A hét falut egyesítő termelőszövetkezet, amely az egyesítések következtében margóra szorult falvak indulatainak mindig is a céltáblája volt, hiszen mostohagyerekként kezelte a perifériát, és a háztájizáshoz sem biztosította a szükséges feltételeket, most ráadásul súlyos válsággal küzd. Miközben továbbra is utoljára hagyja a központtól távol fekvő falvak háztáji földjein az aratást, s a gazdák továbbra is tehetetlenül kénytelenek végignézni a takarmánynak szánt termés tönkremenetelét, most már a kárvallottak megszokott elégedetlenségén túl az egyre katasztrofálisabbá váló pénzügyi helyzettel is szembe kell néznie. Ezért a vagyon egy részétől, akár áron alul is, igyekszik megszabadulni, hogy némi bevételhez jusson.
Az egyik társközségben nemrég adtak el egy hatalmas téglaistállót (valamikor a legnagyobb gazdáé volt, majd az egyesítések előtt téeszistállóként is funkcionált), 90 ezer Ft-ért. 7 millióért elkelt egy egész uradalmi puszta is, kúriával, istállókkal, cselédlakásokkal, bolthelyiséggel, iskolaépülettel, domboldalba vájt hatalmas pincével és hat hektár erdővel.
Szentmártoni puszta valamikor Beidermann báró legendásan rendben tartott, korszerűen gazdálkodó mintauradalma volt. A pusztát akkoriban keskeny nyomtávú vasút kötötte össze a legközelebbi vasútállomással, s kapcsolta be az ország gazdaságának vérkeringésébe. ’45-ben az oroszok az állatállomány nagy részét elvitték, majd az egykori uradalom helyén állami gazdaság létesült. Egy darabig még működtek a tradíciók, és a volt cselédek élete sem sokat változott. Később a centralizáció jegyében a pusztát egy távolabbi állami gazdasági központhoz csatolták, s megkezdődött a fokozatos leépülés. A 70-es években a mamutgazdaság a központjától távol fekvő s ezért terhessé vált telepet egy közelebb eső földterületért elcserélte a pusztával szomszédos téesszel. Aztán a téeszeket is összevonták, és Szentmárton megint a periférián találta magát. Az új gazda egyetlen fillért sem költött karbantartásra, az épületeket kikezdte az idő, a síneket felszedték, az egykori parkerdő elvadult, a környezet egyre elhanyagoltabb és sivárabb lett, a volt cselédek szétspricceltek a környező falvak megüresedő házaiba, s helyükre cigányok költöztek a felszámolt faluszéli és erdei telepekről. De a leépülő puszta egyre kevésbé tudott munkát adni lakóinak. Az utolsó éveket a már tönkrement épületek fokozatos lebontása és a perspektívátlan vegetálás jellemezte.
Martini az ugaron
Az új tulajdonos szülei valamikor itt voltak cselédek. Ő maga vállalkozó, s elsősorban nosztalgiából szánta rá magát a vételre. Konzervgyári művezetőként kezdte, majd áfészfelvásárlóként folytatta pályafutását. A 80-as évek elején, élve az akkor megnyíló lehetőségekkel, szigorúan családi alapon vállalkozásba kezdett. Savanyítóüzemet, szikvízgyártó részleget létesített, később lett egy pálinkafőzdéje is. Lányait taníttatta, s most az egyik a könyvelési, a másik a konzerválási munkálatok szakmai felügyeletét látja el. Több lábon álló vállalkozó, aki igyekszik rugalmasan reagálni a piac és a feltételek változásaira. Idén például jelentős mennyiségű spárgát (tévedések elkerülése végett a zöldségfeléről van szó) vásárolt fel az Alföldön, amit jó pénzért Nyugatra exportált. S mivel időben kezdte, mostanra sikerült némi, kockáztatáshoz is elegendő, tőkét fölhalmoznia. Nyugodtan megengedheti hát magának, hogy a szentmártonihoz hasonló, kétes kimenetelű játékokba fogjon. A pókerben is az tud blöffölni, aki előtt nagy halom pénz van, mert addig emeli a tétet, amíg a többiek szép sorban kiszállnak – mondja erre az egyik alkalmazottja.
