Azzal, hogy a kormánypártok oktatáspolitikusai a szóban forgó koncepciót egyrészt rossznak, másrészt politikailag elfogadhatatlannak minősítették, a miniszter kutyaszorítóba került. Ha a tervezetet jónak minősíti és magáénak vallja, akkor a belőle készülő törvényjavaslatot a kormánypártok esetleg leszavazzák a parlamentben. Ha viszont a koncepciót maga is elutasítja, óhatatlanul felmerül a kérdés: miért bízta a koncipiálást arra, akire bízta; és miért nem bízott meg a feladattal valaki mást az elmúlt jó néhány hónap során. (A tervezet első változata 6 hónapig készült, nyilvánosságra hozatala óta újabb 4 hónap telt el.) A miniszter tanácstalanságát ez a helyzet motiválta: nem tudta eldönteni, hogy melyiket válassza a két rossz lépés közül.
A minisztériumban majd egy éven át folyt küzdelemnek, amelynek egy-egy szakasza mint a jéghegy csúcsa a sajtóban is nyilvánosságot kapott, a tervezet nem valódi tárgya, hanem inkább csak ürügye volt. A harc legfontosabb tétje az volt, hogy megtarthatja-e hatalmát a kormányhivatal közoktatási részlege fölött az azt „kívülről” vezető Gazsó Ferenc.
Ez a harc most, hogy szerződését nem hosszabbították meg, és az általa kineveztetett és irányított főhivatalnokok egy részét a minisztériumból elbocsátották, eldőlni látszik. Hamarosan el kell dőlnie annak is, milyen álláspontra helyezkednek az ellenzéki pártok: átveszik-e a Gazsó-tervezetet („ellenségem ellensége az én barátom”), vagy saját politikai értékeiket érvényesítik egy várható oktatásitörvény-vitában.
A „szakmai koncepció”
A törvénykoncepció februárban nyilvánosságra hozott változata szóhasználatát és szemléletét tekintve valóban nem tükrözi a kormánykoalíció politikai értékrendjét. De véleményem szerint nem tükrözi az ellenzéki pártokét sem: ágazati szakértők politikailag sterilnek szánt elképzelését mutatja arról, hogy milyen az „igazán jó” oktatási rendszer. Tértől és időtől független technokrata vízió ez, amely minden olyan ponton, ahol nyilvánvalóan politikai állásfoglalásra, döntésre lenne szükség, ködössé, dodonaivá válik – vagy akar válni.
Oktatáspolitikai vitáink középpontjában immár évek óta az iskolaszerkezet, a finanszírozás kérdései állnak, és az, hogy ki és milyen politikai keretben döntsön az országos kerettanterv tartalmáról, az iskolák munkájának szakmai kontrolljáról. A tervezet mindezekre megkerüli a választ. Az utóbbi két kérdésről egyáltalában nem szól, a finanszírozás tekintetében viszont három alternatívát is felkínál, állásfoglalás nélkül. És végül az iskolaszerkezet kérdését azzal „oldja meg”, hogy javasolja: maguk az egyes iskolák döntsék el, hogy hány évfolyamosak és milyen profilúak lesznek, a kérdés „részletes szabályozását” pedig bízzuk a minisztériumra. Az olyan képtelenségek, mint pl. az a gondolat, hogy ne legyenek meghatározott iskolatípusaink sem (pl. gimnázium vagy általános iskola), hogy tehát Magyarországnak ezután ne legyen iskolarendszere, csak autonóm iskolái, nyilvánvalóan nem azért kerültek a tervezetbe, mert szerzői nem tudják, hogy hogyan működnek a modern iskolarendszerek, hanem azért, hogy ne kelljen állást foglalniuk egy mélyen politikai kérdésben. Nevezetesen abban, hogy megtartsuk-e nyolc osztályos általános iskolánkat, vagy a ’45 utáni Európában példátlan módon elinduljunk „visszafelé”, a négy- vagy hatosztályos alapiskola felé, és vállaljuk, ami ezzel jár: egész iskolarendszerünk totális reformját.
Küzdelem a minisztériumban
Gazsó Ferenc a múlt nyáron azután kapott megbízást a törvénykoncepció megírására, hogy felterjesztett államtitkári kinevezését a miniszterelnök nem hagyta jóvá. Kinevezése a reformkommunisták populista szárnyának tett gesztus lett volna, de Pozsgay időközbeni háttérbe szorulása miatt erre már nem került sor. Támogatóinak azonban, ha kinevezését nem is tudták elérni, sikerült a színfalak mögött hatalomhoz segíteni őt: tanácsadóként szerződtették a minisztériumba. Ettől kezdve az MKM közoktatási részlegét két olyan politikus irányította, akiknek erre formális jogosítványuk nem volt, Gazsó és a szintén a populisták által delegált Timkó Iván.
