(keret) „Kimenni erre, ha az este jön, nem szeretsz”
Papp András és Térey János Kazamaták című tragédiáját olvasom a Holmi 2006/3-as kvázi-különszámában, ahol a dráma teljes szövegét rögtön egy átfogó méltatás is kíséri Radnóti Sándortól, amely egyebek között bizonyítja és jelzi is a mű fajsúlyát. Mint ahogy az is, ahogy az Írók Boltja fiatal eladónője mosolyogva közli, hogy a márciusi Holmi, kapaszkodjunk meg, hiánycikk. Ezzel foglalkozom én, elvállaltam, hogy írom ezt a Beszélő – gondolom – ötvenhatos számába, nehogy cikkhiány legyen. Ezzel foglalkozom én Budapesten, Sas utcai albérletemben, mások mással vannak elfoglalva: lehalkítom a HírTV-t, és akkor jobban hallom a szirénázást meg valami tömegmorajt, „ostromolják” az MTV-t, miután elalszom (gondolom, most már nem lesz semmi, előbb-utóbb csak megjön az erősítés, és kiszorítják a huligánokat a térről) be is mennek, kifosztják a büfét, a híradások szerint csokoládét majszoló tüntetők sétálgatnak a székház folyosóin. Egyszer voltam benn a székházban, hat percig a Kultúrház vendége voltam, sétálgattam előtte a – nyilván csak a párhuzam kedvéért mondom – kazamataszerű folyosókon, kanyargós, lerobbant, fagerendákkal egyben tartott épületre emlékszem.
Kicsit éhesen alszom el, nem vettem napközben kenyeret, lemehetnék az éjjelnappali ABC-be, de az a helyzet, nem megyek. Erős lenne azt mondani, hogy nem merek. Fölényesen nyugtatgatom az anyámat a telefonban, aki szerint mielőbb sok lisztet, cukrot meg krumplit kell venni, vész esetére. De nem megyek le kenyérért, három perc a Szabadság tér, mondjam azt: „inkább nem megyek”.
„A szentségit, nem vagyok budapesti”
A Kazamaták egy hírhedt történelmi esemény „feldolgozása”, „elbeszélése” vagy mi, persze egyik sem, szóval egy történeti esemény az „alapja”: „Játszódik Budapesten, a Köztársaság téri Pártbizottságon és környékén, 1956. október 30-án”, mint azt Önök – akik a márciusi Holmit elkapkodták – bizonyára tudják, ez a pártház ostromának napja, ahogy egykori negyedikes történelemkönyvem (Salamon Konrád) az Indulatok és megnyugvás című kis fejezetben összefoglalja: „A Budapesti Pártbizottság Köztársaság téri épületét a közvélemény – nem alaptalanul – a feloszlatott ÁVH és a pártapparátus forradalomellenes központjának tekintette. A szabadságharcosok és a pártbizottság fegyveresei között – október 30-án délelőtt – összeütközésre került sor. Ezt követően megostromolták, és véres harc után elfoglalták a pártházat. A felbőszült tömeg 24 főt meglincselt. Életét vesztette Mező Imre is, aki Nagy Imre támogatója volt.” (Egyébként ennek a napnak az eseménye az is, hogy a rádió új vezetése bejelentette: korábban „hazudtak éjjel, hazudtak nappal, hazudtak minden hullámhosszon”.) Kiegészítésül: a darab cselekményében központi elem, hogy a lázadók (tévesen) úgy hiszik, a tér alatt pincebörtönök, kazamaták találhatók – a kínzókamrák valójában máshol vannak. Hírhedt esemény a pártház ostroma és a lincselés, mivel közös, nem éppen agyonragozott, de azért feltételezhető társadalmi tudásunk szerint nem jellemző az események egészére: a „jók” „rosszul” viselkednek; ami a forradalmat szovjet segítséggel leverő és önmagát ezzel megszilárdító előző rendszer számára hivatkozási pontul szolgált a forradalom elítélésére. Erről a napról „szól” a darab, bár minden aprólékossága ellenére igyekszik elkerülni a dokumentarizmus látszatát: „A drámában szereplő személyek nem azonosak azokkal az emberekkel, akik ugyanitt, ugyanekkor a történelem szereplőivé váltak. Színpadi létüket, vagyis nevüket, gesztusaikat és nyelvüket egytől egyig a képzeletnek köszönhetik.”
