Bárány Gy. Péter

Nyomtatóbarát változat

A felelőtlenség napjának nevezte a döntés napját Mészáros István László képviselő az SZDSZ parlamenti sajtótájékoztatóján. Orbán Viktor, aki a világkiállítási ügyben mondott szép parlamenti felszólalásában próbálta rávenni a koalíciós hallgatókat, hogy erezzenek felelősséget a közpénzek iránt, ezúttal a lerongyolódott ország – milliárdokhoz jutó egyházak párosítást helytelenítette. (Sajnos, frakcióját mindez nem zavarta a tartózkodásban.) Feltehetően se Orbán, sem pedig Mészáros nem értették, hogyan lehet a társadalom teherbíró képességét figyelembe vevő törvényt alkotni a törvénnyel okozott teher hozzávetőleges ismerete nélkül. Feltűnő volt, hogy az ellenzék pénzügyi aggályaira Balsai István igazságügy-miniszter egy mondat erejéig sem tért ki válaszbeszédében.

Mi rejlik e hallgatás mögött? Nem valószínű, hogy egyszerű tudatlanság, hiszen az dilettantizmust jelentene. Márpedig a kormány, különösen annak vezető ereje – eltelt hivatali ideje alatt az újra-központosítást szolgáló rafinált praktikáival – ékesen bizonyította, hogy egyáltalán nem tehetségtelen, ha a hatalom megtartásáról, erősítéséről van szó. A választ Fodor Gábor fogalmazta meg a legtalálóbban: „Ha IV. Henriknek Párizs megért egy misét, akkor Esztergom és Debrecen meghódítása is megér egy országos botrányt, társadalmi zűrzavart a magyar kormánynak.”

Valóban nincs új a nap alatt?

Bölcs Salamon monda: „semmi nincs új dolog a nap alatt.” (Prédikátor könyve 1:9) Az előző rendszer könnyedén áldozott fel pénzügyi, gazdasági, szakmai megfontolásokat ideológiája oltárán. Ugyanilyen könnyedén, 150 szavazattal 107 ellenében és 11 tartózkodással fogadta el a parlament a gazdasági és a pénzügyi bizottság ellenzése ellenére azt a módosító indítványt, amelyet egy másik Salamon (László) kezdeményezésére terjesztett elé az alkotmányügyi bizottság, a kormány jóváhagyásával. A törvényjavaslat eredeti rendelkezése szerint az egyházak a termőföld kivételével részleges kárpótlásban részesültek volna azokért az ingatlanokért, amelyeket visszaigényelnek bár, de mégsem kapnak vissza. Ez volt az a passzus, amely az egyházak önkorlátozó igénybejelentése iránti várakozásokat eleve kérdéssé, a pénzügyi következményeket még kiszámíthatatlanabbá tette. Ezenkívül kárpótlási privilégiumot jelentett az egyházaknak a többi szervezettel szemben, ráadásul úgy, hogy már amúgy is kedvezményezi őket a reprivatizáció. Az ellenzék az eredeti szöveget is elfogadhatatlannak tartotta, és a részleges kárpótlási lehetőség teljes elhagyását indítványozta. Nos, mintegy visszavágásként az alkotmányügyi bizottság módosítása következtében még ezek a rendkívül tág keretek is leomlottak: a részleges kárpótlást kiterjesztette megszorítás nélkül mindenre (tehát termőföldre, gazdasági létesítményekre stb.), amit 1948. január 1-je után kártalanítás nélkül állami tulajdonba vettek, mégpedig függetlenül attól, hogy most kinek a tulajdonában van. Ezzel a törvény teljesen parttalanná vált. Valóban nincs új a nap alatt?

Nincs. A törvény ideológiai célja kitűnik abból, hogy a koalíció azzal nem titkoltan az egyházak történelmi szerepét kívánja visszaállítani ahelyett, hogy pusztán a szerepjátszás lehetőségét szavatolná, a többit a közönségre és a szereplőre bízva. Az utóbbi módszernek pl. az önkormányzatok és az egyházak szabad megállapodása felelne meg. A kormány azonban biztosra megy: ha a helyi társadalom nem lenne eléggé műkedvelő, azaz nem ismerné fel saját „érdekeit”, és önkormányzata nem adná át az egyház által igényelt ingatlant (vagy esetleg azt egy ígéretesebben vállalkozó szereplőnek kívánná juttatni), hatalmi szóval ültetheti a kormány az egyházi szereplőt szerepébe. Ha nem tudnánk, hogy e törvény ideológiai célt szolgál, nehezen értenénk, hogy miért nem lehet az értékmérő, a szereposztó a helyi társadalom. Azt sem értenénk, hogy miért kell a közfeladati kör szektorsemleges viszonyait fölborítani az egyházak, szerzetesrendek privilegizálásával. Miért élvez előnyöket ideológiai, vallási alapon egy szervezet? Például egy egyházi iskola egy világi alapítványi iskolával vagy egy – esetleg csak 3-4 fős – szervezet egy több száz, netán több ezer tagot számláló egyházzal szemben? Vajon nem ezt kifogásoltuk az előző rendszerben más előjellel? A magyar társadalomnak mai napig tartó fogyatékossága a civil szféra gyengesége, fejletlensége. A civil szféráé, amelynek legfőbb jellemzői a mellérendeltség, egyenjogúság, állami be nem avatkozás. A civil szféráé, amely sokszínű szereplőinek versenyétől és szolidaritásától lesz erőtől duzzadó, öntudatos, leigázhatatlan a társadalom. Ezt a szférát, ennek organikus fejlődését most újfent veszélybe sodorja az államakarat.

