Beszélő: Ön korábban is hivatásszerűen foglalkozott a kisebbségi ügyekkel. Mennyi beleszólása van ma ezek alakításába, s hogyan ítéli meg az egykori és mai külpolitika magatartását a környező államokkal kapcsolatban?
Szokai Imre: E tekintetben azt kell pontosan látni, hogy egy ilyen beosztású embernek, mint amilyen én voltam és vagyok, milyen beleszólása lehet a politika irányításába. Az persze mindenkeppen igaz, hogy a környező államok problematikájával már kezdő külügyes korom óta foglalkozom. Az én feladatom az, hogy bizonyos ismeretek alapján megfogalmazzam érdekeink elérése végett, mit is lenne célszerű tennünk; e tekintetben mindig az a meggyőződés vezetett, hogy Magyarországnak a határain kívül élő magyarsághoz közvetlenül is köze van, nemcsak általában.
Egykor és ma is egyféle döntés-előkészítő szerepem volt; az persze egy másik ügy, hogy a mindenkori kormányok az ajánlott lehetőségek közül melyiket részesítették előnyben. Egy bizonyos, az elmúlt két, talán három év során pontosan meghatározódtak azok az elvek, eszközök, amelyek révén a magyar Külügyminisztériumnak e kérdésekkel foglalkoznia kell, s ezek meghatározásában volt nekem is némi szerepem. Úgy gondolom, hogy annak az írásnak, amelyet Tabajdi Csabával 1988-ban publikáltunk – és amelyet egy másik, egy évvel későbbi írásunkban továbbfejlesztettünk –, nos ennek főbb megállapításai változatlanul érvényesek, és lényegében beépültek a mai külügyi gyakorlatba. Nekem személy szerint nemhogy problémát nem okoz, de kifejezetten „kellemes”, hogy azokkal a kérdésekkel foglalkozhatom, amelyekkel korábban is.
Beszélő: Ön, ha lehet így mondani, az egyik összekötőkapocs az egykori és a jelenlegi külügyi adminisztráció között. Milyen felelősség hárul e tekintetben Önre?
Sz. I.: Felelősségem a korábbi időszakhoz képest nagyobb, mégpedig azért, mert – és e tekintetben persze nem vagyok egyedül – következetesen érvényesítenem kell bizonyos szakmai szempontokat. Ugyanis elsősorban mi, akik mar korábban is betöltöttünk bizonyos funkciókat a külügyben, mi vagyunk bizonyos szakmai ismeretek birtokában; s ezeket át kell adnunk az új vezetésnek. Nekünk nagyon határozottan kell képviselnünk az e tapasztalatokból fakadó konklúziókat, még akkor is, ha ez az új vezetésnek adott esetben nem is tetszik. Ugyanakkor mi is meg kellett tanuljuk az álláspontok érvényesítésének új módozatait, hisz Magyarországon ma már többpártrendszer van, és jelentősen, döntően megnövekedett a parlament szerepe. A parlamentet is, a pártokat is hozzá kell segítenünk, hogy a mieinkkel azonos ismeretek alapján alakíthassák ki álláspontjukat. Ilyen körülmények között másként kell politizálni.
Beszélő: Bizonyos fokú polarizálódás mutatkozik a környező országokban élő magyar kisebbségek politikai szervezeteiben. Ugyanakkor lehangolódva kell tapasztalnunk, hogy ebben az új helyzetben a magyar kormányzat nemigen áll a helyzet magaslatán…
Sz. I.: Én nagyon természetes dolognak tartom, hogy a kisebbségi szervezetekben megindult ez a polarizálódás. A határokon túli magyarság számára véleményem szerint az a fontos, hogy ráleljenek az érdekek szintetizálásának megfelelő formáira és eszközeire, hiszen bizonyos szempontból érdekeik nem lehetnek másak, csak közösek. Tudniillik, ha ők elveszítik kisebbségi létük alapját – mint ahogy a „társnemzet” s az efféle egyéb, igazából végig nem gondolt, zavaró elképzelések sok veszélyt rejtenek –, akkor kész, megszűntek létezni. Tehát, minden ilyen kardinális kérdésben konszenzust kell teremteni. Nos, ehhez kell megtalálni a technikát, a magyarországi pártoknak ebben kellene legfőképpen segíteni a külügynek éppúgy, mint a kisebbségi magyaroknak…
Beszélő: Somogyi Ferenc államtitkár mostani, az Egyesült Államokban tett látogatásán amerikai kormánykörök kinyilvánították, hogy támogatják Magyarország azon törekvését, hogy ne írjon alá a Szovjetunióval a „magyar szuverenitást sértő megállapodást”. Mit jelent ez konkrétan a magyar–szovjet alapszerződés vonatkozásában? Mibe hajlandó a magyar fél konkrétan beleegyezni, és mennyi „lemondásra” hajlandó konkrétan a szovjet fél?
