Az angol lobogó a kötet azonos című, leghosszabb írásában egy követségi gépkocsi hűtőjén tűnik fel, amely ’56-ban, a zsúfolt utcákon igyekszik a repülőtér felé, s amelynek utasa a zászló láttán tapsban kitörő tömegnek, a rövidesen bekövetkező katasztrófa részeseinek szarvasbőr kesztyűs kezével rokonszenvező kívülállóként integet vissza. Az epizód mindössze egyet vesz igénybe az elbeszélés hatvankét oldalából, ám az elbeszélő, a Thomas Mann-i hömpölygő körmondatok lázasabb, zaklatottabb változatában többször is biztosítja róla az olvasót, hogy amit olvas, az az angol lobogó története, amelyről „barátai, egykori tanítványai” kérésére számol be, akik arról panaszkodnak, hogy nekik már nincsenek „elsődleges élményeik”, mivel nem tudják, amit az elbeszélő már igen, hogy voltaképpen „minden történet… a lényeget tekintve egyforma történet”, azaz rémtörténet. Az angol lobogó történetének megértéséhez kitérőre van szükség, ám a kitérők, a megfogalmazásért folytatott küzdelem itt nem elsősorban a modern irodalom eszközközpontúságából erednek; a nyelvvel szembeni bizalmatlanságnak itt az a forrása, hogy a nyelv egy olyan „normalitás” világának az előítéleteit tükrözi és őrzi, amely a „rémtörténetről” legfeljebb mint valami kivételesről és rendhagyóról vesz tudomást. Ha ezen a nyelven nevezzük meg, az az illúziónk támadhat, hogy mindössze egy szörnyű, de már lezárult, körülhatárolható korszákról beszélünk, nem a létezés egy állandó sajátságáról. Az elbeszélő története azzal kezdődik, hogy újságíró az ötvenes években egy szerkesztőségben – egy „úgynevezett” szerkesztőségben, mint ahogy „úgynevezett” áruházakban vásárol, és „úgynevezett” éttermekben étkezik –, márpedig az „újságírónak lenni” szókapcsolathoz fűződő elképzelések nagyjából megegyeznek azokkal, amelyeket az elbeszélő pályaválasztását befolyásoló Szép Ernő-regény is sugallt: eszerint újságírónak lenni bohém, kötetlen, szerelmi bonyodalmakban gazdag életet jelent. Ez a regény az elbeszélő szerint „kedélyes és bölcs, vagyis tudatlan” könyv volt – kedélyesség és bölcsesség ugyanis talán hatásosnak bizonyult az élet mérsékelt bajaival, de nem a katasztrófával szemben. Az „újságíró vagyok” mondat ebben az esetben a rettegések és megaláztatások olyan sorára utal, amelynek felidézésére egyáltalán nem alkalmas. Ezért is tudunk meg viszonylag keveset az elbeszélő élményeiről, amelyre fiatal barátai olyan kíváncsiak lennének – bár a monológ áradata néhány önmagában is megálló, lidércesen nyomasztó novellalehetőséget is magával sodor, például a továbbképzést tartó „főszemélyiség” történetét, akire már az előadás alatt oda kinn várakozik a fekete autó, vagy az elbeszélő feleségét lakásából kitúró, majd feljelentő asszony történetét –, a korszak szörnyűségeit csak a nem létező „normalitás” álláspontjáról lehetne elborzadva részletezni, nem a katasztrófáéról, amelyről olyan szívesen feledkeznénk meg, mert aláássa naiv biztonságérzetünket, és ahhoz, hogy élni lehessen, ki kellene szorítanunk a tudatunkból – ám éppen erre nem hajlandó az elbeszélő, akit tapasztalatai és kérlelhetetlen igazságszeretete arra ösztönöznek, hogy felszámolja az életvitele és annak megfogalmazása, a látszat és valóság közti ellentétet.
Kertész Imre könyve tehát nem a politikai, hanem a metafizikai Rosszról beszél; a vád nem pusztán egy társadalmi rendszernek vagy történelmi korszaknak, hanem mondhatni, Istennek van címezve (aki a Világpolgár és zarándok című írásban alaposan alul is marad a Káinnal folytatott vitában). Az emberi kiszolgáltatottságnak azok a példái, amelyekkel a Budapest–Bécs–Budapest útinaplóban találkozhatunk, csak „mennyiségükben”, nem lényegükben különböznek mindattól, amit a legsötétebb korszakokban kellett elviselnie az egyénnek, a történet „ugyanaz a történet”. Ezzel a sötéten látással – vagy tisztánlátással – az olvasó nemigen tud mit szembeszegezni. Az író – akinek pesszimizmusa nem abból az olcsóbb fajtából való, amelyik diadalmasan és önelégülten lobogtatja az emberi élet kilátástalanságának minden újabb bizonyítékát – mégis megtalálja a művészetben – vagy inkább az emberi léleknek abban a teremtő rétegében, amelyből alkotás, igazság, sőt, talán még jóság is fakadhat – azt a világot, amely gyökeresen különbözik a katasztrófáétól, még ha nem is érvényteleníti azt. Az olvasó pedig, furcsa – vagy nem is olyan furcsa – módon megnövekedett életkedvvel, fölhangolódva teszi le a könyvet, boldogan, hogy valaki végre a lehető legnagyobb komolysággal a lehető legfontosabb dolgokról beszélt neki.
- Rábeszélő [6]