A választott témát, és azt a tényt tekintve, hogy a darabot Gothár Péter rendezésében bemutatta a Katona, nyilvánvaló: volt mit elkerülni. Például azt a látszatot, hogy ez amolyan évfordulós darab, amit valami ünnepélyes reprezentáció üres formai igénye hívott életre. Az elkészült művet olvasva biztosan megállapítható, hogy ez sikerült: minden további fejtegetés előtt tárgyszerűen le kell szögeznem, a darab költői színvonala önmagáért beszél, Térey (hogy a kortárs költészet és verses elbeszélés élvonalában van, az ugye régóta nem kérdés) verssorainak bölcs, szellemes, emelkedett, drámai erejű tömörségével Papp prózája is gyakran sikerrel próbál lépést tartani, a kettő együtt a szerzői szándéknak megfelelően életképes kortárs Shakespeare-mutációt ad ki, a három felvonás végig könyörtelen következetességgel vezet minket át a nap eseményein, a dramaturg is nyilván nehezen húzott a csak nagyritkán lelassuló szövegből, ez már önmagában elegendő ok a mértéktartó ünneplésre. Egészen kiváló például rögtön az első néhány jelenet Shakespeare-imitációja III. Richárdostul (később is van több utalás, például a Macbeth meginduló fáira), még a dialógus néhány szóvicce is mintha a fordításban veszett volna el, az illúzió meggyőző. Végig sok az emlékezetes, szinte hibátlan szöveg, például a harmadik felvonás 9. jelenete, „Az istenadta nép”.
Az azonban tagadhatatlanul meglepő, adott lévén a téma, hogy a szerzők a tulajdonképpeni történelmi drámát is elkerülték, és így mintha a klasszikus szépségű és bizony gyakran klasszikusan hideg, eltávolított és eltávolító szöveg (mi mást jelentene a színpadi jambus?) végeredményben mintha a szükségesnél kevésbé provokatívra sikerült volna (persze: bizonyára van, akinek így is provokatív, és a provokativitás hiánya is lehet provokatív). A szerzők érdeklődése mintha két nagyon különböző léptékű szintre koncentrálódott volna, szinte teljesen elhagyva a kettő közöttit. Egyfelől a hangsúlyozottan egyéni sorsok és sorstalanságok – persze igen képletes, általános érvényű – burjánzását figyeljük a töméntelen sok szereplő apró jeleneteiben, másfelől mindez teljes világmodellé áll össze, amelyben a véletlen és a szerencse vagy még inkább a balszerencse irányítja a dolgok menetét, vagy még inkább: nem irányítja a létezést semmi, mintha a mindenhatónak nem lenne kellő helyismerete. (Például a pártház fodrászának kivégzésekor: „SZÓVIVŐ Az embergyűrű közepén: az ember. / Itt áll a testet öltött balszerencse, / Hogy szája a szürkületet jelentse. (El) / Meszena és Jutasi falhoz állítják Sugárt, hasba lövik, majd el”.) A „sors mint elszabadult hajóágyú” tipikus esete ez, amelynek szimbolikus összegzése a darabban az összekavarodott tank vezetője, a kegyetlenül kacagtató Baló (a darab legviccesebb szereplője, ilyeneket mond: „Hoppá, máris koppan páncélomon / Egy lángoló toboz... Bajtársak, ősz van”), akit a pártház védelmére küldtek, de tévedésből azt kezdi lőni, ezzel lényegében eldöntve a csatát:
BALÓ A szentségit, nem vagyok budapesti.
Se rádióm, se összeköttetésem.
Mióta tüzelünk a házra, nem bánt
Minket a nép. Csak nem itt van a nyitja?...
De akkor elbasztam, ha itt a nyitja.
Iszonyú gyanú költözik belém:
Lehet, hogy pont azt a házat lövettem,
Amelyiknek a védelmére küldtek?
