Vitányi Iván a vitacikkével alaposan felkavarta az SZDSZ–MSZP-viszony állóvizét. Az azóta napvilágot látott válaszok meglehetősen fanyalgóak. A Vitányi ajánlotta együttműködés ellenében felsorakoztatott érvek azonban többségükben nem helytállóak, és egyáltalán nem a kérdésről szólnak.
Nemigen van mit kezdeni Solt Ottiliának azokkal az „érveivel”, hogy a hajdani MSZMP nem vétlen az MSZDP csúfos bukásában; egy felületes szemlélő számára mentegetőnek tűnő zárójeles célzással arra, hogy a vétkesek ma is ott ülnek az MSZP vezetésében és/vagy parlamenti frakciójában, vagy hogy a szocialisták egyes képviselői konzekvensen a koalícióval szavaznak együtt. E kijelentések mögött alighanem Solt Ottiliának az a koncepciója húzódik meg, miszerint az SZDSZ-nek balra kellene tolódnia, és egy modern szociáldemokrata párttá átalakulnia. Ennek viszont nyilván csak akkor van létjogosultsága, ha a szociáldemokrata ellenzék szerepét ma betöltő MSZP-ről bebizonyosodik, hogy se nem ellenzéki, se nem szociáldemokrata…
Petőnél és Soltnál egyaránt felbukkanó érv az MSZP és az MSZOSZ kapcsolata. Az MSZP számtalanszor leszögezte: nincsenek számára „kedves” és „kevésbé kedves” szakszervezetek. Mint olyan párt, amely a munkavállalói érdekek politikai képviseletére szerveződött, egyformán szoros kapcsolatot kíván fenntartani valamennyi munkavállalói érdekvédelmi szervezettel. Ebben a viszonyrendszerben az MSZP számára az MSZOSZ-nek sincs kitüntetett szerepe, legfeljebb annyiban, hogy az egymaga több munkavállalót tömörít, mint az összes többi szakszervezet együttvéve. Az elmúlt hetek-hónapok azonban úgy hozták, hogy az MSZP nem volt hajlandó beállni a többi öt parlamenti párt kórusába, amelyek az öncélú erődemonstrációtól a hatalom átmentésén át a nemzetgazdaság végzetes meggyengítéséig, változatos vádakkal illették a figyelmeztető sztrájkot meghirdető MSZOSZ-t. Az MSZP ehelyett (egy magát szociáldemokratának valló párttól talán nem meglepő módon) úgy foglalt állást, hogy szolidáris a dolgozók érdekvédelmi harcával, az MSZOSZ által megfogalmazott 6 pontos követelést jogosnak tartja (majd minden érdekelt annak tartotta), egyébként pedig a szakszervezet kizárólagos joga és felelőssége annak megítélése, hogy érdekkonfliktus esetén a sztrájk eszközéhez folyamodik-e vagy sem. Hasonlóan nem kíván az MSZP asszisztálni ahhoz, hogy a szakszervezetek vagyonvitájában a pártok szakszervezeti kapcsolatai alapján elfogulatlannak igazán nem mondható parlament szolgáltasson igazságot, aminthogy ahhoz sem, hogy a szakszervezetek és tagjaik közötti magánjogi (a tagsági viszonyra és a tagdíjfizetésre vonatkozó) szerződésbe a parlament kívülről belenyúljon. Meglehet, az MSZP ilyen állásfoglalása nem tetszik azoknak, akik más szakszervezeti tömörülések térnyerését látnák szívesen, esetleg általában a szakszervezetek meggyengítését tekintik céljuknak, ám ez mégsem látszik igazán komoly érvnek az MSZP modern szociáldemokrata jellegével szemben.
Bauer Tamás szerint az MSZP a tulajdonviszonyokról, illetve az állam gazdasági szerepéről alkotott felfogása alapján nem tekinthető szociáldemokrata pártnak. Nem tudom, miért. Az MSZP (akárcsak a nyugat-európai szociáldemokrata pártok) többször is deklaráltan a magántulajdon talaján áll, számtalanszor síkraszállt a gyors és bürokráciamentes privatizációért. Az MSZP-nek csak a privatizációs koncepciója különbözik az SZDSZ-étől, amennyiben a privatizáció során biztosítani kívánja a tulajdonossá válás esélyét azoknak a munkavállalóknak is, akiknek az elmúlt évtizedek során nem állt módjukban összegyűjteni az ehhez szükséges tőkét, mivel munkájuk eredménye nem saját bankszámlájukon, hanem a privatizálandó állami tulajdonban halmozódott fel. Azt nyilván Bauer sem állítja, hogy a magántulajdon kevésbé lesz magántulajdon attól, hogy az azt jelképező részvény tulajdonosa egy gyári munkás, és nem a Budapest Bank vagy a DUNAHOLDING. Ami az állam gazdasági szerepét illeti, az MSZP (ugyancsak más szociáldemokrata pártokhoz hasonlóan) úgy véli, a piac erőit meg kell zabolázni, az általuk okozott szociális problémákat kezelni kell, ám ezt elsősorban az önszerveződő társadalmi érdekvédelmi tömörülésektől, az önkormányzatoktól, a non-profit vállalkozásoktól várja, és csak ezt követően az államtól. Gazdasági téren az MSZP a kormányzatot elsősorban a gazdasági folyamatokba történő önkényes és eseti beavatkozások, a „kézi vezérlés” – a Németh-kormány idején már feledésbe merülni látszó – gyakorlatának újjáélesztéséért bírálja.
