Egy barátunk jóvoltából, aki kölcsönadta kis víkendházát, idén nyáron családunk a gazdag magyarok között tudhatja magát. Megengedhetjük azt a luxust, hogy 12 teljes napot a Balatonnál töltsünk. A kis község, ahova jó sorsunk vetett, a Tihany és Badacsony között lévő, vidám hangzású Akali-Dörgicse. Nyugodt környék, a bennszülöttektől eltekintve kevés magyarral, annál több hollanddal, némettel. A lapok által említett idegenforgalmi lanyhulásból itt nem sokat lehet érzékelni: a kempingek, a strandok, a zimmerfrei-ok tele külföldiekkel. Ez jó, hiszen az ember egy kicsit úgy érzi magát, mintha külföldön lenne, s a büdös és koszos Budapest megnyugtatóan távolinak tűnik. Itt, ahol még a Torgyán se jár, a fentről érkező hírek eltörpülnek a felhők állásának vagy a víz hőfokának nagy jelentőségű kérdései mellett. Hallottuk ugyan, hogy a parlament mintha kiszaszerolt volna az MSZOSZ-szel (vagy fordítva? ki tudja azt innen megítélni), meg mintha lenne egy kisgazda nevű párt, ahol zűrök vannak, de itt a 35 fokos zsibbasztó melegben mindez olyan érdektelen, olyan fárasztó. Lesz persze majd egy másik én is, a sajnos egyre jobban közelgő jövőben, aki valamilyen, egyelőre még teljességgel felfoghatatlan módon érdeklődést mutat a fenti problémák iránt, de most egyelőre olyan jó itt feküdni, aszalódra, és nem csinálni semmit.
Ezt a világból kiszakítottságot, külföldönlevés-érzést jótékonyan segítik elő a balatoni árak is. Mint annak idején Nyugaton, amikor a szűkös valutakeretből számolgatott az ember, úgy számítgatom most, hogy vajon kijön-e a napi egy üveg sör vagy a gyereknek a fagylalt. S ahogy néhány éve Münchenben a hárommárkást, úgy most a 130 forintos paradicsomot osztom be napokra.
Én a piacgazdaságnak nagy híve vagyok, úgyhogy csak halkan merem megkérdezni, tessék mondani, biztos, hogy jó az, hogy a nyár közepén egy, a természeti csapásoktól viszonylagosan megkímélt országban az átlag órabér kétszeresét kell fizetni egy kiló gyümölcsért. Másrészről pedig jól van ez így, gondolkodom tovább, ahogy a hasamról a hátamra fordulok, igenis fizesse meg az idelátogató müncheni vagy amszterdami turista azt az árat, amit az otthoni megszokott piacán fizetne, nehogy azt érezze, hogy valami harmadik világbeli országba érkezett. A magyar állampolgár meg ha nincs pénze ne jöjjön a Balatonra, menjen Jugoszláviába, az most viszonylag olcsó. (S persze azért egy kis élelmességgel a nap végén a megmaradt rohadó gyümölcsöt már 80-100 forintért meg lehet kapni.)
Nem, nincs nekem semmilyen bajom a mi kis piacgazdaságunkkal, egyet leszámítva, s az sem biztos, hogy a piacgazdaság rovására írandó. Az tudniillik, hogy Akali-Dörgicsén nem lehet könyvet kapni. A község teljesen könyvmentes övezet. Holmi gyerekkori emlékekből kiindulva amikor is a boglári strandon reggelenként izgatottan szaladtam az ott árusító idős bácsi standjához, hogy vajon az új Delfin-könyv megérkezett-e már, és félretette-e, ahogy azt megígérte – elkövettem azt a hibát, hogy nem hoztam magammal könyvet. Két napig tartott, amíg valóban elhittem, hogy Dörgicsén nincs, nem is volt, és nem is lesz könyv. Az újságárusnál a Süddeutsche Zeitungtól a Bildig a német sajtó teljes választékát meg lehet kapni, de könyv, akár csak egy nyomorult rózsaszínű lányregény vagy egy sikamlós lektűr, nincs. A strandon karikás ostortól kezdve bőrzekéig és felfújható gumiizékig minden kapható, de égen-földön sehol egy könyvárus. A postán kérdésemre, a postáskisasszony némi pírral az arcán közölte, hogy könyvet bizony legközelebb csak az innen húsz kilométerre lévő Tapolcán vagy Füreden árusítanak. (Mellesleg Beszélő sem volt. Épp elfogyott, még nem érkezett meg – mondták. Vajh miért van az, hogy vidéken bárhol is járok, a Magyar Fórum kazlakban áll minden újságárusnál, de Beszélő sosincs. Ennyire elkapkodják?)
Mást nem tehetvén leutaztam hát Tapolcára, és ott megvettem Martin Amis (stílszerűen) Pénz című könyvét. Igazán jutányosan megkaptam, egy kiló barack áráért vesztegették.
De végül is miért nincs Akali-Dörgicsén könyv – morfondíroztam magamban a strandon. Nem éri meg? Önkormányzati rendelet tiltja? A község népe könyvellenes? Rejtély! Talán utána kellene járni! Talán meg kellene kérdezni – gondoltam lustán, de aztán jobbik énemre hallgatva, nagy csobbanással merültem le az áldott-meleg balatoni iszapba.
- Belföld [6]