–KL– [Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

Kezdetben voltak a liberális KISZ-titkárok, akik nem tartották rendszerellenesnek a hosszú hajat és a nyílt színi csókolózást. Aztán jöttek a liberális párttitkárok, akik immár nem ellenezték a géemkákat, kivált ha maguk is sápot szedhettek belőlük, miközben az eladósodás mértékével egyenes arányban nőtt a „piaci szabadelvűség” népszerűsége. Ekkoriban a liberalizmus, ahogyan Szabó Miklós fogalmaz, „a politikai közömbösség ideológia nélküli ideológiájának számított. Nem csoda, hogy a demokratikus ellenzék csak habozva társította szabadelvű nézeteihez a liberalizmus címkéjét. Az egykori „létező” ellenfeleinek másik táborában jóval később, ám annál határozottabban fedezik fel önnön liberalizmusukat – természetesen szoros elvbarátságban a szabadelvűség dühödt ellenfeleivel. Ám éppen az antiliberalizmus klasszikus toposzainak megjelenése csalhatatlanul mutatja, hogy a szabadelvűség immár az egyik legerősebb szimbólummá vált; közfogalomként nem jelent mást, mint a polgári kultúra politikai megszerveződésének foglalatát. „Az alkotmányos demokrácia, az emberi jogok tisztelete, a piacgazdaság – eredetileg mind liberális követelmény – az idők folyamán a legtöbb nagy politikai eszmerendszer közkincse lett” – írja a Századvég bevezetőjében Stefan Musto. Érthető hát, hogy aki pedig befolyásolni akarja az elkerülhetetlennek látszó politikai és gazdasági modernizációt, aligha mondhat le a liberális jelzőről.

Nemzeti köntös és liberális cafrang



Az MDF kissé későn feltámadó szabadelvűségét így akár őszintének is tekinthetjük, bár kissé zavaró a buzgalom, hogy legalább az „igazi” kitüntető címét maguknak tulajdonítsák, ha már „elsők” nem lehettek: „…a liberális politikai irányzatok hatékonyan kizárólag nemzeti köntösben és változatos formákban jelentkeznek… végső soron csak nemzeti liberalizmusok vannak, még Angliában és Franciaországban is. Magyarországon pedig úgyszintén, ha valaki hatékony liberális politikát kíván megvalósítani, az – nolens volens – nemzeti liberális.” (Csak nemzeti liberalizmusok vannak. Beszélgetés Gergely András történésszel, Kritika, 1991/3.) Ha valaki játszi jókedvében az ellenlábas liberálisok nemzeti mivoltának szóló elismerésre óhajt következtetni, gyaníthatóan téved. Az azonban jól látható, miként találhat egymásra ugyanabban a maszkabálban „liberális köntöst viselő” és „liberális cafrangot” rühellő magyar demokrata. E logika értelmében ugyanis azok, akikben nem él vágy, hogy előírásos nemzeti jelmezben mutatkozzanak, nyilvánvalóan liberalizmusukat is csak megtévesztésül viselik. Nemzetietlenségük bebizonyosodván szabadelvűségük is álcának bizonyul: két legyet egy csapásra. Más kérdés, hogy a díszmagyar alól is kivillan a redingote. A „magyar liberális örökségről” ugyanis megtudjuk, hogy „angol értelemben vett liberál-konzervatív irányt jelent”. A liberalizmus itt tényleg „nemzeti köntösben” jelenik meg, igaz, egy másik nemzet viseletében. Ami azonban jelmeznél snassz, politikailag akár reménységre is okot adhat: egyszer csak vége szakad a maszkabálnak…

Mérték után

Ám addig is próbáljuk meg jól érezni magunkat, ha pedig táncolni nincs kedvünk, tanulmányozhatjuk a forgatagban felvillanó viseleteket. A Századvég liberalizmuskiadványa kiváló báli kalauzul szolgál.

Ludassy Mária tanulmányát Az emberi jogok kétféle fogalmáról nem csupán azért öröm olvasni, mert megtanít elkülöníteni a liberalizmus „angol” és „francia” változatát, hanem azért is, mert egyúttal láthatjuk, mit jelent a gondolkodás és vizsgálódás szabadelvűsége, ha nem a liberalizmus „kizárólagos” formáját keresi, hanem ugyanazon eszmék történeti feltételek és választások függvényében eltérő, de egyként érvényes alternatíváit. A liberális hagyományon belül a XVIII. század óta még az olyan alapértéknek, mint a minden embert egyaránt megillető jognak is eltérő indoklása lehet: a brit szigeteken a tradícióra, francia földön egyetemes észérvekre hivatkoznak. Annak fel- és elismeréséből, hogy a szabadelvű nézeteket is jellegzetes nemzeti kultúrák keretein belül fogalmazzák meg, persze messze nem következik a „nemzeti liberalizmus” programja. Angol és magyar gyepen másként rúgják a labdát; ám botorság lenne olyan „nemzeti labdarúgást” sürgetni, amely – mondjuk – hátvédjeink hagyományos nehézkességére tekintettel figyelmen kívül hagyja a lesszabályt. Kivált, ha a későbbiekben angol klubcsapatokkal szeretnénk mérkőzni. „Ha Európa ezen térségének népei felzárkózni vágynak a demokratikus és liberális hagyományú országok politikai kultúrájához, akkor ezt csak önnön történelmi tradícióik antidemokratikus és antiliberális elemeinek elvetésével tehetik” – írja Ludassy Mária.

