Malina János

Nyomtatóbarát változat

Vajon hányan mentek el A jövő zenéje koncertsorozat cage–bartókos budapesti nyitókoncertjére és a VHK-s zárókoncertjére is? Jómagam se voltam ott a vigadóbeli Kocsis–Amadinda-nyitókoncerten, mert éppen az egyik párhuzamos vidéki koncerten vendégeskedtem. A koncertsorozatot az ezoterikustól a populárisig így nem egészen tudtam végigkövetni.

A jövő zenéje Szolnokon dzsesszhangversennyel kezdődött. Változatosabb műfajrendet eredményezett volna, ha aznap mégis Zalaegerszegre megyek; az ottani performance-nak már a címe és közreműködői is megfogtak – Álmaink valódi üledéke, illetve Jó Kis Darafelfújt, Hideg Roncs és last but not least, Anális Extrawurst –, a vasúti menetrend azonban nem volt kegyes hozzám. Ámbár kegyes Szolnok felé se volt: a műsorból épp csak a vastag betűs koncertzáró együttest, az Új Rákfogót nem hallhattam. A koncert kellemes kerti zenéléssel kezdődött, a Szolnoki Fúvósegyüttes Big Bandje: katonazenészek, korrekt előadás, majd a helybéli Sza-Ma-Ba Trió vezetője a jeles szolnoki gitáros, Szabó Sándor keleti színekben bővelkedő, kitűnő műsorával és Gadó Gábor és ifj. Rátonyi Róbert (szólógitár, illetve billentyűsök) számomra sokáig emlékezetes, rendkívül intenzív és érzékeny együttmuzsikálásával folytatódott. Új Rákfogóék nélkül persze nem vonható meg a koncert végső mérlege, amelynek hangulatához Katona József szolnoki képzőművésznek az előcsarnokot beborító, szuggesztív dzsesszfreskói is hozzájárultak. Ő egyébként ugyanúgy tagja a Tiszaparti város Jam fedőnevű művészeti testületének, hagyományos és avantgárd művészeti megmozdulások, happeningek (az Inconnu szülővárosáról van szó!) szervezőjének, mint Szabó Sándorék vagy mint a Fodor Tamás által védnökölt est tulajdonképpeni megálmodója és spiritus rectora, a rockzenész Kovács Ferenc.

Egy kis gyűrött zakójú úr

A másnapi dzsesszest a Petőfi Csarnokban viszont a „tanár uraké” volt. No-Spa kvintett, Binder-trió, Dresch-kvartett, Namyslowski-kvartett – a skála a kiválótól a kivételesen nagyszerűig terjedt. Nehéz az utolsó két együttest összevetni vagy rangsorolni: a Dresch-kvartett kemény és puritán hangzás- és harmóniavilágától távol áll mindenféle andalító elem, érzékcsigázás; szolgálnak ehelyett párját ritkító, élményszerű együttmuzsikálással, minden tag esetében lenyűgöző technikai tudással, s ami még többet jelent, felajzó és lebilincselő zenei képzelőerővel, formaérzékkel, valóságos mágusi jegyekkel – egyszóval, mesteri az egész. Nem sok esélyt adtam ezután Namyslowskiéknak (igaz is, némi önvallomás: jelen sörök írója egészen másfajta zenével foglalkozik, az élő dzsessznagyságokat testületileg nem ismeri), de tévedtem: igazi jó kis klasszikus dzsesszt csinálnak, amiben mindenki egészen kitűnő együtt meg külön-külön, és mikor egy kicsi, idősödő, gyűrött zakójú és valami magától értetődő jelentéktelenséget sugárzó úr – Zbygniew Namyslowski – előlép, és belefúj a szaxofonba, mindjárt kiderül, hogy momentán ő az Isten. Ez tehát igazi nagy koncert volt.

A legvegyesebb értékű a „Ballast of Mind” védjegyű art performance volt, jóllehet ott még maga Mártha István is ki volt állítva. Tudniillik be lett rendezve az alkotó otthoni szentélyének a lehető legpontosabb reprodukciója: volt ott pianínó meg zenegép, telefon, plakátok és szőnyegek, fotel meg hamutartó, no meg a művész is ott volt ebben a szobadíszletben, kollégáival-barátaival együtt, és komponált, vagyishogy inkább ki volt állítva, amint komponál. A baj csak az, hogy akárhányszor odasétáltam, voltaképp sohasem történt semmi érdekes. Bár lehet, hogy egy úgynevezett kívülállónak meg éppen ez az érdekes. Ki tudja.

