A korábbi évtizedek a falu megmaradt lakóit védtelenül kiszolgáltatták a rombolás erőinek, nem csoda hát, hogy a végeredményre, a kilátástalannak tűnő helyzetre csak a „lássuk uramisten, mire megyünk ketten” önsorsrontó indulatával és az emberi kapcsolatokat is megmérgező, kóros lelki reakciók sorozatával tudtak válaszolni. Az együttműködés megmaradt formáit is kikezdte a bizalmatlanság és a mélységesen mély meggyőződés, hogy itt már soha nem fognak jóra fordulni a dolgok, hogy a pusztulás kivédhetetlenül és megállíthatatlanul tovább folytatódik.
1989 augusztusában néhány szociológus mégis elhatározta, hogy megpróbálnak valamit tenni a változás érdekében. Nem voltak illúzióik. Tudták, hogy a folyamatot megállítani is csoda lenne, hát még megfordítani! Azt is tudták, hogy olyasmit kezdeményeznek, amihez Pestről odajárogatva ők maguk csak nagyon kis mértékben lesznek képesek hozzájárulni. Úgy vélték azonban, hogy ez is több a tehetetlen siránkozásnál, és belevágtak. Annál is inkább, mert első perctől kezdve úgy gondolták: nekik elsősorban az a feladatuk, hogy a tökéletes reményvesztettségből születő rossz köröket megszakítsák, és segítsenek feloldani a helyzet kilátástalanságába vetett hit tehetetlenségi nyomatékát, ehhez mindenekelőtt mederbe kellett terelni a fortyogó indulatokat, és lehetőséget teremteni arra, hogy a legfőbb gondok a nyilvánosság előtt artikuláltan megfogalmazódhassanak.
Az egyik cigánylakta régi parasztház földes hátsó szobájában egy csöndes őszi éjszakán Horváth Aladár (akkor még miskolci cigány tanító, ma országgyűlési képviselő és a Roma Parlament elnöke) hathatós segédletével megalakult a Phralipe Független Cigány Szervezet helyi szervezete, sőt hajnalra az öttagú vezetőségét is megválasztották.
Néhány héttel később a zsúfolásig megtelt kultúrteremben falugyűlést tartottak. Ezen képviseltették magukat mindazok az intézmények (megyei tanács, községi tanács, Volán, Áfész, tsz, erdőgazdaság stb.), amelyek akkoriban így vagy úgy szerepet játszottak Csenyéte életében. Ömlött a panasz, hiszen a falu lakóinak ki tudja mióta először volt alkalmuk a nyilvánosság és a helyzetükért felelős intézmények elé tárni sanyarú sorsukat. Évtizedek óta először kénytelenek voltak meghallgatni őket. Az első megszólalásokat a falun belüli cigány–nem cigány ellentétek uralták: hogy a cigányok felhúzkodják a tsz-nyugdíjasok kínkeservesen elültethetett krumpliját, hogy a megüresedő házakat pillanatok alatt széthordják, hogy a kisebbségbe szorult, zömmel idős tsz-nyugdíjasok félnek. A helyi Phralipe frissen választott titkára, aki joggal érezte úgy, hogy az egész cigány közösség nevében szól, azonban megfordította a hangulatot. A vádak egy részét elismerte, de tette hozzá, mit csináljanak a cigányok, ha sehol nem jutnak munkához, nem kapnak háztáji földet, s ha a legtöbb helyen úgy bánnak velük, mint a kutyákkal. Ahogy telt az idő, úgy vált egyre világosabbá, hogy a több évtizedes kitaszítottságból eredő hátrányok és az élet ellehetetlenülése egyformán sújt mindenkit, s a belső konfliktusok nagy része is az áldatlan állapotokra vezethető vissza. Egyre összehangoltabb lett a cigányok és nem cigányok kórusa, mert a közös kiszolgáltatottság egyetlen szólammá állt össze. Az intézmények képviselői nem egyformán reagáltak. Volt, aki belátta, itt súlyos mulasztások történtek. Volt, aki mellébeszélt, és volt, aki nyegle nemtörődömséggel hárította el magától a felelősséget, mondván, a bajok forrása a csenyéteiek erkölcsi fogyatékosságaiban és csak abban keresendő. Volt, aki intézkedéseket ígért, és ígéretét betartotta, volt, aki ígért, de nem tartotta be, és volt, aki nem is ígért semmit.