A „jelzőtlen” szabadelvűség tehát nem abban különbözik „nemzeti” riválisától, hogy nincs vagy csak kisebb mértékben van tekintettel a történeti hagyományokra. Ellenkezőleg, mint Németh G. Béla leszögezi, semmilyen „liberális jogalkotás nem csorbíthatja a nemzethez tartozás jogát, s a nemzethez tartozás joga nem ütközhet mások állampolgári jogába”. A szabadelvűség azonban a nemzetet s vele a históriát nem cselekvési programot előíró sorsként, kikerülhetetlen végzetként éli meg, amellyel szemben csupán engedelmeskednünk lehet. A liberalizmus bizonyos mértékig a történelemmel szemben is szabadnak tudja magát, képes az „embertelen és jogfosztó történelem ellenében” cselekedni, s a históriában nem a végzet szavára fülel, hanem a szabadság mégoly apró, ám folytatható kezdeményeit keresi.

Magyar viselet

A kérdés csupán az, hogy milyen lehetőségeket kínáltak és kínálnak a nemzeti és nemzetközi feltételek a liberalizmusnak ebben a térségben. Akár angol, akár más nációjú eszméket veszünk figyelembe, a liberális nézetrendszer feltételezi a nemzeti homogenitást, a nemzetállam függetlenségét és azt is, hogy maradéktalanul sikerül felszámolni meghatározott csoportok rendi-politikai kiváltságait. A XIX. századi magyar liberalizmusnak olyan kérdésekkel kellett kezdenie, amelyet a szabadelvűség klasszikus formái maguk mögött hagytak. Erre is gondol Szabó Miklós, amikor megállapítja, hogy a múlt század első felének nemesi szabadelvűsége „premodern liberalizmus volt”. Ami azonban nem változtat a tényen, hogy ez a nézetrendszer irányítja a kiegyezés utáni modernizációt, amikor a nemesi rétegek politikai szövetséget kötnek a nagypolgársággal. Ez az időszak a magyar liberalizmus „virágkora”, s annyiban valóban tartható „angolosnak”, amennyiben – mint Faragó Béla megállapítja – jól érzékelhető „a demokrácia intézményeivel szembeni idegenkedés”. Abban azonban már nem követi a lehetséges szigetországi mintákat, hogy a nemzeti ideológia egyúttal a „premodern” értékek tartósítását jelenti, s az angolhonban tradíciókkal körülbástyázott s ezáltal konzervatív módon is védhető személyes szabadságot és individuális kezdeményezést egyén feletti értékeknek rendeli alá. Nem véletlen, hogy a liberalizmus európai mintáinak követői – s velük a polgárság – leszakadnak erről a nemesi irányról, s a szabadelvű örökség a századfordulótól a polgári radikalizmusban él tovább. A Deák Ferenc-es retorika és Jászi ironikus-tárgyszerű stílusa mintha még ma is érvényes politikai különbségeket takarna.

Népiek farmerban

Az első világháború után sem itthon, sem másutt nem maradt sok lehetősége a liberalizmusnak. A főleg nacionalista ihletésű etatizmusok és totalitarianizmusok kora ez. Fábián Ernő értelmezése szerint a nacionalista és a szocialista államközpontúság alapstruktúrája majdhogynem azonos: „a társadalmi egyenletben az egyéni életnek különállóan nincs értéke, ha a szükségszerűség úgy kívánja – az ideológia nagyobb dicsőségére –, fel kell áldozni.” Az individualitás melletti egyértelmű elkötelezettségtől függetlenül is lehet azonban látni, hogy a magát elszigetelten is önértéknek tudó egyén fogalma belsőleg is válságba kerül. Szakolczay Árpád a liberalizmus genezisét elemző tanulmányában arra utal, hogy talán maga az alapellentét is illúzió: „a modern államok és a modern egyén sorsa összefonódott egymással; teljes ellentétbe állításuk megtévesztő”. Ebből a történeti belátásból antiliberális következtetésekre lehet jutni, ám meg lehet kísérelni az egyén fogalmának újragondolását is.