A „furcsa pár” minisztériumi tevékenysége nagyon hamar kiváltotta a kormánypártok oktatáspolitikusainak heves támadásait. Nem azzal, amit tettek, hanem azzal, amit nem. A dicstelen, mert botrányba fulladt hittanhadjárat után a minisztérium egyetlen közoktatás-politikai jelentőségű kérdésben sem foglalt állást nyilvánosan. Miközben a „terepen” javában folyt a küzdelem az oktatási javak újraelosztásáért, önjelölt iskolaszékek alakultak, megkezdődött egyes iskolák visszakövetelése egyházak és állami iskolák birtokbavétele vallásos csoportok részéről, a pedagógusok tüntetéseket és igazgató-visszahívásokat kezdeményeztek stb. A minisztérium közoktatási részlegének vezetői mindezekről hallgattak, s ha megszólaltak, véleményüket a következő velük készült interjúban homlokegyenest megváltoztatták. Nyilvánvalóvá lett, hogy a minisztériumnak egyszerűen nincs álláspontja a terítéken lévő oktatáspolitikai problémákról.
Az egymást váltó politikai államtitkárok ezen a helyzeten próbáltak változtatni, nem sok sikerrel: Beke Kata ugyan lemondva magával rántotta Timkó Ivánt, de Gazsó pozícióját csak megrendíteni tudta. A minisztérium pedig továbbra is bénult maradt, hiszen Gazsóék az 1985-ös reformkommunista oktatási törvény továbbfejlesztésében gondolkodtak, és szemléletüktől távol állott a koalíciós kormány programja. Ám ezt nem mondhatták ki nyíltan. Liberális ellenzéki álláspontot pedig, ha akartak volna sem vállalhattak fel: ebben az esetben is távozniuk kellett volna a minisztériumból.
1990 őszén még lavíroztak: a parlament elé terjesztett önkormányzati hatásköri törvény oktatási fejezetének anyagát a kormánypártok által igényelt centralizációs jellegűre formálták. Amint azonban pozíciójuk gyengülni kezdett a minisztériumban, fokozatosan igyekeztek olyan képet kialakítani magukról, amely biztosíthatta számukra a hatalmi pozíciók megőrzését: olyan politikamentes független szakértőkként léptek fel, akik még a minisztérium vezérkarában, a kormányzati politikai koncepció írása közben is a szakértelem nevében utasítják vissza mind a vele szemben „fentről” támasztott politikai elvárásokat, mind az ellenzék szintén politikai kritikáját. A miniszter, illetve a kormánypárti politikusok „illetéktelen beavatkozásai” ellen a kormányzat államtitkár-helyettese, főosztályvezetője és a miniszter tanácsadója valóságos sajtóhadjárattal védekezett, a minisztérium munkáját kritizáló gyanútlan ellenzékiek pedig furcsa helyzetbe kerültek: érthetetlen üzeneteket kaptak arról, hogy kritikájukkal valójában a kormánypártokat erősítik.
Van-e politikamentes szakszerűség?
Ez a képtelen helyzet magyarázza a „szakmai törvénytervezetnek” nevezett dokumentum megcélzott politikamentességét, hangsúlyozottan „csak szakmai”, technokrata jellegét is. A tervezet szerzői, akárcsak a minisztérium irányításában, itt is igyekeztek elkerülni, hogy politikailag színt kelljen vallaniuk, ezért kizárólag szakmainak tűnő alapértékre építették fel koncepciójukat, amelyet politikailag támadhatatlannak véltek: „…a közoktatás-irányítás egész rendszerét az iskolai autonómia követelményeiben kell igazítani” – olvashatjuk a koncepció alapelveiben.
Elvégre, ha minden az iskolában dől el, az adott intézmény pedagógusainak szándéka szerint – akkor nem kell állást foglalni sem központi kerettantervről, sem iskolatípusok meghatározásáról, mindarról, amiről a politikusok most vitatkoznak. Általában nincs szükség az oktatáspolitikai döntési mechanizmusok problémáinak végiggondolására – csak arra, hogy az iskolák tevékenységét az ágazatilag illetékes hivatal összehangolja.
A politikamentességre törekvés azonban végül nagyon is egyértelmű politikai irányultságot adott a tervezetnek. A konstrukció, amelyet írásukban fölvázoltak, egy kétpólusú hatalmi szerkezet, amelyben lényegében csak két szereplőnek van módja a döntésekbe beleszólni: az iskola pedagógusainak és a kormány minisztériumának. A tervezet sem a parlament, sem az önkormányzatok, sem a szakmai érdekcsoportok létéről nem vesz igazán tudomást, és így nemcsak a kormánypártok elvárásaival nem találkozik, hanem még élesebb ellentétben áll az ellenzéki liberális pártok politikai filozófiájával, hiszen ha a tervezet szándékai megvalósulnak, olyan hatalmi űr keletkezhet, amely jelentősen megnövelheti a minisztérium szerepét.
