Ámbár épp a Kereszténydemokrata Néppárt, melynek a miniszter az elnöke, hirdette magáról a választás előtt, hogy a szociálpolitikát tartja a legfontosabbnak kerek e világon. Akkor még nem volt ennyire lesújtó véleménye a szociálpolitika akciórádiuszáról.
Nekik sem, nekünk sem
A válság pusztán szociálpolitikával nem haladható meg, de a kormány mindeddig semmiféle jelét nem adta annak, hogy egyáltalán lenne bármilyen szociálpolitikája. Sőt, mintha legfontosabb dolgának inkább az új uralkodó elit megteremtésén való fáradozást tekintené, meg egy neki lekötelezett tulajdonosi réteg létrehozását, s mintha az ezen kívüli népességet inkább isten kegyelmébe ajánlaná. Hogyan értelmezhetnénk másképpen a döntését, mellyel ismét levette a napirendről az immár két éve késlekedő társadalombiztosítási törvénycsomagot, a kárpótlási törvény, az egyházi ingatlanok visszaadásáról szóló törvény javára?
Szociálpolitikája az előző rendszernek sem volt igazán. Az egész társadalmat és az egész gazdaságot kívánta hatalmas újraelosztó rendszerben működtetni, s működtette is, időnként szeszélyes nagylelkűséggel. Hol a parasztság, hol a városi proletár, de főképpen a hatalmi gépezetét mozgatófenntartó, egyre duzzadó mandarinréteg kedvezményeit adagolta addig, amíg el nem fogyott a pénze, a hitele, és a Szovjetunió olcsó olaja. A rétestésztaként szélesedő és vékonyodó (csak a centrum táján érintetlen) ellátásokban keletkező lyukakat pedig segélyekkel igyekezett kifoltozni. A segélyezés a 80-as évtized közepétől egyre terebélyesedett, a segélyező tanácsi hivatalok előtt kígyózó sorok egyre nőttek. Mire az újabb reformkurzus hozzáfogott egy olyan szociálpolitikai koncepció kidolgozásához, melyben megjelentek a finanszírozhatóság szempontjai is, az egész elkésett. Nem is lett volna finanszírozható, de elolvadt alóla gazdája is, a hatalomra sem kerülő reformer párt.
Menhely, ingyenkonyha, kamatsegély
Az új hatalom kezdte elölről, de egy év alatt nem jutott messzire. A tél beköszönte ugyanolyan készületlenül érte, mint egy évvel korábban már főképp saját távozásának optimalizálásának foglalkozó elődjét, s a pillanat szorításában sebtében nekilátott a szegénygondozás klasszikus megszervezéséhez. Kinevezett egy miniszteri biztost, elkülönített néhány száz milliót, menhelyeket, ingyenkonyhákat segített létrejönni, s ezt minden esetre jól tette. Az effajta gondoskodási formákra ugyanolyan szüksége van egy társadalomnak, mint mondjuk a mentősöknek az oxigénpalackra. No de azért tudjuk, hogy az oxigénpalackkal nem merül ki mindaz, amit a mentőszolgálatnak a betegek ellátásáért tenni lehet.
Ezenkívül az új kormány a parlament elé tette – s a parlament elfogadta – a munkanélküliek ellátásának egy olyan kiterjesztett rendszerét, amely máris finanszírozhatatlannak bizonyul, tehát beleillik akár az előző szociális kormányzat gazdasági realitásoktól elmaradt, időszerűtlen fogalomrendjébe. Továbbá folytatta a segélyezés kiterjesztését, egészen az abszurditásig. Mi másnak nevezhetnénk azt az elképzelést, amely a magántulajdont szociális segélyekből vélik fenntartani, ahogyan – mellesleg szintén parlamenti jóváhagyással – az építési kölcsönök kamattámogatásának csökkentéséből adódó lakossági többletterhek problémáját a kormány áthidalja. (Arról az önkormányzatokhoz átnyomott, lakosonként évi 500 forintról beszélek, amit erre a célra, a megnövekedett kamatterhek fizetéséhez szolgáló segélyezésre szánt a költségvetési törvény s amit év közben a kormány kezdeményezésére a tartalékalap terhére még tovább emeltünk.) A kormány szociálpolitikája abban merül ki, hogy újabb meg újabb segélyezési összegeket, segélyezési jogcímeket állapít meg, ostromállapotot teremtve immár az önkormányzati hivatalok előterében.