Ebből persze következik, hogy az egyén és a létfilozófia közötti, társadalmilag kontrollálható vagy legalább tanulságos rész, a „történelem” nemigen merülhet fel. Filozófiai vasszigor uralkodik itt? Ha a történelemből kivesszük, márpedig kivesszük a teleológiát, akkor tovább nem is érdekes az egész? Téreyt régebben még foglalkoztatták a nemzetkarakterológiai sajátosságok, ez a lincseléstörténet azonban tulajdonképpen kizárólag olyan általános emberi mozgatóerőkre koncentrálva bomlik ki, hogy – éles ellentétben a pontos helyszín és dátum megjelölésével – szinte történhetne bárhol és bármikor. Nem vitás: egy remekműnek legyen ilyen jelentésrétege is, de legyen azért másmilyen is, és a nemzeti történelmet természetesen nem kell önértékként tételezni ahhoz, hogy beszéljünk róla, ha már az események nem Franciaországban vagy az Atlantiszon játszódnak. Ilyen értelemben sem „feldolgozása” tehát a darab a történteknek, a történelmi eseményekre vonatkozóan csak mérhetetlen objektivitást, szkepszist találunk, nyilvánvaló lemondást valamilyen praktikusan is érthető „igazságról”, helyette a modellezett társadalmi („Köztársaság”!) téren történő megjelenésben (megjelenítésben) egy „igazságos” eljárás eredményeképpen mindenkinek „méltányos elbírálás” jár. Mindez szerencsére megindító humanizmussal is vegyül, ám a részvét mintha mindig a fagyos részvétlenséggel kacérkodna a szövegben, bemutatva a „részvétlen részvét” önellentmondásos metodikáját.
Persze ez az egész már abból a választásból adódik, hogy a darab nem azon sortüzek egyikét eleveníti fel, ahol azért valamivel egyszerűbb lenne eldönteni, kinek volt igaza. Azaz: ez az esemény alkalmatlan mindannak bemutatására, ami az ’56-os magyar forradalom sajátossága lehetett (hogy itt valakik, hát, diktatúra helyett demokráciát, egy párt helyett többet akartak), mert azt mutatja meg belőle, ami – túlzás-e ez most? – minden forradalomban közös és rossz: hogy konkrét embereket megölnek benne, és nem vagy nem csak azokat, akiket később egy törvényes eljárás (persze ezt is meg lehetne kapirgálni) halálra ítélne. Kérdéses lehet, hogy egy darab, amelyik bemutatja a magyarok demokrácia és többpártrendszer iránti vágyát és az ezzel szembeni diktatórikus reakciót, önmagában jobb irodalmi mű lenne-e vagy lehetne-e, mint emez (a most megvalósult, általános érvényű és színvonalas Kazamaták), az aggályok megalapozottnak tűnnek, de azt hiszem, hogy a szerzők kiemelkedő képességének tudatában megért volna vagy megérne egy kísérletet, végső esetben pedig: nem kötelező ’56-os drámát írni. Mindenesetre, a pártház ostromára minden bizonnyal áll a szóvivő megállapítása: „Nyomul a csőcselék. Nem az igazság, / Csak a hús irgalmatlan tömege” vagy a következő dialógus humanista tanulsága:
SZIGETI És miért vagyunk mi emberek az embertelenségben?
TŰZOLTÓ Azt nem tudom megmondani.
SZIGETI (súgva) Mert valahogy mindig az történik, hogy csodálatosan megérezzük, kinek van igaza... Nem azért?
TŰZOLTÓ Miért, kinek van igaza?
SZIGETI Ha senkinek, akkor egy kicsit annak, aki védtelen.
„Ezerkilencszázötvenhat darab”
Az 1956-ról szóló darab záró szójátéka (szójáték is ez, nemcsak költői összegzés, ha figyelembe veszszük, hogy a szöveg tud saját felhasználásáról) reflektál arra, hogy ahogy az egykori eseményekről való mai tudás sem egységes, a még élő résztvevők egymástól különböző módon emlékeznek, úgy az „igazság” dolgában a Kazamaták sem egységes, mert az nem egyetlen szereplő, oldal vagy szólam kiváltsága, hanem kis adagokban a legtöbb szereplőnek kijár (köszönhetően persze annak is, hogy ezek a szólamok nyelvileg nem különülnek el élesen egymástól, inkább a neutrális szerzői szólam szilánkjai), így a darab talán nem is egy darab:
A SZÓVIVŐ HANGJA „Hanem a múlt mindig jól alakul.”
