Fekete László, Geréby György

Nyomtatóbarát változat

Az osztályvezető úr fenti állítását nem áll módunkban megerősíteni. Bár természetesen igaz az, hogy Európában az Egyesült Államokhoz és Japánhoz képest kevés magánegyetem van, szinte minden nyugat-európai országban számos magánkezdeményezésű, független, non-profit egyetem létezik – melyek ráadásul jelentős állami támogatást élveznek. Ha pedig a szakosodott magán-felsőoktatás egészét tekintjük, nemcsak a teljes egyetemeket, akkor a következőnél jóval hosszabb listát lehetne összeállítanunk.

Mindenekelőtt azonban bizonyos fogalmakat kell tisztázni. A felsőoktatási politika hazai vitáiban rendszeresen összekevertetnek egymástól alapvetően különböző fogalmak. Először is a „magánegyetem” szóban szereplő „magán” tag annyit és csak annyit jelent, hogy az egyetem létesítése magán- (társadalmi, egyházi, civil, polgári) kezdeményezésre történik, illetve, hogy függetlensége érdekében nem kíván egyedül az állami költségvetésre támaszkodni. Jelent vállalkozásjelleget, nem jelent azonban profitcélúságot. Ezen intézmények léte körüli vitákban a zavar ott is van, hogy nem ugyanaz egy egyetem alapítása és tudományos felügyelete. Mindkettőtől különbözik továbbá az egyetemek finanszírozása. Számos példa van arra, hogy egy egyetemet a város alapít, az állam finanszíroz és – mondjuk – a pápai Kúria kontrollál egyetértésben a helyi egyházi és világi szervezetekkel. Ez a helyzet számos nyugat-európai rendi, illetve egyházi alapítású egyetem esetében. A belső autonómia polgári társadalmakban fennállhat a gazdasági függés és az állami – tudományos és jogi – felügyelet mellett is. Lehet attól még egy intézmény magánegyetem, hogy állami pénzből tartja fenn magát, hiszen a „magán” fogalmába tartozik a létesítés kezdeményezése is. Olaszországban az anconai egyetem magánkezdeményezésre jött létre 1969-ben, majd állami intézménnyé vált, belső autonómiáját (azaz alapítói szándékának megfelelő szerkezetét stb.) megtartva. Az állami alapítás azt jelenti, hogy mint Spanyolországban és Japánban, kormányzati kezdeményezésre törvényt hoznak a felsőoktatás fejlesztéséről. Ebben az esetben az állam alapít egyetemi centrumokat. Az alapítás és finanszírozás állami (költségvetési), de az ellenőrzés például már nem szükségképpen, hiszen, mondjuk Svédországban az egyetemek tudományos kontrollját egyfajta egyetemi és főiskolai rektori konferencia gyakorolja.

Tények

Skandináviánál maradva: a Koppenhágai Egyetem magánegyetemként alakult, 1973-tól állami intézmény. Svédországban, Göteborgban és Stockholmban magánegyetem van, Lundban egyházi, ám állami támogatással.

Finnországban a tamperei és turkui egyetemeket az állam 75, a város 20, a diákok 5 százalékban finanszírozzák, ami akár példát mutathatna egy itthon célszerűnek tűnő gyakorlathoz is.

A nagy izraeli egyetemek is magánegyetemek, és állami finanszírozással működnek (Jeruzsálemi Héber Egyetem, tel-avivi egyetem).

Spanyolországban számos magánegyetem van. Ezek általában évszázados egyházi intézményekből nőtték ki magukat. A Deustoi Egyetem teljes egyetem, melyet állam és egyház közösen támogat. A Navarrai Egyetem teljesen autonóm magánegyetem, költségvetési támogatással.

Belgiumban a Brüsszeli Szabadegyetem magánegyetem, mely azonban támogatásának jelentős részét az államtól kapja. A Leuveni Katolikus Egyetem félig független egyetem. Velük szemben Liége, Mons egyetemei tisztán állami intézménynek számítanak. Az antwerpeni Szt. Ignác Egyetem a jezsuitáké, független intézmény, de az állam finanszírozza.

Hollandiában az Amszterdami Szabadegyetem független magánegyetem, de az állam támogatja. Delft, Leiden, Groningen állami alapítású intézményeivel szemben a Nijmegeni Katolikus Egyetem magánegyetem, állami támogatással.

Anglia 80 egyeteméből kettő igazi magánegyetem, a University of Edinborough és a University of Buckingham. Valójában azonban pl. a nem állami alapítású Oxford és Cambridge is vegyes finanszírozásúak, hiszen költségvetési források mellett saját bevételeikre is támaszkodnak.

Német területen a teljes és valóban magánegyetem tényleg ritka, a helyzet azonban még itt sem vegytiszta. Egyházi intézmények fenntartásában szerepet vállal az állam is. Az egyetemeket továbbá sokszor egy tartomány alapítja és támogatja, míg a felügyeletet a tudományos és kutatási minisztérium gyakorolja, a rektorkonferenciával, illetve a helyi kormánnyal, városi tanáccsal, egyházzal együttműködve, az egyetem autonómiájának szigorú figyelembevétele mellett. A Freie Universtität Berlin például a város egyeteme. Magánkezdeményezésre jött létre az Eichstatti Katolikus Egyetem, az európai konzervatív arisztokrácia egyeteme.

