugoszláv követséget, ahol korábban menedékjogot élvezett.
Ez a tény frappánsan bizonyítja: hol kezdődik – a hivatalos koncepció szerint – az „ellenforradalom”. E vészjósló hír ismerete természeténél fogva megkönnyíti a külföldi marxistáknak és nem marxistáknak, hogy pontos képet alkossanak maguknak a magyarországi eseményekről.
A Magyar Írók Szövetsége felszólítja a világ összes tisztességes emberét, mindazokat, akiknek becsesek a humanista eszmék, támogassák harcunkat eme idős tudós kiszabadításáért.
A Magyar Írók Szövetsége nevében
a főtitkár:
Képes Géza
Budapest, 1956. XI. 28.
Fordította és összeállította:
- Beszélő [6]