Ebből a szempontból igen érdekes András Ferenc amúgy jócskán vitatható tanulmánya, amely amerikai analógiát talál a népi mozgalom jellegzetesen magyarnak tekintett harmadikutas elképzeléseihez. Deweyt, a pragmatikus gondolkodót a századforduló utáni válság arra a következtetésre vezeti, hogy „újfajta, magát nem szubsztanciának, hanem folyamatnak tudó egyénre van szükség”, hiszen az egyén csakis a közös és közösségi cselekvésben alakulhat ki. A populizmusok, Amerikában és nálunk is, erre a feltételezésre alapulnak. Az természetesen már döntő különbség, hogy Dewey úgy látja, „a közös cselekvés olyan kommunikációt tételez fel, amelyet a modern ipari technológia testesít meg”. A magyar „populisták” ellenben a közösség archaikus világának újraépítésére tesznek kísérletet, amelynek kommunikációs struktúrái aligha az egyén közösségbe történő bekapcsolását segítik. Egyén és közösség egysége mintha akkor jönne létre, amikor az egyén még nem mutathatta meg önálló képességeit. Ami akkor is baj, ha az öntörvényű egyén számtalan belső konfliktussal néz szembe.

Újragombolás

Az individualizmus nehézségei persze nem feltétlenül antiliberális érvként szolgálnak, ellenkezőleg; Szakolczay Árpád szerint „függetlenítenünk kell magunkat a beavatkozó államtól, de ehhez a célhoz nem vezethet az, ha az állam és gazdaság szükségleteihez előzetesen hozzáigazított egyéniségtípusokat és mintákat állítjuk be kiútként”.

Újra lehet és kell tehát gondolni a liberális alaptételeket: ezt sürgetik a közvetlen politikai folyamatok, ám egyben a racionalizmus vezérelte modern kori civilizáció általános válsága is. Vajda Mihály előadásában arról szól, hogy e krízis – vagy szebben: a posztmodern szituáció – miként teremti meg a liberalizmus öneszmélésének feltételeit. Úgy látja, hogy a szabadelvű társadalom létének feltétele a kisközösségek eleven élete: ezek képezik ugyanis „valamifajta pozitív szabadság gyakorlásának a terepét”. Olyan érték jelenik itt meg, amelyet hagyományosan szembe szokás állítani a liberális felfogással. A mai szabadelvű gondolkodásban nem véletlenül játszik kitüntetett szerepet az az angolszász hagyomány, amely a francia észelvű felfogással szemben azt hangsúlyozza, hogy a szabadságjogok kizárólag a történeti adottságok keretei között létezhetnek. Ebben a felfogásban – írja Nevil Johnson a brit konzervativizmus eszmei örökségét összefoglaló tanulmányában – a szabadság fogalma a bölcs és önkritikus cselekvés fogalmához állhat a legközelebb. A liberalizmus nem csupán a plurális társadalom szószólója, de önmagát is eltérő elképzelések együtteseként fogja fel. Ezért nem meglepő, hogy a Századvég e kötetében Kis János a német etikai hagyomány egyik legsúlyosabb fogalmával, az emberi méltóság kategóriájával próbálja meg ismételten végiggondolni a szabadelvű eszmerendszer egyik legnehezebb kérdését, szabadság és egyenlőség alig kikerülhető ellentmondását. Az „állam előtti morális egyenlőség” fogalma természetesen nyitva hagyja, lehet-e valamilyen értelemben anyagi egyenlőségre törekedni, s milyen politikai következtetések adódnak e belátásból.

Sötét napszemüveg?

Politikai szempontból a Századvég feltehetően legérdekesebb, de mindenképpen legprovokatívabb tanulmányát John Gray adta közre, aki a „poszttotalitarianizmus” fogalmáról és a civil társadalom újjászületéséről értekezik. Tézise szerint „a civil társadalom nem kapcsolódik össze szükségszerűen a liberális demokráciával”, s Kelet-Európa számára is egy „Pinochet-megoldás” perspektíváját villantja fel, noha még nem világos, ki viseli majd a sötét napszemüveget, kinek a parancsnoklásával valósul meg a „gazdaság liberalizálása tekintélyelvű politikai rezsim égisze alatt”. Gray szerint mindannyiunk hőn áhított célja, Európa súlyos válságba került: „a nyugati demokráciák sok tekintetben hibás modellek a most kialakuló posztkommunista államok számára”. Szellemes érvelést követően tanácsát így fogalmazza meg: „a posztkommunista államoknak általában a demokráciát korlátozó, és nem azt kiterjesztő intézményeket kellene létrehozniuk”.

Ezen a ponton azonban úgy tűnik, Gray kicsit eltájolta magát: hol van az a rettentő sok demokratikus intézmény, amit korlátozni lehetne. Gray szerint a legkevesebb, amit tehetünk: a maximum. Ha ugyanis javaslatainak megfelelően egyaránt sikerülne elkerülnünk „a kommunista múlt jog nélküli törvényességét és a mai Nyugat átpolitizált jogi formalizmusát”, akkor Európa legtökéletesebb társadalomszerkezetét valósítanánk meg. Csak egy módon kerülhetünk ki szorult helyzetünkből: ha tökéletesek leszünk.

Mit mondjak, talán kevesebbel is beérném. Persze nem lehet tudni: még áll a bál.

• Kultúra