A legutóbbi időkben azonban Németországban is létrejöttek tiszta magánegyetemek. Tökéletesen érthető, ám itthon kevéssé elismert értékképviseleti, hatékonysági, szervezeti, financiális stb. okokból egyre erősebb a rugalmasabb magán-felsőoktatást elismerők és támogatók tábora, még konzervatív körökben is.

A witten-herdeckei Első Német Magánegyetem a Volkswagen, a Mannesmann és a Thyssen konszernekre támaszkodva alakult meg 1981-ben. Non-profit vállalkozásként működik, direkt költségvetési támogatást nem kap (de nem is adózik), tandíjat nem szed. Fennállásának 10 éve alatt igen jelentős elismerést vívott ki magának. Curriculumait folyamatosan bővíti, és teljes egyetemmé válik. (Pillanatnyilag orvosi, fogorvosi, közgazdasági és természettudományi fakultásai vannak.) Ausztriában, Witten példájára, Bécs mellett 1988-ban indult magánegyetem.

De még csak Nyugat-Európába sem kell menni. Magánegyetem – azaz nem költségvetési forrásokra támaszkodó felsőoktatási intézmény – a Lublini Katolikus Egyetem is Lengyelországban.

Magánhiedelmek és közkövetkezmények

Azt kényszerülünk tehát mondani, hogy Hári úr magánhiedelmével ellentétben, Európában nem az a sajátos, hogy nincsenek magánegyetemek, hanem az, hogy a magánalapítású egyetemek költségvetését jelentős részben az állam állja. Sajnálatosnak tartjuk, hogy ezek az intézmények maguk, illetve központi költségvetési támogatásuk változatos formái ismeretlenek a szakminisztérium tisztviselői előtt.

A fenti magánhiedelem jelentőségét az adja, hogy e tisztviselőknek nyilván döntő szavuk van az új törvény véglegesítésében. A tényleges európai helyzet beható ismeretének híján azonban a törvény kialakítása során magánbölcsességek fognak párosulni politikai balítéletekkel. Ahelyett tehát, hogy megalapozatlan kijelentéseket tennénk a nyugat-európai felsősoktatási helyzetről, véleményünk szerint a készülő törvénynek feltétlenül alapelvévé kellene tennie a magán-felsőoktatás, tehát a társadalmi kezdeményezésű, nem költségvetési forrásokra (is) támaszkodó felsőoktatás létrejöttének támogatását.

Hadd emlékeztessünk a legfontosabb okokra. Köztudomású, hogy Magyarországnak új egyetemekre van szüksége: a fejlődés követeli. Az állami költségvetés nem képes jelentős új beruházásokra. Minden olyan kezdeményezés támogatandó, amely eddig kihasználatlan forrásokat tesz hozzáférhetővé, új intézményeket hoz létre, és a hallgatók létszámát, az oktatás minőségét szándékozik növelni és javítani. Mivel pedig minden egyetemet a világon valójában a többi egyetemmel való kapcsolata, az egyetemek minőségi hierarchiájában betöltött helye minősít, felesleges az alapítás feltételrendszerét teljesíthetetlenül szigorúvá tenni: a rossz magánegyetem úgyis megbukik. Másrészt a helyzetükhöz mérten tiszteletre méltó teljesítményeket is nyújtó hazai egyetemeknek szervezetileg meg kell újulniuk. Az intézményesült ellenérdekeltséget csak versenyhelyzet oldhatja eredményesen.

A magyar felsőoktatásnak gazdasági szemléletében is meg kell változnia. A költségvetési lobbyzás tovább folyó gyakorlata konzerválja a rossz szerkezetet, akadályozza az önálló, vállalkozó gazdálkodás kialakulását.

A miskolci bölcsészegyetem, a katolikus egyetem, a szombathelyi Apáczai Csere János Egyetem vagy a Corvin Egyetem kezdeményezések tudomásunk szerint mind a nem költségvetési működtetést tűzték ki célul. Mindegyiket valódi igény, a hazai felsőoktatás megújításának igénye szülte. Megvalósulásuk színesítené a szűkös hazai kínálatot, és a versenyhelyzet valódi reformokra késztetné a meglehetősen eltunyult állami intézményeket.

Mivel állami feladatok átvállalásával a költségvetést tehermentesítik, ezen kezdeményezéseket a kormányzatnak támogatnia kötelessége volna. Nem is okvetlenül pénzzel (bár a fent ismertetett nyugat-európai példák ezt a megoldást is sugallják, és ha a fejkvóta valóban bevezettetik, a versenysemlegesség elvén a nem költségvetési egyetemeket sem lehet ebből kizárni), hanem elsősorban jogilag és szervezetileg (pl. hazai és nemzetközi alapítványi, egyetemi kapcsolatok segítségével, információkkal).

A fenti nehézségekre persze adható egy etatista válasz is, amely a felsőoktatás központi irányítását kívánja tartósítani. A folyamatszabályozás, a versenyhelyzet kizárása és a központi költségvetési függőség fenntartása azonban az egyetemi függetlenség elvszerű visszaszorítását jelenti. Ha azonban a magyar felsőoktatás valóban megnyílik a világ előtt, illetve a világ számára, akkor ez a politika menthetetlenül zsákutcába fog kerülni.

• Kultúra