Jerome Klapka Jenő

Nyomtatóbarát változat

Most, hogy Andrásfalvy úr feloszlatta azt a Gazsó Ferenc vezette szakértői bizottságot, amely kidolgozta az oktatási törvény szakmai tervezetet, és elbocsátotta a minisztérium két vezető munkatársát, sokan ismét felhördültek: „a szakértelem” már megint veszített „a politikával” szemben; háborogtak, ahogy ez az elmúlt évtizedekben is szokás volt. Mintha a szakértők egységes tömböt alkotnának, és a többpártrendszer nem is létezne. Mintha azt furcsállanák, hogy az oktatáspolitikát a politikusok, és nem a szakértők gyakoroljak. Mintha nem állna jogában bármely megválasztott kormányzatnak kialakítani a maga politikáját – még ha az nélkülözni látszik is a hozzáértést. Mintha a szakértelem, a szakmaiság nem lehetne egymaga is politikai törekvések legitimálója. Lehet, hogy Gazsó Ferenc és köre nem azért távozik a Művelődési és Közoktatási Minisztériumból, mert szakértelmük könnyűnek találtatott, hanem azért, mert az általa gyakorolt politika megbukni látszik? Lehet, hogy csak arról van szó, hogy az önkormányzatokkal szembeforduló pedagógustestületeket nem „a szakszerűség”, hanem „az értékek” ideológiája alapján akarják – igaz mások – megszervezni és vezetni? Netán az önigazgató iskola (vö. iskolai autonómia) ideája nem illeszthető napjaink demokráciájába? Úgy látszik – hála istennek –, hogy ma az „értékmentés” szakmai legitimáció nem helyettesítheti úgy a politikait, mint 1985-ben.

Mi is történt valójában? A miniszterelnök a kultuszminiszteri bársonyszékkel fizette ki és tartotta távol a kulcságazatoktól pártjának népnemzeti szárnyát. Így lett a kormány tagja Andrásfalvy, aki azonban megkapta kabinetfőnöknek a maga népnemzeti komisszárját, Timkó Iván személyében. A miniszternek hamarosan szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy pártjában oktatási, tanügy-igazgatási szakértők helyett jó szándékú pedagógusokat talál, akik egy-egy iskola problémái alapján alkottak az ország egészéről kritikus véleményt. Azt ugyan e körből is mindenki el tudta mondani, hogy mi a „rossz”, és mi volna a „jó”, de azt szinte senki, hogy mit és hogyan kell tenni.

Gazsó visszatér

Ebbe a minisztériumba törekedett vissza rövid szünet után Gazsó Ferenc, aki a nyolcvanas évek elejétől ugyanitt miniszterhelyettes volt, a korszak vezető politikusainak bizalmát élvezve.

Visszajutását kétfelől is támogatták. Egyfelől a bábáskodásával megszületett Független Pedagógus Fórum, másfelől pedig politikai közelmúltunk egyik jellegzetes intézménye, „a Pozsgay”. Az előbbi biztosította a szakmai legitimitást, az utóbbi pedig a reformkommunisták népi szárnyának politikai támogatását.

A Független Pedagógus Fórum a többi pedagógus szervezettől nemcsak abban különbözött, hogy tagjai többnyire iskolaigazgatók és a szakma tanügy-igazgatási múlttal is rendelkező képviselői voltak, s nem is csak abban, hogy meghatározó egyéniségei közel állottak Gazsó Ferenchez és Zsolnai Józsefhez, hanem főként abban, hogy a szakmai szervezetet elsőként tudták sikerrel használni a politikai nyomásgyakorlás céljaira. A pedagógiai szakszerűség nevében léptek fel a bizonytalanul mozgó, láthatóan tétova minisztériummal szemben, sikerrel: Honti Mária helyettes államtitkár, Spenglerné főosztályvezető, Zsolnai József intézetigazgató lett, Hoffman Rózsát pedig a megalakítandó Közoktatási Tanács titkárává jelölték.

Gazsó kétségtelenül a reformkommunisták Pozsgay-fele szárnyához tartozott, hiszen ügyvezető elnöke volt az egyik korábbi Pozsgay–Bíró-pártkezdeménynek, a „Demokratikus Magyarországért Mozgalom”-nak. Tudott dolog volt ez akkor. Gazsó megbízatását az oktatási törvény szakmai koncepciójának kidolgozására nehéz másként értelmezni, mint az MDF és a reformkommunisták egyik szárnyának koalícióját.

Egyesek szerint eredetileg arról volt szó, hogy Gazsó államtitkár vagy helyettes államtitkár lesz, de Aczél Györggyel való közismert kapcsolata miatt ez a terv meghiúsult. Akárhogy történt, annyi bizonyos, hogy formálisan nem vett részt a minisztérium munkájában, azonban akaratát egyfajta titkos államtitkárként a két, akkor felvett és most elbocsátott vezető tisztségviselőn keresztül érvényesítette.

A reformkommunista-népnemzeti együttműködés egyik leglátványosabb jele az Oktatáskutató Intézet felszámolásának kísérlete volt. Timkó motívuma közismert: le akarta verni az „SZDSZ-es fészket”. Gazsó pedig egyfelől ki akarta ütni személyes ellenfelét az igazgatói székből, másfelől pedig vélhetőleg fel akarta morzsolni azt a szakértői csoportot, amely törvény-előkészítő munkáját meg tudta volna zavarni. Beke Katának sikerült meghiúsítania a tervet, sőt nekilátott az MDF és a reformkommunisták e szárnya közötti megegyezés felbontásának.

Mi történt mostan?

Az MKM-ben a konzervatív-nemzeti pedagógus irányzat hosszú harc után végül is győzött, és felmondta a reformkommunistákkal kötött koalíciót. Gazsó és köre távozik a minisztériumból, és vele együtt mennek azok a szakértők is, akik máskülönben liberális pártoknak is dolgoznak. Mögéjük próbál most Gazsó menekülni, magát is liberálisnak tüntetve fel. Ha ez sikerül neki, az minden bizonnyal megerősíti az ismert MDF-es vádat: liberálisok és a reformkommunisták lényegében azonosak.

Kinek jó mindez? Leginkább természetesen az MDF-nek, hiszen miközben a Fidesz és az SZDSZ Gazsó ürügyén és a törvénytervezet kapcsán egymással van elfoglalva, az MDF Pedagógiai Kollégiuma által képviselt konzervatív-nemzeti irányzat könnyedén halad előre. Pedig mindkét párt szakértői számára egyaránt axióma: az oktatási törvényt, tehát a tanügyigazgatást nem az általános erkölcsi értékek meglétének hatósági ellenőrzésére kell felépíteni. Vélhetőleg egyetértés van abban is, hogy az önkormányzatok politikaformáló szerepe a közoktatásban is növelendő. A további kérdések most másodlagosak Ma mindkét párt oktatáspolitikai törekvéseire megítélésem szerint ugyanis éppen az az erő jelenti a legnagyobb veszélyt, amelyet a távozó Gazsó Ferenc politikája értékelt fel: az államilag előírt értékek világa, a tankerületek rendszere, Hóman Bálint szelleme.

• Vita