Visszatérés – de hová?

Ha Balsai István igazságügy-miniszternek lett volna humorérzéke, válaszbeszédében elmondta volna, hogy a nem hívő polgároknak nincs okunk aggódni amiatt, hogy a törvény szembeállítja őket a hívőkkel, hiszen még vagy 25 hazai egyházzal is ezt teszi, tehát a hívőket is megosztja. (Ezek az egyházak vagy nem rendelkeztek tulajdonnal 1948-ban, vagy azóta alakultak.) Nem is beszélve arról, hogy az 1948-asoknak is csak szigorúan az akkori erősorrendben mér a falatokból. Hiába, a közmondás alól, mely szerint minden szentnek maga fele hajlik a keze, ügy tűnik, a piarista miniszterek, illetve miniszterelnök sem kivételek. Ha Balsai Istvánnak humorizálni nem is volt kedve, azért kétséget nem hagyott afelől, hogy kormánya nem híve a vallás és lelkiismereti szabadság garanciáját jelentő állami semlegességnek: „…az úgynevezett történelmi egyházak töltik be azt a társadalmi szerepet hazánkban, amelynek biztosítását kívánjuk elősegíteni a jelen törvényjavaslattal is…” – jelentette ki válaszbeszédében.

Vajon tudja-e az exügyvéd miniszter, hogy a kijelentésének szellemét tükröző törvény sérti a felekezeti egyenjogúságot? (Az egyenjogúság a társadalmi befolyást nem veszélyezteti, ha nem keverjük össze az egyenlőséggel.) Vajon tudja-e a történész miniszterelnök, hogy az egyenjogúság eszméjének megkérdőjelezése nem a polgári társadalomba, hanem rendi, feudális viszonyok közé vezet? Biztosan tudja. De hát nincs új a nap alatt.

Azt az ellenzéki kritikát, hogy a kormány az 1948-as vallási ideológiai struktúrát kívánja hatalmi eszközökkel visszaállítani, anélkül hogy tudomást venne az azóta bekövetkezett társadalmi változásokról, Balsai István a kormány nevében elvállalta. Mint mondotta: „…az elmúlt 40-45 évet az egyházak tekintetében is olyannak tekintjük, mint törvényen kívüli állapotot, vagyis valóban szeretnénk mielőbb visszatérni a magyar társadalomnak véleményünk szerint többségi igényeit tükröző és annak megfelelő jogi szabályozás biztosításához. Vállaljuk ezt ugyanúgy, mint számos egyéb elképzelésünket, például a többpártrendszeren alapuló parlamenti demokráciát, amelyet ugyancsak vissza kellett állítani… sehol sem voltunk tekintettel az eltelt 40-45 év okozta torzulásokra, vagyis nem a fennálló állapotból indultunk ki, nem fogadjuk el ezt kiindulásként.”

Ha Balsai úr érveit komolyan vennénk, akkor azok alapján az MDF-nek, SZDSZ-nek, Fidesznek – mint törvényen kívüli állapotban formálódott, nem történelmi pártoknak – nem lenne helyük a parlamentben. De nem vesszük komolyan. Ahogy a többpártrendszeren alapuló parlamentáris demokráciában helye van minden pártnak, úgy a vallásszabadság is egyaránt megillet minden egyházat, mindennemű hívőt. Egyébként e cikk szerzője nem áll egyedül azzal a véleményével, hogy a lelkiismereti és vallásszabadság kérdésében a magyar történelemben – számos más esethez hasonlóan – közel sem jött még létre olyan ideális állapot, amit visszaállítani kéne. A Hajnóczy, Deák, Kossuth, Eötvös, Wekerle nevével fémjelzett egyházpolitikai vonulatot elvágták századunk tekintélyelvű rendszerei, pedig az hasznos iránytű lehetne a folytatáshoz. Ismerve azonban a megnevezett személyek egy-két, a témát érintő munkáját, állítom, hogy ezt a törvényt ők nem szavazták volna meg. Mint ahogy a kormány tagjai is nemmel szavaztak az első név szerinti szavazáson az eötvösi elveket tükröző emberi jogi bizottsági indítványra, amely a lelkiismereti és vallásszabadság jogán alapuló iskolaválasztás lehetőségét kívánta törvényileg garantálni. A kormány más iránytűt használ.