Az állóvíz mindenesetre megmozdult. A helyi bolt néhány nap múlva hűtőpultot kapott, a helyi Phralipe-titkár, igaz, sokszor túlságosan forrófejűen, lázas érdekvédelmi tevékenységbe kezdett, az erdőgazdaság, igaz elképesztő feltételekkel és elképesztő bérezéssel, de néhány embernek munkát adott, visszaállítottak egy korábban elvett buszjáratot, és megszületett néhány, a falu jövője szempontjából rendkívül fontos döntés. A szociológusok rábeszélésének engedve a Baktakéken székelő közös tanács úgy határozott, hogy a következő tanévben nemcsak a korábban bezárt csenyétei általános iskolát nyitja meg a helyi alsó tagozatosok számára, hanem a község történetében először óvodát is létesít a megyei tanács anyagi támogatásával. Tervek születtek a törpevízmű-halózat kibővítésére és a néhány putriból álló cigánytelep fölszámolására is.
Hamarosan kiderült azonban, hogy az a néhány apró változás vagy változással kecsegtető tétova lépés, amelyet az első nekibuzdulás lendületével sikerült kicsikarni, távolról sem szolgáltat elegendő muníciót a régióra nehezedő tehetetlenségi nyomaték fellazításához és az igazi önszerveződés beindításához. Hiszen, ha voltak is fokozati különbségek, az egész csereháti régió hosszú idő óta súlyos válsággal küszködött, s az általános leépülés jeleit mutatta. A gazdasági ellehetetlenülés és a helyi társadalmak szétesését kiváltó kataklizmák nyomása alatt a felkavart állóvíz hullámai túlságosan magasra csaptak.
A bajokat tetézte, hogy talán a kelleténél kicsit nagyobb volt a csinnadratta a csenyétei próbálkozás beindítása körül. A falugyűlésről két műsorában is beszámolt a televízió, számos cikk jelent meg a megyei és országos sajtóban, s az épphogy csak nekilódult vállalkozás máris a minden oldalról felsistergő indulatok ütközőpontjában találta magát. Az élet kizökkent a keserves, de megszokott kerékvágásból, és ez felborzolta mindazok kedélyét, akik úgy érezték, hogy közük van az ügyhöz. S mivel egyfelől azonnal természetesen nem születtek látványos eredmények, másfelől a túlzottnak érzett hírverés sokakat bosszantott, a kedélyek felbolydulása főként a legkülönfélébb irányú és indítékú elégedetlenségeknek adott tápot.
Néhány hónap után elégedetlenkedni kezdtek a csenyétei cigányok, mert az ő szemszögükből a valahonnan a fellegekből alászálló rejtélyes idegenek felbukkanása és a dolgok megszokott rendjétől mindenben elütő kezdeményezéseik ép ésszel megmagyarázhatatlan jelenségnek tűntek. Hiába hangzott el számtalanszor, hogy itt hathatós változások csak nagyon lassan és csak az ő aktív közreműködésükkel következhetnek be, ők a korábbi keserű lefojtottságnak és fásultságnak a megmagyarázhatatlan fejlemények kiváltotta logikus ellenhatásaként villámgyorsan csodavárásra rendezkedtek be. A csoda pedig természetesen elmaradt.
Kezdetektől elégedetlenkedtek a csenyétei nem cigányok, hogy itt valami a cigányok javára, tehát az ő rovásukra történik. Hogy a szociológusok és barátaik a helyi cigány szervezet megalakításával csak lovat adnak a falun belüli többségi helyzetükkel amúgy is visszaélő cigányok alá. Hogy eddig legalább a tanács és más hatósági funkciót is betöltő intézmények némi tekintéllyel bírtak a szemükben, s ha ezek képviselői rájuk dörögtek, egy időre meghúzták magukat. S ha most a nagy demokráciásdi miatt az ő tekintélyük is porba hullik, a maradék biztonságérzet is semmivé foszlik. Igaz, ami igaz, a máig rendies szerkezetű, pontosabban a rendiség romjaira épülő helyi társadalomban, ahol mindig csak a tekintélytől és sohasem az egyenrangú kölcsönösségtől remélik a menedéket, a megmaradt tekintélyek gyors lerombolása átmeneti egyensúlyzavarokhoz vezethet, s az addig megfegyelmezett agresszív indulatok könnyen elszabadulhatnak. Kezdetben kétségtelenül voltak ilyen jellegű tapasztalatok Csenyétén is, hiszen a korábban mindenható tanácstitkár pozíciója a változásokkal átértékelődött, a cigányok öntudatosabban léptek fel vele szemben, s így a fegyelmező funckiókat sem tudta a korábbi hatékonysággal ellátni. A megfogyatkozott biztonságérzetet a tsz-nyugdíjasok szemében hosszú ideig az sem tudta ellensúlyozni, hogy a változások java része az egész falu helyzetén javított valamicskét, és a hirtelen támad kereslet (épület kellett óvodának, pedagógus szolgálati lakásnak, majd később más célokra) következtében a házak árai is elkezdtek fölfele kúszni a korábbi hihetetlenül alacsony mélypontról.