Sz. I.: Minden olyan együttműködést, amelyben a partnerség tükröződik, a legnagyobb örömmel fogadunk, hisz érdekünk az együttműködés, különösen a Szovjetunióval. Természetes dolog, hogy minden ilyen megállapodásnál kompromisszumokat kell tennie mindkét félnek. Az számunkra persze teljesen elfogadhatatlan lenne, hogy döntő mértékben a szovjet álláspont tükröződjék csak; szuverenitásunk épp e tekintetben nyilvánul meg.
A másik dolog a magyar–szovjet alapszerződés kérdése. Mi szeretnénk, ha lenne egy ilyen szerződés, hiszen ez nagyjából meghatározná jövendő kapcsolataink általános kereteit. Ugyanakkor látni kell azt is, hogy egy ilyen dokumentumtól automatikusan nem lesz jobb az együttműködés. Fontos tehát, de nem szabad túlhangsúlyozni jelentőségét. Miként más megállapodásoknál, a magyar–szovjet alapszerződés megkötését illetően is mi a párizsi chartában lefektetett elvekből indulunk ki. Nevezetesen abból a gondolatból, hogy Európában ma már nincsenek ellenségek. Így teljességgel hibásnak tekintjük az olyan próbálkozást, mely szubjektív megítélés alapján ellenségesnek minősít bizonyos európai államokat. Ha egyszer rögzítettük, hogy nincsenek ellenségek, akkor legyünk e tekintetben is következetesek.
Egyébként, én azt hiszem, hogy a magyar–szovjet kapcsolatokban is elsősorban a lezáratlan kérdések rendezésére kell hangsúlyt fektetni; gondolhatunk itt 1956-ra, a magyar aktívumra, a csapatkivonást követő elszámolási kérdésekre. Ezekkel párhuzamosan zajlik ugye a keretek meghatározása, az alapszerződéssel kapcsolatos tárgyalás és a viszonyunk stabilizálása. Fontos eleme a Szovjetunióval kapcsolatos magyar külpolitikai törekvéseknek, hogy párhuzamosan igyekszik kapcsolatokat építeni: szövetségi, köztársasági, területi és vállalati szinten. Persze annak figyelembevételével, hogy miként alakulnak a viszonyok a Szovjetunióban.
Beszélő: Ha már a Szovjetunióról beszélünk, érdekelne, hogy a szovjet csapatok Magyarországról történő visszavonása külügyi szinten hogyan, mikor merült fel először?
Sz. I.: Emlékezetem szerint ezt a problémát publikusan Tabajdi Csaba fogalmazta meg 1988-ban, de már egy évvel korábban Szűrös Mátyás hivatalos szinten, tehát gyakorlatilag is felvetette. Vagyis a csapatkivonás elméleti lehetősége s annak felismerése, hogy a megszállás nem tartható állapot, a helyzetben már benne volt, csak még a realitása és „időbenisége”, formája felől lehetett némi kétségünk. Annál is inkább, mert e tekintetben nemcsak a szovjet álláspont jelenthetett áthághatatlan akadályt, de az MSZMP hivatalos álláspontja is. Még élt Kádár János, és nem kevesen voltak az MSZMP-ben, akik az „ideiglenes állomásozást” örökkévalóságnak fogták fel. A csapatkivonás ténylegesen akkor vált realitássá, amikor Antall József 1990 júniusában egyértelműen megfogalmazta annak igényét a szovjetek előtt.
Beszélő: A szovjet csapatkivonással összefüggő kérdésekről folyó tárgyalások hadügyi keretek között zajlanak. Mennyi beleszólása van e tárgyalásokba a Külügyminisztériumnak?
Sz. I.: Igen, hát a csapatkivonás elsődlegesen politikai kérdés, majd a kivonás lebonyolítása katonai jellegű problematika volt. A hangsúlyt arra tenném, hogy az aktusra egy kormányzati döntés eredményeképpen került sor. E döntést pedig igen jelentékeny mértékben minisztériumunk készítette elő; persze más tárcákkal egyetemben.
Beszélő: Ha a tárgyalások során a szovjetek mégsem hajlanának kompromisszumokra, milyen manőverezési lehetőségei maradnak a magyar vezetésnek?
Sz. I.: A megegyezés a szovjetekkel egy szélesebb kapcsolatrendszer egyik eleme csupán. Mindkét félnek megvan a lehetősége, hogy keresse a lehetőséget arra, hogy a kapcsolatok különböző elemeit egymással összevesse. Persze a kérdést föl lehet tenni úgy is, hogy mi lesz, ha nem lesz megállapodás. De én szinte biztos vagyok benne, hogy megegyezésre jutunk.
