1991. június 12-én Z. Szalai Sándor megbízott igazgató a főszerkesztői értekezleten arra kért, hogy tizennégy szerkesztőnk közül választva nevezzem meg én is azt a hét embert, akivel (akikkel) a legszívesebben dolgoznám az eljövendő nehéz időkben. Néven nevező ragaszkodással kellett volna tehát megszavaznom a másik hét szerkesztő menesztését. A kelepcét, amit számomra a feladat lelkileg jelentett, egy mezei nyúl is fölismerte volna. Mikor azt mondtam, hogy nem születtem személyzetisnek, az iszonyú, és csak rosszul megoldható feladatot pedig már csak azért sem vállalom, mert hét embernél mindenképpen többet szeretek vagy legalábbis becsülök a szerkesztőségben, ráadásul a jövőkép nélküli lázas és némileg titokzatos sietség rövid időre sem állíthatná vissza a kiadó egyensúlyát. Z. Szalai Sándor azzal a kéréssel engedett utamra, hogy néhány sorban foglaljam írásba az elhatározást és elhatárolódást. Megértettem őt: dokumentum kellett a kezébe.
Megértettem (előre tudtam, egyik kedves munkatársunk szavaival élve; borítékolhattam volna) a büntetést is: a visszaléptetést. Július közepétől felelős szerkesztő leszek. De minthogy szabadon választottam belső béke és gyógyíthatatlan lelkiismeret-furdalás között, a következmény legbelül nem érinthetett. S ha a jogászi üzenetek a győzelem 100 százalékos esélyét csillantják is felém, eszem ágában sincs megfellebbezni az ítéletet. Nem akarok győzni.
Az igazság semmibevevése, a valótlan állítások azonban nem hagynak érintetlenül. A Beszélő legutóbbi számában döbbenten olvastam a Z. Szalai Sándorral készített interjút. Igazgatónk írásban rögzített, egyértelmű szavaknak is mer ferdített-fordított jelentést adni. Az egyik kérdésre rögtönzött válaszában a tőlem kért írásbeli nyilatkozatot igen sajátos módon interpretálja. Az elbocsátásokról szólva egy korántsem hiteles hivatkozás után így beszél: „Kollektív döntés volt, bár a három főszerkesztő közül az egyik írásban nyilatkozott, miszerint a tizennégyből nem képes megnevezni azt a hét szerkesztőt, akiket érdemes volna megtartani.” Hát bizony ez – gyengéden fogalmazva is – valótlanság.
Mi történt Z. Szalai Sándorral? Három kérdés is nyugtalankodik a tollamban. 1. Nem értette meg a soraimat? 2. Megértette, de – legalábbis átmenetileg – amnéziába esett? 3. Megértette, meg is jegyezte, de erkölcsileg hitelrontó szavakat próbált rólam mondani, mert jobban ragaszkodtam az arcomhoz, mint a főszerkesztői székhez?
Nagyon szeretném hinni, hogy csak múló emlékezetzavar volt.
Győri János
A Beszélő 1991. július 6-i számában megjelent interjújában Z. Szalai Sándor, a Szépirodalmi Könyvkiadó megbízott igazgatója azt nyilatkozta, hogy „már tavaly javasolta a kiadó egyik szerkesztője, Réz Pál, hogy csökkenteni kell a szerkesztők létszámát”. A valóság más: azt, hogy a kiadó dolgozói közül többeket el kell bocsátani, a megbízott igazgató jelentette be egy lektori értekezleten. Én azt fűztem hozzá, hogy az intézkedést, ha elengedhetetlen, emberségesen, megfelelő felmondási – az elhelyezkedéshez elégséges – idő beiktatásával kell végrehajtani, észrevételeim idézése tehát félrevezető. Egyébként nyugdíjaztatásomat kértem a kiadó állományából.
Réz Pál
Hivatkozott cikkek
- Vita [8]