S ha bíráink szeszélye úgy akarja:
Az egyetlen történet szertehull
Ezerkilencszázötvenhat darabra.
(Kitérő. A közelmúltban, az ’56-os emlékmű elkészítése körüli elégedetlenség újra bizonyította ezt, és még más valamit is: az egykori forradalmároknak, azoknak, akik ma is a társadalom részei, szembe kell nézniük azzal, hogy ez a társadalom már nem az ő nézőpontjukból, „korosztályi ízlésük szerint” látja az egykori eseményeket, jelen esetben magasodó és sűrűsödő, fényesedő oszlopokból formázott éknek.)
A méltányosságként értett igazság korlátozottan minden szereplő akcióit érthetőnek mutatja be, hiszen mindegyiknek van valamilyen mozgatórugója, vagy ahol nem, ott az emberi természet általános összefüggéseire ismerhetünk. A baj csak az, hogy Rawls ezt a fogalmat speciális céllal, a jövő társadalmi berendezkedésének megállapítására használja, itt pedig a múltról van szó, amelyet minden bizonytalanság ellenére nem rejt ugyanúgy a „tudatlanság fátyla”.
Bár hangzatos és érvényes az idézett zárlat, érdekes látni, hogy az ellenkezője is igaz: ezerkilencszázötvenhat történet is összeállhat egyetlen darabbá – ez a leírás is igaz lehetne a Kazamatákra, amelyben a résztvevők eltérő vágyait és vélekedéseit egy szerzői szkepszis fogja egybe, amely kissé mindig a védtelenebb oldalára áll ugyan, de történelmi szempontok szerint nem mérlegel, hanem hagyja uralkodni az objektívnak tűnő szimmetriát.
„Akit vezére jobbra, balra állít”
Hogy is megy ez a „méltányos elbírálás” a gyakorlatban? A dráma terében (nem klasszikus tragédia ez, nincs például kifejlett tragikus hős, sem tragikai vétség – hétköznapi értelemben tragikus események vannak, és jelenetnyi tragédiák, egy-egy értékes ember pusztulása, műfajilag inkább tragikomédia lenne mindez, mert majd mindenre kísérteties humor rakódik; az esztétikai áthallásokkal rendelkező tankönyvi cím, az „indulatok és megnyugvás” implicit katarziselmélete sem működik zavartalanul) egy részvétlenül „igazságos” utókor szimmetriakövetelése rendezkedik, a méltányosságot szinte patikamérlegen mérve osztja a múltban. A színlap szerint két csoport van: emberek a házból és emberek a térről. Mindkét oldal belsőleg rétegzett, méghozzá hasonlóan: van egy-egy valamennyire kimagasló, alapjában jó képességű és szándékú, ugyanakkor esendő, az események sodrában magából kiforduló vezéralak (Mérő és Nikkel); egy-egy, az embertelenségben is embernek maradó, az „ellenséget” is mentő figura (az orvos Dimitrov és a sofőr Szigeti); mindkét tábor belsőleg megosztott: a házban saját történetekkel és tervekkel katonák, pártkatonák és ávósok, a téren huligánok, verőlegények és háztömbbizalmik méregetik egymást, mindkét tábor értelmetlen indokokból ragaszkodik a helyéhez, a házban egy épp eltűnőben lévő eszme- és társadalmi rendszert őriznek zavarodottan, a téren lévőket a kazamaták legendája fanatizálja; mindkettőben közös lesz az ölni akarás. A dráma meggyőzően mutatja be, hogy ezek a szembenálló táborok nem egységesek, közben azonban nemcsak a határok megvonásának nehézségét, hanem lehetetlenségét is állítja, és így a táborok felcserélhetőségét. Lebontja (vagy műveltebben: dekonstruálja) kint és bent kezdetben állított ellentétét („A SZÓVIVŐ Akit vezére jobbra, balra állít, / Helyére fagyva nem lehet szabad; / Rögeszme foglya, tölti dögrovásig / A büntetését kint és bent a rab; / Megnyitnám élete kazamatáit, / Ha elhinném, hogy kívül tágasabb”, majd: „BALÓ Ott van kint, itt van bent?... Isten nevében. / Na rajta. Kiadom a tűzparancsot” és „NIKKEL: Aki kint van, az bent lesz nemsokára, / És aki bent, az nemsokára kint, / Mert kintről bentre számos út vezet, / De bentről kintre csak egyetlenegy”), ezzel példázva a felebaráti általánosságot:
A SZÓVIVŐ Mint láttuk, hölgyeim és uraim,
Egyetlen házunk, egyetlen terünk van...