Beszélő: Térjünk át egy következő témára: várható-e valamilyen módosulás a balti államok diplomáciai elismerése ügyében?
Sz. I.: Nem hiszem, hogy a magyar álláspontot módosítani kell. Az az álláspont, amit eddig tanúsítottunk, az elfogadható mindenekelőtt Magyarország, de az érintettek, így az észtek, a lettek és a litvánok számára is… De ugyanígy Nyugat-Európa és a Szovjetunió is osztja álláspontunkat.
Beszélő: Furcsállom, hogy azt mondja: „Magyarország számára” elfogadható. Az ellenzéki pártoknak mintha más lenne a véleménye erről. Ugyanakkor Landsbergis litván elnökkel a múlt nyáron készítettem interjút, s állíthatom, e kérdésben ő is máskéntgondolkodó…
Sz. I.: Nézze, lehet, hogy az ellenzéki pártok számára nem elfogadható ez a kormányzati magatartás, én viszont azt gondolom, hogy számunkra az kell irányadó legyen, ami a partnereink számára elfogadható. Ráadásul nemrég balti delegációk jártak nálam, akik nem emeltek kifogást eddigi politikánkkal szemben.
Beszélő: Szlovénia és Horvátország várhatóan épp ezen a héten deklarálja szuverenitását. Mit fog tenni a magyar kormány? Elismeri-e azonnal e két ország függetlenségét?
Sz. I.: Hogy mit fog tenni a magyar kormányzat, e kérdésre akkor lenne célszerű válaszolni, ha az aktus bekövetkezik, mert nem lehet tudni még, hogy tényleg bekövetkezik-e. Én úgy látom, hogy az, amit a magyar kormány eddig hivatalos állásfoglalásaiban kinyilvánított – ennek egyik következménye volt a máig irányadó februári külügyminisztériumi állásfoglalás is –, az az adott helyzetben is helytálló. Vagyis, hogy számunkra elfogadható, ha Jugoszlávia népei saját maguk döntik el, hogy miként képzelik el jövőjüket, ami a Magyarország által nagyon fontosnak tartott önrendelkezési elvből következik.
Beszélő: Vasárnap, luxemburgi értekezletükön az Európai Közösség külügyminiszterei egyetértettek abban, hogy – akárcsak az USA – ők sem támogatják a jugoszláv tagköztársaságok kiválását. Mégis, mintha az európai és a tengerentúli álláspontban lenne valami árnyalatnyi különbség. Mintha Washington határozottabban ellenállna a szuverenitás kinyilvánítása gondolatának…
Sz. I.: Nézze, mindenekelőtt azt kell tisztázni, hogy valamennyiünk számára miért oly fontos a jugoszláv kérdés. Először is, a jelenlegi Jugoszlávia az európai status quo része; tehát érdekünk, hogy minden változás, ami ebben az országban történik, ne indukáljon kiszámíthatatlan dolgokat. A másik, ami legalább ilyen fontos, hogy a különböző ellentétek, amelyek Jugoszlávián belül kétségkívül megvannak, ne fegyveres konfliktusok formájában kerüljenek a felszínre. A harmadik szempont, amelyet illetően osztatlan a különböző államok álláspontja, hogy Jugoszlávia valamennyi köztársaságának s az ország egészének a fő európai folyamatokhoz kell igazodnia: a demokráciához, a piacgazdasághoz, az emberi jogokhoz és a nemzeti kisebbségek jogainak tiszteletben tartásához. Tehát ha ezeket az alapszempontokat nézem, én igazán semmilyen eltérő magatartást sem látok az érintett országok politikájában.
Ám, ha egyes nemzetek – s ezen belül Jugoszlávia államalkotó nemzetei – mégis úgy döntenének, hogy tárgyalások útján kinyilvánítják, hogy a jelenlegi realitásoktól eltérően kívánják sorsukat irányítani, akkor a kívülálló európai és tengerentúli országok számára egyetlen mód marad: tudomásul venni e döntést.
Beszélő: Gondolja, hogy egy efféle „tudomásulvételre” esetleg szükség lehet a Cseh és Szlovák Köztársaság esetében?
Sz. I.: Hát bizony, Közép-Európában elég sok kiszámítható és még több kiszámíthatatlan politikai szándék látott már eddig is napvilágot. Mégis úgy hiszem, hogy a térség valóban felelősségteljes politikusai felmerik, hogy most az európai integrációnak jött el az ideje, s nem a fragmentálódásnak. Európába ma dezintegrációs folyamatokkal nem lehet eljutni. A valóban felelős politikának tehát ebben az irányban kell kifejtenie hatását. Csehországban és Szlovákiában éppúgy, mint másutt.
- Belföld [6]