A pusztán most golf-, tenisz- és automata tekepályával ellátott, 16 férőhelyes luxuspanziót akar létesíteni. Sikerült is már megegyeznie egy volt termelőszövetkezeti ágazatvezetővel, aki összeveszett a főnökével, és ezért szívesen szegődött a nagyszabású átalakítási munkálatok irányítójaként a régebb óta ismert tulajdonos szolgálatába. A mellmagasságig érő, sűrű gyomnövényzet és a mindent behálózó tarack láttán ugyan kétségek ébrednek az emberben: vajon lesz-e itt belátható időn belül tenisz- és golfjátékra alkalmas bársonysima gyep, de a grandiózus feladattól láthatóan megittasult „építésvezető” megnyugtat: megvannak a megfelelő módszerek a probléma megoldására, s a panzió 1992 őszén meg fog nyílni!
Kijelentésének némi nyomatékot ad, hogy a munka kétségtelenül megkezdődött. Két lerobbant istálló lebontását 1,5 millióért kiadták egy bontási vállalkozónak. Ennyi már mindenképpen visszatérült a vételárból. A munkavezető keze alatt egyelőre csak négy ember dolgozik. Egy házaspár (a nő a tulajdonos rokona), egy szomszéd faluból való, korábban már munka nélküli kőműves, és egy itt ragadt cigány férfi a puszta volt lakói közül. (Az adásvételi szerződésben benne volt, hogy a tulajdonosváltás időpontjában még ott élő családokat a téesz egy másik majorba költözteti. Ezzel a fiatalemberrel azonban annyira meg vannak elégedve, hogy egyelőre a családjával együtt ott maradhat.) A vállalkozás tehát, igaz, most még csak nagyon korlátozott mértékben, de munkahelyteremtő funkciót is betölt. A munkások már hozzátoldottak egy stílszerű, oszlopos, fedett feljárót az idők folyamán összevissza alakítgatott egykori kúriaépülethez, csináltak egy boltíves átjárót a tervek szerint majd konyhaként funkcionáló egyik melléképülethez, s hozzáláttak az elvadult parkerdő rendbetételéhez is. A báró idejében ültetett, nagy gonddal összeválogatott díszfákat megszabadítják a köréjük telepedett vadcserjéktől, megtisztítják a gondozás hiánya miatt benőtt utakat, s egyáltalán megpróbálják helyreállítani a hajdani állapotokat, hogy kedvére sétálgathasson majd a felüdülésre vágyó vendég.
A tulajdonos 10 milliót szán erre a nem kis bátorságról tanúskodó játékra. Ötöt az átalakítási munkálatokra, ötöt a berendezésre. Noha a nyitás tervezett időpontjáig rengeteg tennivaló van hátra, s a pillanatnyi látvány még nyomokban sem emlékeztet egy majdani luxuspanzióra, a legapróbb részletekig kidolgozott elképzelések ismeretében és a kezdeti lendületet látva nem tűnik teljesen abszurdnak, amikor a volt termelőszövetkezeti ágazatvezető kijelenti: itt úgy kell majd működni a dolgoknak, hogy ha a vendég rádiótelefonon beszól a golfpályáról, akkor a pincér két perc múlva ott terem a jeges Martinival.
Vannak vállalkozások
Néhány faluval odébb a téesz használaton kívül helyezett halastava mellett egy kft. égisze alatt kemping létesült, megfelelően kiképzett mosdókkal, áramvételi lehetőséggel. Önkormányzati pénz is van benne. Ottjártunkkor ugyan egyetlen árva vendég sem volt, de korábban állítólag nem lehetett panasz a forgalomra, s az érdekeltek bíznak a megtérülésben. A tóhoz vezető bekötőúttól néhány száz méterre az egyik családi ház eredetileg garázs céljára épült földszinti helyiségét afféle útszéli vendégfogadóvá alakították át, s a ház tulajdonosai most megélhetést találnak benne. A következő faluban benzinkutat építenek, a Kaposvár és Szigetvár közötti 50 km-es szakaszon ez lesz az első. Ebben is benne van az önkormányzat: néhány embernek munkát ad majd, többek között két költségkímélési céllal elbocsátott volt tanácsi dolgozónak is.