Az egyik féltől nagyon fél a másik,
S úgy látom, egyik fél sem ép egész.
Az utókor távlata olyan szimmetriát kíván, amelyben mindenki egyenlővé lesz, színpadra szánt alkotásról lévén szó, ezt úgy kell megoldani, hogy az alkotók figyelembe veszik a nézők alapállását, amely természetesen összességében több bizalmat előlegez meg a forradalmároknak, mint a pártház védőinek. Ezt kiegyensúlyozandó a szöveget egyértelmű részrehajlás jellemzi a védők irányában, de nem olyan mértékben, hogy az provokáló legyen – vélhetőleg azért, mert a műveletnek éppen nem a provokáció, hanem a megnyugtató szimmetria létrehozása a célja. Egy-egy bentinek legalább elvhűségéről, emberi érzelmeiről értesülünk, szánalmat kelthet kiszolgáltatottságuk, magukra hagyottságuk (a felső vezetés és az istenadta nép részéről), míg a kintiek inkább erőszakos, alantas csürhe, egymást is utáló börtöntöltelékek, a pártházba jutva az ávósok után és a kazamaták előtt az ételt keresik és a berendezést hordják haza, semmilyen magasabb eszméjük nem hallatszódik, csak az „Akasszuk fel!” zsigeri vágya keres a téren ürügyet a kitörésre – valóban így lehetett azon a délelőttön. Ezt a képet erősíti gyakran a Szóvivő szólama is; a felkelők céljainak értelmetlenségét jelképesen a józan Dimitrov is kimutatja, irodalmi műben stílusosan a nyelv testének vizsgálatával: amikor a felkelő Ottó úgy fogalmaz, hogy „a hóhéroknak meg fogunk fizetni”, majd később azt mondja, „ma törvényt ül a szabad akarat. / A maguktól behajtandó adósság: / Az összes lélek itt a föld alatt”, az orvos megjegyzi: „Na most behajtotok vagy megfizettek?!”
Az olvasó bizonyára azt kérdezné tőlem, nem elfogadható-e, ha egy irodalmi mű nem akar igazságot tenni történelmi szereplői között, mert nem aktualizál? A válasz: természetesen elfogadható, csakhogy itt nem erről van szó. Ennek valószínűleg a drámai szöveg kettős természete az oka: hogy egyik lábbal a parton, másikkal a vízben áll, egyik oldalról irodalmi mű, másik oldalról egy közösségi térben létrejövő előadás alapanyaga. A szöveg tele van (olykor már túlhajszolt, szervetlen) aktualizálásokkal, van itt magyarigazolvány, két Magyarország, a Való Világtól az István, a királyig minden, ami kell – méghozzá, úgy tűnik, ezeknek a megoldásoknak több közük van a politikai kabarék kikacsintásához, mint a posztmodern intertextualitás polilogikus működésmódjához. Nagyon is aktualizál a szöveg, egyértelműen a társadalomban és történelemben élő nézőt célozza meg, csakhogy ezen a téren mindössze korrekt kiegyensúlyozottságot mutat, mintha a médiatörvénynek megfelelő közéleti műsort látnánk. Úgy is fogalmazhatok: nem arról van szó, hogy nem akar igazságot tenni, hanem arról, hogy azt állítja: az igazság az, hogy senkinek nem volt igaza, vagy ami ugyanaz: mindenkinek kicsit igaza volt.