Szinte minden hozzászóló bírálta az MSZP-t, amiért sok tagja erőteljesen kötődik a múlt rendszerhez. Pető így fogalmaz: „…az MSZP-ben azok dominálnak, akik a volt MSZMP-ben a legrokonszenvesebb s akár a folyamatosságot is vállalható irányvonalat képviselték, s nem kaptak hangot a volt MSZMP-ben. …De hát… Nem csak ők vannak az MSZP-ben.” Na, és?! Számon kérhető egy párt szellemisége külön-külön minden egyes tagján? Sose hallottam, hogy az SZDSZ-be belépni szándékozókat levizsgáztatnák, mondjuk John Stuart Mill életművéből. Pedig némelyikükre ráférne! És ha már itt tartunk: az MSZP-nek róható-e fel inkább, hogy tagjaik közt a helyi társadalmaknak sok olyan egykori vezetője van, akinek akkori tevékenysége nem egyeztethető össze az MSZP szellemiségével, vagy az SZDSZ-nek, hogy a helyhatósági választásokon aratott győzelme eredményeképpen sok olyan tagja tölt be jelenleg vezető funkciót a helyi társadalmakban, aki az SZDSZ képviselte liberális szellemiségtől ma áll olyan távol, mint Makó Jeruzsálemtől? Miként például azok a józsefvárosi városatyák, akiknek számára elegendő érv volt Pataky István és Ságvári Endre emléktáblájának eltávolítására, hogy nevezettek antifasiszta küzdelemben áldozták életüket…
Révész Sándorral voltaképpen nincs vitám, ami az MSZP megalakulása utáni első fél évét illeti. Nem kétséges, az MSZP megalakulása kompromisszum eredménye volt. A Reformszövetség önmagában nem volt elég erős, hogy kikényszerítse az MSZMP feloszlatását. A Népi Demokratikus Platformmal (és a nómenklatúra mögötte álló, felvilágosult szárnyával) megkötött kompromisszum alternatívája az MSZMP fennmaradása és a reformerők kiválása volt. (Reformerők alatt nem azt a több mint félezer küldöttet értem, akik a kongresszus végére a Reformszövetségbe feliratkoztak, hanem azt a kétszáznál is kevesebbet, akik a munkahelyekről történő kivonulás mellett szavaztak.) Ez eggyel megnövelte volna az Ellenzéki Kerekasztal mellett ülő pártok számát, de szabad kezet adott volna az MSZMP-n belüli retrográd erőknek. A kompromisszumnak ára volt: a ’89 elejétől lényegében szociáldemokrata platformon álló reformköri mozgalom ki kellett hogy egyezzék a nómenklatúra említett részével, és támogatni kényszerült annak hatalomátmentési kísérletét. Miután ezt az SZDSZ meghiúsította, a kompromisszum is szétfoszlott. Révésznek azonban csak félig van igaza abban, hogy az MSZP nem letisztult, hanem lecsonkult: valójában a választási vereség katarzisa tette lehetővé, hogy a reformköri mozgalom eredeti, szociáldemokrata szellemisége váljék uralkodó áramlattá a pártban, és hogy az MSZMP szétverésében partner, de ebbe a szellemiségbe nem illő áramlatok és személyek fokozatosan leváljanak. Az MSZP 1990. május–novemberi II. kongresszusának fordulata nem más, mint az említett kompromisszum érvénytelenítése, a reformköri mozgalom eredeti szellemének rehabilitálása, radikális elhatárolódás (személyileg és program tekintetében egyaránt) a párt 1989. október–1990. március között követett politikájától. Ezzel az elhatárolódással tehát az MSZP immár nem tartozik senkinek: 1990 novemberében megtette.
A vitában eddig felsorakoztatott érvekkel azonban nem az a legfőbb gond, hogy mint fentebb kimutatni igyekeztem, egyikük-másikuk vitatható. A fanyalgó válaszok mindegyikében közös, hogy nem a politikai helyzetet elemzik, hanem az MSZP-t. (Ez alól csak Solt Ottilia Beszélő-beli cikke jelent részbeni kivételt.) Az eddigi elutasítások nagyjából egyetlen mondatban összegezhetőek: „Igen, de nektek fekete a seggetek.” S bár a fentiekben én is belementem ebbe az utcába, azt próbálván bizonygatni, hogy inkább csak szürke (bár nem vitattam, hogy egy kis csutakolás még ráfér), valójában egyáltalán nem ez a kérdés.