S mintha a környék lakóinak nyújtott, eleddig igencsak gyengécske szolgáltatások terén is mozdulna valami. Az egyik községben egy addig vállalati irodistaként dolgozó fiatalember két évvel ezelőtt gondolt egyet, megvett egy üresen álló, lerobbant, régi parasztházat, és családi vállalkozásban vegyesboltot nyitott benne. Igyekezett többet nyújtani, mint az áfész, és a vevők hamarosan átpártoltak hozzá. Úgy beindult az üzlet, hogy a vállalkozó kedvet kapott a terjeszkedéshez. Sorra nyitja meg az újabb és újabb boltokat a környék aprófalvaiban, igen kemény versenyre kényszerítve a korábban egyeduralkodó áfészt. Volt, ahol sikerült kibérelnie a korábbi bolthelyiséget, volt, ahol más megoldáshoz kellett folyamodnia. Az egyik településen például egy idős, téesz-nyugdíjas házaspár lakóházának első szobájában nyitotta még üzletét, a bérleti díj révén nem remélt nyugdíj-kiegészítéshez juttatva a tulajdonosokat. Ahogy bővül a hálózat, úgy van egyre több alkalmazottra (boltosokra, áruszállítókra) szükség, s a vállalkozás ma már a családtagokon kívül további nyolc embernek ad munkát.
Akárkivel elegyedtünk szóba az érintett községekben, véletlenül sem mulasztotta el, megdicsérni az új boltost. Sőt, sokan átjárnak a szomszédos faluba, csakhogy nála vásárolhassanak. Nem csoda. Szemben a korábbi heti három alkalommal, ő mindennap szállít friss tejet és kenyeret, s a nyugdíjasoknak mindkettőt pár forinttal olcsóbban adja. Rendszeresen árusít friss zöldséget, ami a korábbi szisztémában elképzelhetetlen lett volna. Kívánságra házhoz szállítja a tápot, s boltjaiban barmit meg lehet rendelni, azt rövid határidőn belül garantáltan kiszállítja.
Erdőn, mezőn ugyan él
A környék lakóinak megélhetésében mindig jelentős szerepet játszott az erdő. Régebben a közbirtokossági erdők, a fához kapcsolódó iparosmesterségek (bognár, asztalos, ács, klumpás) és a téli uradalmi ölfavágás, az utolsó évtizedékben pedig a rosszul fizető erdőgazdasági bérmunka, valamint az urak és elvtársak vadásztatásához kapcsolódó segédmunkák révén. Most az erdőművelés is átalakulóban van. Az erdőgazdaság egyre kevesebb embert alkalmaz bérmunkásként, mert inkább vállalkozásba adja ki a fakitermelést. Így az erdészeti brigádok szerepét fokozatosan átveszik a motorfűrészt vásároló vállalkozók, akik egyéni megállapodást kötnek az erdészettel, és maguk mellé többnyire csak egy embert alkalmaznak segédmunkásként. Differenciálódik a favágók társadalma. Aki elég élelmes, és egy kis tőkéje is van, az fűrésztulajdonos vállalkozó lesz, aki erről lemarad, annak vagy sikerül elszegődnie egy fűrészes mellé, vagy munkanélküliként tengődik. Előfordul persze a kettő kombinációja is: az állását elvesztő ember elmegy munkanélküli-segélyre, s közben feketén dolgozik a fűrészesnek. Részben ennek köszönhető, hogy a fűrészesek mellett megkereshető napszámok 200 és 500 Ft között szóródnak. Ők maguk természetesen lényegesen jobban keresnek. Egyikük ugyan panaszkodott, hogy évi 500 ezer fölött már nagyon magas az adó, de ha addig el lehet jutni, az az itteni viszonyok között bizony nem rossz pénz. Még akkor sem, ha ezt az összeget jelentős költségek (benzin, a gép amortizációja és a segítő bére) terhelik.