Az igazság keresésére szólítja fel a nézőt egy inkább korrekten szimmetrikus drámai térben a Szóvivő nevű kívülálló fotós („Jean-Pierre Pedrazzini francia fotóriporter vonásait viseli”) szerepeltetése is, aki a darabot kezdi, kíséri és befejezi – őt klasszikusan lekerekített megállapításai a szerzők vagy az igazság szócsövének, rezonőrnek mutatják. A szövegnek tehát van az igazságra irányuló funkciója, ám ez a funkció játszik velünk, bujkál előlünk, és ez lehet a darab olvasásának vezérfonala, fő vonala is: az eltűnt rezonőr nyomában. Ki ne bízna egy olyan szereplő ítéletében, aki a fentebb idézett bölcsességeket kimondja? Ám idővel a pártatlan rezonőr szólama kontúrjait vesztve elmosódik, újra és újra visszatér ugyan, de bizonyos helyzetekben részvét és részvétlenség között ingadozva taszító vagy széttartó viselkedés jellemzi: nekiáll fényképezni az épp lelőtt ávós fölött („A Szóvivő fényt mér Sótér zubbonyán / A SZÓVIVŐ Most jók a fények. Cselekedni kéne, / A fürge pillanatot át ne lépje / A fürgénél is fürgébb pillanat...” – ez a művészet allegóriája lenne?); ő lesz például az a géphang, amely a ház elhagyására és így a biztos halálba menetelésre szólítja fel Mérőt: „Endre, a többség téged választott. A szavazás alapján tehát, akinek ma a házból távoznia kell, az Mérő Endre. Három percet kapsz, hogy elbúcsúzz a játékostársaidtól”; dicséri Mérőt: „Nem kaméleon”; de különös mellébeszéléssel vigasztalja Nikkelt is: „(szónoki pózba vágja magát) Hidd el, testvér, én nagyon is megértelek. / A forradalom nem patyolattiszta / Kezek barátságos integetése, / Nem zászlólobogás tavaszi szélben, / Nem szentbeszéd egy fényes délelőtt... / Az ilyenkor szokásos incidensek, / Az elkerülhetetlen túlkapások...” Bizonyára pártatlan ő, de a darab közepétől egyre kevésbé valószínű, hogy valóban rezonőrként működne, gyakran idegenként, külföldiként, aki hol téved, hol valóban megragadja a lényeget. Viszont a funkció igénye már él a befogadóban, és így megkísérli más szereplőkhöz társítani azt: erre a célra különösen alkalmas Szigeti és Dimitrov, a fentebb említett két emberséges figura: „DIMITROV A seb itt is, ott is seb. És ugyanúgy fáj.” „SZIGETI Már bocsánat a szóért: emberek. / Még ezek is. Az embertársaink.” „SZIGETI Gondolkozz, mik vagytok ti: emberek, / Vagy emberbőrbe bújt vadállatok? / MOCSÁRI »C« válasz nincs?” Persze két rezonőr egy darabban, méghozzá két ellentétes oldalról már sok lehet, ez a megoldás is az „egyetlen terünk van” igazságát szemlélteti.
És a darabot újraolvasva már úgy tűnik, ha nem csupán a Szóvivő a rezonőr, akkor nagyon sokan lehetnek ideig-óráig azok: számos mellékszereplőnek jut néhány mondatnyi önreflexív bölcsesség, pl. egy Sótér nevű ÁVH-s beosztott, akit később golyófogónak használnak, így fakad ki: „(Surányi elé teszi a Szabad Népet) Mondja meg, most akkor ki a hazafi, ki az ellenforradalmár? Mert a cikk szerint mi, akik fegyverrel védjük a házat, ellenforradalmárok vagyunk, akik pedig kívülről fenyegetőznek, bármilyen furcsa is, de azok a hazafiak”; a honvéd ezredes Esztena, miközben a térre lő, reflektáltan ezt szavalja: „Egy jelszó és egy fegyverdörrenés... / Most, tajtékozva egész életemtől / Halálosztó szeretnék lenni, és / Szeretném minden indulatomat / A térre lőni... És ez tébolyító. / Mikor én ízig-vérig jó vagyok...”; a házat irányító Mérő Endre így bölcselkedik: „A Bastille-t védte így a svájci gárda: / Azoknak sem volt több közük