Az igazságügy-miniszter példálódzása sehogy sem sikerült a válaszadás reggelén. Azt, hogy az egyházak költségvetési támogatása nem jelenti az állam és az egyház összefonódását, azzal vélte igazolhatónak, hogy a pártok költségvetési támogatása sem jelenti azt, hogy azzal a kormány az utóbbiakat magához kötné. A miniszter úr mindössze arról feledkezett meg, hogy a pártok kizárólag normatív támogatást kapnak, amelyet a választásokon elért eredmény arányában, tehát objektív mutató alapján állapítanak meg. Az állam és az egyház szétválasztásának jövőjéről az a véleményem, hogy ha csak a közelgő pápalátogatás meg nem igézi derék kormánytagjainkat, attól azért nem kell tartaniuk a szétválasztás teoretikusainak, hogy hazánkban lengyel mintára mozgalom indulna a szétválasztás alkotmányos elvének az „autonómia és együttműködés” fogalompárral történő fölcserélésére. A szétválasztás ideája enélkül is épp elég veszélybe került. A törvény az állam és az egyházak viszonyát olyan pályára tereli, ahonnét rendkívül nehéz a visszatérés. Minimum 10 éves, teljes szubjektivitás alapján álló, átláthatatlan alkufolyamatban láncolja össze őket, annak összes költségvetési vonzatával együtt.

Nem nehéz belátni, hogy az érintett egyházak vezetői – hacsak nem kívánják egyházukat a kormánynak fölajánlani – az elkövetkező időszakban jobban el lesznek foglalva a politikacsinálás, pénzügyi lobbyzás technikáinak elsajátításával, mint a Szent Könyvek forgatásával.

Kié legyen az egyház?

Keresztény barátaim, akik az egyházi megújulástól elsősorban a hitélet megtisztulását, elmélyítését várják, nem pedig a zászló, malom stb. fölszentelő és egyéb szolgáltató tevékenység mesterséges kibővítését (ideértve a politikai jellegű gyűlésekkel egybekötött istentiszteletek egyre nagyobb divatját is), féltik egyházaik hitelét. Féltik attól a furcsaságtól, ami abból ered, hogy az adott egyházakat az állam szüli újjá a hívők helyett. Aggodalmukat azon túl, hogy ez a fajta szülő–gyermeki viszony valóban nem túl biblikus, az a történelmi tapasztalat is növeli, amely a politikai hatalom természetrajzával kapcsolatos. Nevezetesen: a hatalomnak inkább szolgáltató, mint hitvalló egyházra van szüksége, hiszen az előbbiből csak haszna, az utóbbiból esetleg kényelmetlensége is származhat.

Ej, ha a nagy protestáns egyházak a múlt század végi sikerük után bekövetkezett elkényelmesedést föladva visszatérnének azokhoz a hagyományaikhoz, amelyek nemzetünket az európai progresszió felé terelték! Ej, ha a katolikus egyház komolyan venné a II. vatikáni zsinat tanításait! Ej, ha egyházaink a jelen helyzetben inkább vállalnák a kiszipolyozott társadalommal való „együtt nyomorgást” a milliárdokért folyó ütközet helyett! Bizonyára nagyobb lenne akkor azoknak a polgároknak a száma, akik komolyan hinnének a tőlük várt erkölcsi megújulásban. Még azt is elfelejtenénk, hogy vezetőik kollaboráltak a Kádár-rendszerrel. Még azt is, hogy éppen ezért most foggal-körömmel ragaszkodnak az ÁEH-irattár zárolásához. Még azt is, hogy a bős–nagymarosi döntésben történő tevékeny részvétellel egyes képviselőik kárt okoztak a magyar nemzetnek, melyet szintén nem térített még meg senki.

A kormány nagy lehetőséget mulasztott el. Az ellenzéki pártok készen álltak egy modern, előremutató, objektív és alkotmányos egyház-finanszírozási rendszer megteremtésére, az egyházak államtól független működése érdekében. Ezt a gyakorlati alapon is kezelhető kérdést azonban a kormány már eleve ideológiai síkon kezelte, ezzel lehetetlenné téve a tárgyszerű egyeztetést. A koncepcióról még csak tárgyalni sem volt hajlandó. Pedig születhetett volna új a nap alatt. De csak azért, mert a múlt századelő óta hazánkban folyó viták számos hasznos tapasztalatot halmoztak föl, és külföldön is vannak követhető példák. Azaz még sincs új a nap alatt.

• Belföld