A többpártrendszer előnyei és hátrányai
A legutóbbi napok eseményei valószínűsítik, hogy a minisztérium, bár felhasználja majd a Gazsó-féle tervezet elemeit, nem tekinti azt sajátjának, és alighanem elindít egy most már a maga számára is „legitim” törvény-előkészítési folyamatot. A tervezet szerzője és társszerzői, a minisztériumi főtisztviselők pedig, akik a minisztériumból történt elbocsátásuk után azt nyilatkozták, hogy a kormánypolitikával ők „eleitől fogva” nem értettek egyet, most már talán valóban a saját véleményüket mondják majd el interjúikban. És fellélegezhet az a néhány fideszes, SZDSZ-es szakértő is, aki szintén részt vett a Gazsó-bizottság munkájában: vége annak a kínosan felemás helyzetnek, amelyben „írói munkásságuk” részének minősült a kormányzati koncepció kidolgozásában való részvétel, ráadásul tudomásul kellett venniük a minden irányból érkező bírálatokat.
Jobb is ez így. Mióta többpártrendszer van, természetesnek kell tartanunk, hogy a minisztériumok nem terjesztenek elő a választásokon győztes pártok számára elfogadhatatlan törvénytervezeteket. Mióta többpártrendszer van, a politikai küzdelmeket nem kell álcázni, a politikusnak nem kell szakértőként feltüntetnie magát, és a szakértő is vállalhatja a politikai preferenciáit. De az is igaz, hogy mióta többpártrendszer van, nem kell azzal áltatnunk magunkat, hogy mindenképpen benne kell lennünk a hatalomban, mert az állampártot csak belülről lehet megváltoztatni.
A szakértőknek ma már meg kell fontolniuk, hogy milyen megbízatást milyen feltétellel fogadnak el, és a feltételek között a politikaiakat kell elsősorban tisztázniuk.
Aztán hogyan tovább? Azt hiszem, ha van törvény, amit fontos lenne „kétharmadossá tenni”, akkor az oktatási törvény bizonyosan ilyen: ennek kell ugyanis kijelölnie azokat a kereteket, amelyek garantálják olyan alapvető emberi jogok megfelelő gyakorlati érvényesülését, mint a tanításhoz és tanuláshoz való jog vagy a szülők gyermekük neveléséhez fűződő joga.
Ha tovább folytatódik a politikai nézeteket elfedő elkeseredett személyi-hatalmi harc, amely a törvény előkészítése körül és ürügyén immár egy éve zajlik (ki írja a szöveget, ki vezesse a minisztériumot?), és amely most már az ellenzék soraira is átterjedni látszik (ki az ellenzékibb?), akkor a legcsekélyebb reményünk som lehet arra, hogy a közoktatás ügyében értelmes kompromisszum születik. Akkor a törvénytervezet éppoly képtelenre sikeredik majd, mint ahogy ez a kárpótlási vagy az egyházi ingatlanok esetében történt.
A megfelelő kompromisszum alapfeltétele, hogy a tárgyalófelek világosan tudják egymásról: ki kicsoda, milyen politikai erőket képvisel, és milyen politikai céljai vannak. Ezért, és nem azért, mintha az oktatás ügye pártok feletti lenne (semmi sem az, ami politikailag fontos), találnám hasznosnak, ha a művelődési minisztérium törvény-előkészítő bizottságába az ellenzéki pártok szakértői is – nem mint magánemberek, hanem mint pártjuk álláspontjának képviselői – meghívást kapnának. A „kétharmadosság” elengedhetetlen feltétel, mert csak ez biztosíthatja, hogy a társadalom eltérő értékrendű csoportjai ne csupán véleményt nyilváníthassanak a leendő oktatási törvényről – hiszen erre ott a parlament –, hanem a törvény-előkészítés alkufolyamataiban is szervezett erőként vegyenek részt. Ha ez nem lehetséges – és félek tőle, hogy nem lehetséges –, akkor legalább a pedagógusok szakmai szervezeteit, a szülőszervezeteket, az önkormányzatok szövetségeit stb. feltétlen be kell vonni a törvény előkészítésébe. Egy oktatáspolitikai koncepciót nem legitimálhatnak sem szakértők, sem magánszemélyekből álló testületek, csak politikai erők.
Én azok közé tartozom, akik az SZDSZ és a Fidesz politikájában inkább az azonosságokat mint a különbségeket látják, és úgy vélem, hogy oktatáspolitikájuk közös értékeken alapul. Ezért bízom abban, hogy a leendő közoktatási törvény kapcsán ez a két párt együttműködik majd, és nem hozza magát személyi, hatalmi, presztízsokokból olyan „furcsa helyzetbe”, mint amelyről fentebb írtam.
Hivatkozott cikkek
- Vita [7]