a bűnhöz, / Amely a Bastille bástyáit emelte, / De fölkoncolták őket egytől egyig, / Csak mert ők voltak éppen akkor, ott”; az ostromlók egyik vezére, Nikkel, a házba lépve így tudósít: „Varázslat semmi: lőporszag, mocsok. / Én többet vártam; egész birodalmat, / Amelynek fénye, tágassága bűvöl... / Így néz ki egy jóléti ház belülről? / (Körbenéz) / Legyőzve minden és mindenki elveszt / Egynéhány ezrest vonzó összegéből, / És elképzelt tökélye megfakul; / Megvan, és mégsem, mint a lépre ment nő, / Ki kulcsokat többé nem tartogat”; ugyanő a darab végén drámai súllyal így összegez: „Nem látok egyebet, / Csak ezt: halálra halmozott halált... / Mi volt ez? Bármi, csak nem győzelem. / Más tud, én nem tudok ujjongani. / Ha sorba rendezhetném legalább / Az enyéimet... De kik az enyéim?”; és még egy olyan jelentéktelen szereplő is, mint a pultosnő Kacsa, birtokolja az igazság egy darabkáját: „Hiszen ez önbíráskodás. Barbárság. Állati, kegyetlen munka, csak a hóhérok képesek ilyesmire... Gyalázatos gyilkosok. Ez mégse megoldás... Nem lehet olyan módszerekkel dolgozni, amilyenekkel ők dolgoztak. Akkor miben vagyunk különbek?”
Mint kiderülhetett, nem vádolom a darabot művészi következetlenséggel, sőt, úgy látom, nagyon tudatosan bontja ki az igazságra vonatkozó álláspontját, inkább a múltat (a kisajátítókhoz hasonlóan szintén) jól alakító szimmetriakövetelés, amelynek ez a darab is engedelmeskedett, adott alapot a bírálatra.
(keret) „Kimenni erre, ha az este jön, nem szeretsz”
Ezzel foglalkozom. Nincs vészhelyzet nyilván, pár nap alatt lejjebb nyugszanak, mire letisztázom ezt a cikket, már lejjebb nyugodtak. Mások mással foglalkoznak, a Napkeltére ébredek, ott is és mindenhol sokszor előjön, hogy milyen nevetséges párhuzamot vonni az ötven évvel ezelőtti komoly, megalapozott események és a mostaniak között, teljesen egyetértek. A sok különbséget felsorolni nincs hely és ok, legyen elég annyi, hogy persze nem vonom meg ezt a párhuzamot. Csak, nyilván én vagyok a hülye, inkább nem mentem le kenyérért este. (A közvetítésen jól látszott egyébként: nem egységes a tömeg a Szabadság téren, csak kevesen gyújtják fel a kocsikat, egy elenyésző kisebbség hajigál, „üti kitépett bokrokkal a rendőröket” – ez nem Shakespeare-től, se Téreyéktől, hanem egy kereskedelmi tévéhíradótól vett idézet –, a hátrábbi sorokban békés katasztrófaturizmus, telefonokkal fényképeznek, ha vágynék a kalandra, cipőt húzhattam és óvatosan odamehettem volna én is, nézelődni, csak nem kamerás a mobilom.) És azért nagyon gyomorforgató arra gondolni, hogy pár évtized múlva – ha sportosan élek, talán megérhetem – ennek a hétnek az aprócska eseményei, a résztvevők (engem is ideértve forrásértékű kenyeres mondatommal) mind belesimulnak majd egy szép szimmetriába: visszamenőleg kicsit igaza lesz annak is, aki a számítógépet vitte a hóna alatt, aki a kockaköveket hajigálta, kicsit – kábé ugyanannyira – igaza lesz a rendőröknek is, a könnygáz és a csendes lelépés igen különböző reakcióit is beleértve, kicsit igaza lesz a tévé elnökének és minden oldali tudósítóknak is, mind méltányolhatóak és érthetőek leszünk, az is, aki miatt inkább nem mentem le, meg én is, aki inkább nem. A szimmetria követelése erős, de kérdés, hogy a követelésnek engedelmeskedő „történeti tudás” nem mulaszt-e el oly sokat a történtekből, hogy az már – ha rosszabbá, mondjuk „történeti tudatlansággá” nem is, de – feleslegessé teszi.
- 1956 [6]