Az elmúlt időszakban a vidék falvaiban sokan fogtak bele komolyabb háztáji tehéntartásba. Olyanok is – cselédek, agrárproletárok bérmunkás ivadékai –, akik azelőtt ezt sosem csinálták. Az egyik 200 lelket sem számláló törpefaluban például ma is több mint 50 marha jár ki a legelőre. Eddig a legtöbb bosszúságot az okozta, hogy a takarmányellátást illetően ki voltak szolgáltatva a távoli téeszközpontnak Most, hogy ezt a kiszolgáltatottságot talán belátható időn belül fel lehetne számolni, a bedugult piac okoz súlyos gondokat. A tavalyi átlagos tejhozam 85 százalékán felüli részt csak 9 Ft-os literenkénti áron hajlandó átvenni a téesz. Az egyik gazda inkább reggel, este kiöntötte a trágyadombra a kifejt tejet, de ennyiért nem adta oda. Az egyik legjobb tehéntartónak most kínált 6000 Ft-ot a féléves borjáért egy kupec, holott legalább 9000 Ft-ot beleetetett, és akkor még a munkabért nem is számoltuk. Megvette a legnagyobb kapható hűtőládát: inkább levágja és megeszi, de ennyiért el nem adja.
A bérmunka piaca pedig nemcsak az erdészetnél szűkül. Egyre kevesebben tudnak bejárni a régebben szerény, de biztos megélhetést nyújtó szigetvári üzemekbe, s a téesznél is egyre nehezebb elhelyezkedni. A cipőüzemben, ahol jobbára csak asszonyok dolgoznak, ma sem fizetnek sokkal többet 3000 Ft-nál. A darabbéres szisztémában semmire sem kötelez a 7200 Ft-os hivatalos minimálbér. Nem csoda hát, ha acsarkodó irigység övezi azt a falvankénti egy-egy asszonyt, akit a korábbi társközségekben alakult önkormányzatok a hivatalos minimálbérrel alkalmaznak a falugondnoki (takarítás, hivatalsegédi munkák) teendők ellátására.
Hogy van-e egyéb kézzelfogható haszna a társközségi státus megszűnésének és a helyi önkormányzat megalakulásának, az településenként változik. Példának elég az egymással szomszédos H.-t és B.-t említeni. Mind a kettő 100 és 200 közötti lélekszámú törpefalu. H.-ban egy nyugdíjas erdész lett a polgármester, aki igen dinamikusan látott munkához, és néhány hónap alatt sikerült megoldania több akut problémát. Megcsináltatta a vízelvezető árkokat, s ma már nagy esőzések idején sem önti el a víz a mélyebben fekvő kerteket. Villanypásztort csináltatott a „hostelek” (belső telkek) fölötti domboldalra, s így az idén a vadak már nem legelik le a kukoricát. Rendbe hozatta az orvosi rendelőt, lekaszáltatja az árokpartokat, egyszóval a korábbiakkal összehasonlítva a látogatót fogadó kép is azt sugallja, hogy a falunak van gazdája.
B.-ben viszont panaszkodnak az emberek: egyetlen „botcsinálta” jelölt volt a polgármesterségre, nem is bizonyult alkalmasnak. Nincs ötlete, nincs elképzelése, semmi sem mozdul előre. S mintha csak szavaikat igazolná, a nagy eső után bokáig ér a lefelé hömpölygő, agyagos, sáros víz az utcán.
De az elmúlt évtizedek ismeretében az is nagy dolog, hogy mutatkoznak ilyen különbségek, mert azt a hitet erősítik az emberben, hogy ma már e kizsigerelt, lepusztított falvak lakóin is múlik valami, s nincsenek többé teljesen kiszolgáltatva tőlük független, befolyásolhatatlan erőknek.
- Belföld [6]