Minden egyéb – lakáskoncepció, a nyugdíjrendszer racionalizálása, az egészségügyi ellátás átalakítása, a gyerekek szociális védelme – bizonytalan ígéret, felröppentett, majd visszavont vagy megvitatás nélkül lebegő törvényjavaslatok kavalkádja: köd. Nem mintha olyan könnyű dolog lenne a reális és ráadásul széles konszenzusra alapozó szociálpolitika kialakítása. Csak mintha ennek nemhogy a kísérlete, hanem még a felismerése is késne. S nem csupán a kormány részéről.
Mit csinálnak az önkormányzatok?
Ugyanígy nem ébrednek fel az önkormányzatok sem. (Talán hozzátehetném, hogy „tisztelet a kivételnek”, de nem vagyok benne biztos, hogy van meggyőző kivétel.) A kormány koncepciótlanságának akár politikai haszonélvezői is lehetnének az önkormányzatok, hisz az általános forráshiányhoz képest viszonylag tetemes szociális pénzek fölött rendelkeznek. Ámde hiányzik e mindenfajta merészség, mindenfajta rendszerteremtő fantázia. Technikai, szervezési újítások még feltűnnek néhol, ez is valami, de semmiképp sem elegendő. Az önkormányzatok szociális politikájukat tekintve végképp az árral úsznak: a törvényhozás késlekedésének, apparátusaik uralmi törekvéseinek, a beléjük kapaszkodó társadalmi csoportok avagy klikkek a meglévő intézmények érdekeinek árjában, erőtlenül, leblokkolódva az önkormányzati testületek pillanatonként felboruló taktikai szövetségeiben és adakozásaiban. Akár egy párton belül is. Ugyanolyan irtózva kerülik a konfliktust, a világos szembehelyezkedést bármely szereplővel, mint a kormány; s a végeredmény, ami kisül, az embertelen erőfeszítéssel fenntartott megszokott gyakorlat, néminemű személycserékkel. Ha eddig előnyt élveztek a „munkásmozgalom régi harcosai” avagy mai harcosainak helyi felmenő és oldalágai, akkor most az új elithez érzelmileg vagy egyszerűen kapcsolatokkal közel álló új tiszteletreméltók jutnak valamivel több méltányossághoz. Ennyi az egész.
Szó se róla, a kevéske kitörési kísérlet, a korábbi gyakorlat bármily parányi darabkájából hatalmas ellenállást vált ki – csakúgy, mint az országos politikában. Példázatként álljon itt egy eset az ország egy távoli, jelentéktelen pontjáról (a pont és a probléma nagyságrendje is jellegzetes). A lelkiismeretes, pénzével aggodalmasan gazdálkodó helyi szociális bizottság megvonta a közgyógyellátási igazolványt egy idős asszonytól, mert egyrészt kiszámította, hogy gyógyszerszámlája kisebb, mint amennyibe egy ilyen igazolvány az önkormányzatnak kerül (ti. szabott átalányt kell térítenie a társadalombiztosítási igazgatóságnak), továbbá tudomására jutott, hogy az asszony kétszázezer forintot adott kölcsön egy rokonának. A néni nem hagyta magát: a köztársasági megbízotthoz fordult, s az visszavonatta az önkormányzati testület határozatát.
Tudjuk? Merjük?
Ellentétben Surján miniszter úrral, e sorok írója úgy gondolja, hogy a kibontakozás egyik alapfeltétele a pénzügyileg és politikailag is keresztülvihető szociálpolitika, a kifizethetetlen, mindenfajta legitimitást nélkülöző, szétzilált és senkinek semmiféle biztonságot nem nyújtó töredezett ellátások helyett. Az az előzékenység, amellyel a szociális kormány néhány milliárd árán rögtönzésekkel siet az erős gazdasági érdekhordozók segítségére, nem menthető. Ám az önkormányzatok a kormánytól függetlenül is hozzáláthatnak a helyi konszenzus megteremtéséhez, s erre sokkal több esélyük van, mint össztársadalmi méretben, hisz egy önkormányzat hatósugarába eső társadalom mégis beláthatóbb, kommunikációképesebb. Nem sújtja olyan nyomasztóan az érdekegyeztetés artikulált intézményeinek hiánya. Persze új szociálpolitikai legitimációt egy helyi hatalom sem remélhet, ha nem tárgyal szomszédaival, ha nem keres szövetségeseket regionális környezetében. (Szolgáltat példát a fővárosi kerületek néhány kudarca.) Bizony megeshet, hogy az új, kis konszenzusok nagyon távolra fognak esni pl. az én értékeimtől, s a helyi hatalom vezetőinek értékeitől is. De merni kell, nagy kompromisszumok árán is. Különben hullhat akárhány gyűlölt vagy irigyelt fej, s kerülhet helyébe másik, nem változik a rendszer, melyről mindannyian tudjuk, hogy működésképtelen. Ez az egyetlen világos konszenzus.
- Belföld [6]