Egyáltalán nem tetszett a csenyétei kezdeményezés a tanács és a többi a lakossággal kapcsolatban álló környékbeli intézmény munkatársainak, tisztségviselőinek sem, hiszen a nyilvánosság állandó fenyegetésével a hátuk mögött olyan szereplők lettek bejáratosak az ő addig csaknem háborítatlan birodalmukba, akikkel, noha partneri kapcsolatot ajánlanak, azért nem árt vigyázni, különösen rendszerváltás idején. Legalább a látszatra adni kell, s ezzel a régi, jól bevált, kényelmes nemtörődömség óhatatlanul csorbát szenved. Ráadásul a hívatlan és kényelmetlen jövevényeknek köszönhetően az a Csenyéte, amellyel eddig alig kellett törődni, most rengeteg munkát ad: falugyűlést kell szervezni, gondoskodni kell az iskolaépület helyreállításáról, az óvoda és a pedagógus szolgálati lakás kialakításáról, vízhálózat-bővítési terveket kell csináltatni stb… Mi több, mindezt tökéletesen hiábavaló fáradságnak tartják, hiszen ők évtizedek óta élnek itt, úgy ismerik Csenyétét, mint a tenyerüket, és mélységesen meg vannak győződve arról, hogy azon a falun az úristen se segíthet. Mire való hát ez a sziszifuszi erőlködés?
Nem tudtak az ügyért lelkesedni a környékbeli értelmiségiek sem. Hosszú éveket töltöttek el ezen a nehéz, sokszor kilátástalannak tűnő terepen, küszködtek a hátrányos feltételekkel, sikerélményben, elismerésben alig volt részük, és most idejönnek a pesti okosok, akiknek fogalmuk sincs az itteni nehézségekről, és ők akarják megmondani, hogy hogy kell csinálni. Hiába mondják, hogy ők csak segíteni akarnak, ha közben mindenféle változtatásokon törik a fejüket. Ez csak azt jelentheti, hogy amit eddig csináltunk, az szerintük nem volt jó. Ne legyenek okosabbak nálunk, és ne próbáljanak itt babérokat szerezni olyanok, akiknek semmi közük nem volt ehhez a vidékhez, és most is legfeljebb csak havonta egyszer dugják ide a képüket.
Nem rajongtak Csenyéte felkarolásáért a környék hasonló vagy alig valamivel jobb helyzetű települései sem. Hiszen náluk is felütötte már a fejét a munkanélküliség, nekik sem biztosított már elfogadható megélhetést a tsz, náluk is egyre nagyobb területek maradtak parlagon, nekik is hiányzott a megfelelő infrastruktúra. Miért éppen a legreménytelenebbet, a zömmel mihaszna cigányok lakta Csenyétét választották. Abból a pénzből, amit Csenyétébe tökéletesen hiábavaló beleölni, rajtuk talán segíteni lehetne, hiszen az ő falujukat törekvőbb, tisztességesebb népek lakják, csak nem kapták meg soha azt a támogatást, amitől talpra tudtak volna állni.
Végül meglehetősen rossz szemmel nézték a csenyétei próbálkozást azok az emberek, akik már hosszabb ideje szívükön viselik az egész csereháti régió sorsát; a pozitív változások elősegítése érdekében regionális hatókörű egyesületet alapítottak, és ennek keretében minden tőlük telhetőt megtettek a helyzet jobbításáért. Ők talán illetéktelennek érezték a csenyétei beavatkozást, és érdemtelenül nagynak a figyelmet, amit az ő lényegesen nagyobb léptékű vállalkozásukhoz képest a tömegkommunikáció Csenyétének szentelt.
Valamennyi szereplő érzékenysége érthető és természetes. Később a szándékok kölcsönös megismerése és az események menete sokat tompított az ellenérzéseken. Mindez azonban nem változtat azon, hogy Csenyétének a helyzet kilátástalanságán túl a kívül-belül leselkedő bizalmatlansággal is farkasszemet kellett néznie.
(Folytatjuk)
Hivatkozott cikkek
- Belföld [7]