„A fal, amely mögött embereket tartottak fogva, az utolsó tégláig versekből épült” – írja Kundera ebben a regényben, és már ebből a meglepő kijelentésből is kiderül, hogy nem egyszerűen a „kelet-európai rendszereket” leleplező próza- és dokumentumáradat egyik darabjával van dolgunk (és kár lenne, ha a könyv elsikkadna ebben az áradatban). A regény egy magatartás, egy beállítottság ironikus ábrázolása, amely – egyebek között – a „rendszer” elfogadásához és buzgó kiszolgálásához is elvezethetett.
A regény főhőse, Jaromil, költő – hogy mekkora, az nem derül ki egyértelműen, de valószínűleg semekkora; mégis, alighanem ez a legfontosabb tulajdonsága, hiszen a szerző a könyv hét fejezete közül ötnek a címében hívja fel a figyelmünket erre a tényre. Jaromil ugyan valószínűleg csapnivaló verseket írhatott rövid életében, ám néhány dologban Kundera szerint mégiscsak rokon nagy romantikus elődeivel: önmaga idealizált képének megalkotásában, élete eseményeinek „költőivé” stilizálásában és abban, ahogy egyrészt sértetten fordul el az eszményeire rácáfoló valóságtól, másrészt énjének börtönéből állandóan a valódi élet után sóvárog, amely természetesen „máshol van, és amelyet romantikus elődei egzotikus országokban vagy harctereken, ő pedig, szerencsétlenségére, végül a politikában, vagy ahogy ő látja, a „forradalomban” vél megtalálni. Mindez azonban korántsem egyszerű önáltatás, hiszen „…a költészet mágikus terében minden állítás igazsággá lesz, ha egyszer ott áll mögötte az átélés ereje”.
Nemcsak Jaromil költő azonban ebben az értelemben: költő anyja, a regény másik főszereplője is, aki először, polgári családja elleni lázadásként, egy romantikus szenvedély hősnőjének szeretné látni magát, majd, férjében csalódva, a fiú–anya kapcsolatot igyekszik mitikussá növeszteni. Egy ilyen kapcsolat részese természetesen nem lehet hétköznapi lény, s anyja már kisgyermek korában igyekszik meggyőzni Jaromilt, hogy „más, mint a többi”, ő pedig lázasan igyekszik megfelelni ennek a képnek, bár hogy mássága pontosan miben áll, maga sem tudja mindaddig, amíg idősebb festő barátja föl nem fedezi gyermekes rajzolgatásában „egy eredeti belső világ” jeleit. Jaromil később, rajzkísérletei kudarca után áttér a költészetre, a külvilág azonban továbbra sem igyekszik igazolni az ifjú költő rendkívüliségét, aki a fojtogató anyai ragaszkodás árnyékában képtelen lévén felnőni, a felnőtt, férfias, tevékeny élet utáni sóvárgás – no meg az őt gyerekként kezelő környezet iránti bosszú – hatására fölfedezi magában a hajthatatlan „forradalmárt”, és barátnőjének feljelentésével végre csakugyan sikerül, a rendőrség közreműködésével, valódi, jelentős eseményeket elindítania a valódi világban, mígnem a „valóságba” tett kirándulás szánalmas pusztulásával végződik. Jaromil meghal húszévesen, méghozzá nem is a bátor és férfias élet „tüzében”, mint egyik költeményében jövendölte, hanem az önámító szenvedélyek, a fojtogató anyai birtoklásvágy „vizébe” fulladva.
A könyv tehát a romantikával leszámoló múlt századi nagyregények utódjának is tekinthető, azzal a különbséggel, hogy hőse nem kiábrándul a romantikából, hanem belepusztul. Ironikus erkölcsi példázat az érzések, a szenvedélyek elfogultsága „hasznáról és káráról”, inkább az utóbbiról természetesen, ámbár Kundera itt is, mint más írásaiban, olyan ellentétpárokat alkalmaz, amelyekről nem egykönnyen engedi eldönteni, melyik pólust kellene választanunk, vagy lehetséges-e egyáltalán a választás. Amikor például javában felháborodnánk a regény hősén, aki szerelmét börtönbe juttatva, mélységes elégedettséget érez, hiszen most vált csak igazán a lány sorsának urává és irányítójává, Kundera egy Keats-idézettel fogja ki a szelet a vitorlánkból. „Az enyém kell hogy legyél, hogy ha úgy akarom, akár a kínpadon pusztulj!” – írta ugyanis az egyik legnagyobb angol költő élete szerelmének. Nem ugyanarról a dologról van-e szó? – teszi fel a provokatív kérdést Kundera, némi joggal (bár azért szeretnénk azt hinni, Keats nemcsak azért nem jelentette fel szeretett Fannyját az államrendőrségen, mert erre a maga korában nem volt meg a lehetősége).
És nem utolsósorban: a regény abban is rokon nagy múlt századi elődeivel, hogy „minden van benne, ami egy regénybe kell”: cselekmény, jellemek, lélekrajz – különösen az önáltatás, a kisszerű indítékok magasztossá stilizálásának leleplezésében kitűnő pszichológus –, így igen jó szórakozást kínál a modern próza bonyodalmaiba esetleg belefáradt olvasónak is.
- Rábeszélő [5]