Zenélő szobrok

Lois Viktor zenélő szobrai viszont nagyon tetszettek, mert báj volt bennük, meg igazi humor: a villanymotor és esztergapad és ágyúcső (stb.) jellegű kiindulási tárgyakból nyert elektromos és húros „hangszerek” egyszerre voltak mérnöki pontossággal megszerkesztettek és szellemesen, már-már csúfondárosan diszfunkcionálisak. No és a hang, amit létrehoztak, nem is volt érdektelen; folyamatos de modulált, árnyalt, mintegy színjátszó bugás, melynek változásai kerek, meggyőző és mértéktartó formát hoztak létre.

Szemző Tibor kislányával, Zsófiával előadta A halál szexepilje című darabját gyermekrecitálásra, fuvolákra és magnószalagra – ez nagyon kevéssé volt performance, inkább valódi zene, sőt „komolyzene”, amely a halálról szólt és felkavart; „Ha már A jövő zenéje, szólaljon meg egy tízéves darab” – mondta Szemző, és persze igaza volt. (A postludiumként eljátszott Soós András-kompozíció kevésbé volt emlékezetes.)

A vastag betűs Szabados Györggyel én őszintén szólva nemigen tudok mit kezdeni: amit előad, az „komoly” zenének felszínes és kevéssé eredeti, populáris zenének tudálékos, performance-nak eseménytelen. Kétségtelen viszont, hogy kiválóan zongorázik. Ismét csak elbűvölt viszont a Loisé mellett az egyetlen hús-vér performance, a Bernáth(y)–Szkárosi-féle, amely látványnak-hallványnak egyaránt igen ötletgazdag, szórakoztató, sőt elgondolkoztató volt, noch dazu tele parodisztikus-önironikus elemekkel. Őket sajnos nem sokáig élvezhettem, mert átvonultam a záró rockkoncertre.

Nagy zaj – nemes anyagból

Itt ef. Zámbó profi és többnyire érdekes, de talán egy kissé túlságosan jópofa, zeneileg helyente egyenesen blőd Happy Dead Bandje (no meg a meglepően jelentéktelen Hennike-énekeske), majd a török népzenére építő Uzgin Uver után a legendás VHK – ahogyan mondani szokás – méltóképpen zárta az estet és a koncertsorozatot. Hát igen, ez a rock igen hard, ez a metál roppant heavy. Vagyis folyamatosan, tömbszerűen, nagyon nagy zaj van. Ez a tény azonban esztétikailag irreleváns; a produkció értéke valójában azon múlik, hogy az anyag, hogy úgy mondjuk, eléggé nemes-e. Nos, engem mindenesetre lenyűgözött tudásuk és képzelőerejük, meg az előálló Gesamtkunstwerk. Bizony elmegyek máskor is.

Maradna még a kérdés, hogy mire jó egy koncertsorozat, ha A jövő zenéje. Mármost ha belegondolunk, jövőről tulajdonképpen szó sincs; sőt, mint utaltunk rá, jelenről sem mindig. Mondjuk, ez igazából valamiféle „korunk zenéje”, a megszokottnál jóval élőbb és kevésbé konzervatív értelemben. Mármost persze nem volna rossz, ha egy ilyen széles kitekintésű koncertsorozat valamiképpen szembesítené az érdeklődőt a számára periferikus vagy nem létező műfajokkal is. Az adott formában – bérlet híján stb. – ez, azt hiszem, nem valósul meg: a nagy többség valószínűleg pontosan olyasfajta zenét hallgatott itt, amilyet amúgy is szokott. Ha viszont arra gondolunk, hogy az Európai Magyarországért Alapítvány – úgy látszik, rendszeres, sőt terebélyesedő – projektje a mai ínséges időkben egy egész sor jelentős, sőt részben kiemelkedő színvonalú koncert megrendezését tette lehetővé – ráadásul különböző műfajokban –, akkor csak azt mondhatjuk; nagyon jól tették, hogy elkezdték, és folytassák csak bátran, mert ez a jövő zenéje.

• Kultúra