Janajev, a puccsista „nyolcakkal”, a moszkvai Belügyminisztérium épületében sajtóértekezletet tartott. A nagy alkalomból még a tévé is megszakította augusztus 19-ének egy nap alatt négy-ötször is sugárzott hiperaktuális szenzációját: a Hattyúk tava régi Bolsoj-beli előadását Hogy mi hangzott el s kik előtt? Szinte teljesen érdektelen. Annál figyelemre méltóbb, hogy Janajevnak egyfolytában idegesen remegett a keze. Ez fontosabb üzenet volt, ha akaratlan is, mint a műkérdésekre adott átlátszó hazudozások. Vele legföljebb az a tény vehette föl sokatmondás dolgában a versenyt, hogy az új „álcár”, hatalomra jutása után, maga mögött tudva egy világbirodalom összes fegyveres erejét a katonaságtól a rendőrségig, a flottától az államvédelmistákig, első nemzetközi sajtóértekezletének helyszínéül az MVD, a szovjet belügyminisztérium épületét választotta.
A két tény együtt – Janajev reszkető keze meg a sajtótájékoztató helyszínének megválasztása – már alkalmas volt hogy oszlassa némileg az első sokk kiváltotta borúlátásomat. Kivált a CNN és a BBC által közvetített moszkvai, leningrádi utcaképekkel, a Szent Izsák katedrális előtt tolongó tízezrekkel, az orosz parlament védelmére testükből élő gyűrűt formált idősebbek és fiatalabbak látványával tetézve. Nem is szólva Jelcin valóban imponáló magatartásáról egy tank tetejére fölkapaszkodva, mint Oroszország egyedüli választott törvényes elnöke jelenti be: bíróság előtt fognak felelni tetteikért azok, akik alig egy-két órával korábban eljárást helyeztek kilátásba azokkal – így vele és a hallgatóival – szemben, akik nem veszik hang nélkül tudomásul a tudomásul veendőket, s akik ugyancsak minden reszketés nélkül tolongtak, időnként tapsban törve ki Jelcin körül.
Igen – az összes tetszetős hasonlóság ellenére ez a nép már nem ugyanaz, amelyik huszonhét éve némán tűrő birkaként, egy „minden-mindegy” legyintéssel asszisztált hallgatásával Hruscsov megbuktatásához. S mintha ezt Janajev, Krjucskov, Pavlov, Pugo, Jazov és társaik nem vették volna kellően számításba. A régi recept szerint abban bízva buktatták meg azt, akinek a kreatúrái voltak, hogy az egész ugyanúgy a „csúcsok háborújának” keretein belül marad, s nem lesz több a tömeg szemében egy újabb palotaforradalomnál a legfelsőbb hatalmi eliten belül, ahogy a hatalomváltások azok voltak a szovjet történelem hét és fél évtizede folyamán mindig. Figyelmen kívül hagyták, hogy – Csaadajev múlt századi komor orosz nemzetkarakterológiáját cáfolva – már az orosz társadalomban is akadhatnak, akiknek a hatalomhoz való viszonyuk nem az annak minéműsége iránt közömbös engedelmesség. Akiknek nem minden, kicsoda az „atyuska”, aki előtt fejet hajtanak, s az sem, hogy az milyen úton-módon került hatalomra. Olyan érvek hangzottak el közrendűektől a puccs végrehajtóival szemben, amilyenekre az orosz történelem eddig nem nagyon szolgáltatott példát: nem „alkotmányosan”, „legitim úton”, nem „törvényesen”, nem „általunk szabadon választva” kaparintották kezükbe a hatalmat. Vagyis nem személyhez kötött emocionális szempontokat hangoztattak. Nem Gorbacsov, Jelcin vagy a köztársaságok junta által törvényen kívül helyezett vezetői egyéni érdemeivel érveltek, mint ahogy nem „vették be” a rovásukra írt katasztrofális közállapotokra való hivatkozásokat, mint menesztésük okát sem. Nem mintha ezeknek a katasztrofális közállapotoknak napi szenvedő alanyaikként, nem ők volnának a legjobban a tudatában. Hanem mert a hatalomváltás útjának-módjának törvénytelensége, s a belőle való tökéletes kirekesztésük volt számukra a megemészthetetlen. Hogy szerette vagy nem szerette, s szereti-e a nép Gorbacsovot, Jelcint, Szilajevet, Szobcsakot, Sevardnadzét, Jakovlevet és társaikat? Nem egyértelmű. Sőt. De a fölületi látszat ellenére, e puccsnak nem ők és nem is a megbuktatóik a főszereplőik. Sokkal inkább a még erőtlen, de magát egy dekrétum kiadásával elnémítani nem hagyó, nem létezőnek mutatni nem engedő civil társadalom. Protestált, nem törődve a minden korábbi szovjet palotaforradalomnál egységesebb fegyveres túlerővel.
Egyáltalán nem zárható ki eleve, hogy a fegyveres túlerővel szemben ismét alulmarad a civil társadalom. De egy már biztos: a Brezsnyev tizennyolc éves uralma alatti pangás idején működött „disszidens” értelmiség igényei Gorbacsov hat éve alatt megindultak a „társadalmasulás” útján. Létrejött valami a hatalmi eliten kívül, amivel immár Oroszországban is számolni kell. Ami szétverhető, vérbefojtható, átmenetileg megint gyengének is bizonyulhat – de már van, létezik, bekalkulálhatatlanul. A civil társadalom, alkalomadtán kész elbizonytalanítani a fegyvert tartók kezét.
Janajev kezének reszketése a tegnapi sajtóértekezleten ebben az értelemben jelzés és biztatás. Jelzi, hogy függetlenül a következő napok fejleményeitől, vagy egy akár több éves újabb politikai „lehűléstől”, a történelemcsinálást a szovjet elit sem folytathatja a bevált eddigi recept szerint. A pillanat győzteseinek kézremegése egyszersmind biztatás a pillanat veszteseinek: már ők félnek jobban.
- A moszkvai puccs [5]