Megítélésem szerint (és gyanítom, ez a felismerés húzódik meg Vitányi cikke mögött csakúgy, mint a néhány nappal korábban a HVG-ben megjelent, érthetetlenül visszhang nélkül maradt Tamás Gáspár Miklós-írás mögött) a mai magyar politikai élet a hagyományos bal-jobb ellentét helyett egy másik ellentét, a modernizáció–restauráció ellentét mentén szerveződik. A modernizáció táborán belül léteznek bal- és jobboldali (ha úgy tetszik: szociáldemokrata és liberális) modernizációs stratégiák, amelyek ugyanazon kérdésekre ellentétes vagy legalábbis különböző válaszokat adnak, csakhogy a restauráció erői számára egyáltalán nem is ezek a megválaszolandó kérdések.
A három ellenzéki párt vitathatatlanul a modernizáció erőihez sorolandó. Meglehet, Pető Ivánnak igaza van, és a kormánypártok soraiból sem mindenki tartozik a húszas-harmincas évek Magyarországának lelkes csodálói közé, ám az ellenzéki pártok minden erőfeszítése ellenére sem sikerült a koalíció modernizációs kisebbsége és ókonzervatív többsége közé éket verni. Ez a kisebbség, ha az elvei és a hatalom között kellett választania, eleddig következetesen az utóbbihoz volt hű. Lehet, hogy kényelmetlenül feszengve, lelkiismeret-furdalással, de mindig megnyomta az „igen” gombot, a koalíció legkártékonyabb törvényjavaslatainak előterjesztésekor is. A kormánypártok padsorait eddig mindössze Dénes János és Maczó Ágnes hagyták el; egyikük sem tekinthető a modernizációs eszme megszállottjának.
Az SZDSZ kongresszusán bejelentette: kész a kormányzásra. Ez dicséretes. A kormányzáshoz azonban alternatívát kell kínálni a jelenlegi kormány koncepciójával szemben, és az alternatíva köré többséget kell szervezni a parlamentben. Meggyőződésem, hogy a jelenlegi restaurációs törekvésekkel szemben csak a modernizáció lehet ilyen alternatíva. Az a már-már közhelynek számító kijelentés, hogy a „létező szocializmus” modernizációs zsákutca volt, a koalíció olvasatában úgy hangzik, hogy maga a modernizáció volt a zsákutca. Az e felfogásra épülő kormányzati politika ellen kell összefogni azokat, akik nem akarják „a múltat végképp eltörölni”, akik úgy vélik, bőségesen volt az elmúlt 40-45 évben folytatható és folytatandó modernizációs törekvés, még ha a keretükül szolgáló gazdasági és politikai viszonyokról ki is derült, hogy a történelem szemétdombján a helyük. Ez a lényeges kérdés, és nem az, hány egykori miniszterelnök-helyettes és PB-tag fizet tagdíjat az MSZP-ben, hogy ki szereti Nagy Sándort és ki nem. És ez ma már egyáltalán nem csak elméleti viták kérdése, hanem a gyakorlati politikáé, mert a koalíció restaurációs gőzhengere kíméletlenül nyomul előre. Ha jól olvastam, erről szól Vitányi Iván cikke, és Tamás Gáspár Miklósé is.
Ha a politikai akarat megvan, az együttműködés részleteiben könnyen meg lehet állapodni. A magam részéről egy konkrét javaslatom van. A Beszélő június 29-i számának vezércikkében B. T. (talán Bauer Tamás?) felveti a kérdést: célszerű-e hagyni, hogy Kupa Mihály személyes népszerűsége (ami azon alapul, hogy egyedül ő képes a kormány tagjai közül elhitetni a közvéleménnyel: ért is ahhoz, amit csinál) megszerezze a koalíciónak a szerencsi mandátumot, az időközi választás megnyerésével lélektanilag mintegy legitimálva a koalíció egyéves országlását? Nem kell-e az ellenzéknek ennek elhárítására összefognia? A válaszom: de igen! Igen, ha az SZDSZ és nem utolsósorban a Fidesz is úgy véli: inkább legyen a mandátum ellenzéki jelölté, még ha az történetesen szocialista is, mint Kupa Mihályé, akinek gazdasági elképzelései lehetnek rokonszenvesek, de a mandátum elnyerésével a koalíció helyzetét szilárdítaná. Ha ebben egyetértés van, aligha lesz nehéz tető alá hozni egy olyan megállapodását, miszerint a (minden bizonnyal érvénytelen) első fordulóban legjobb eredményt elérő ellenzéki jelölt javára a másik kettő visszalép, és ezt a megállapodást már az első forduló kampányában mindhárom párt „sulykolja”, hogy a második fordulóban működjék a „köztársasági fegyelem”, és a választópolgár ne érezze úgy, hogy a pártok az ő feje felett egyezkednek az ő szavazatáról. Ez esetben talán megakadályozható Kupa Mihály győzelme, és az ellenzék pártjai is megindulhatnak az együttműködés rögös, de az egymás ellen vívott nyilatkozatháborúnál bizonnyal termékenyebb útján.
Úgy legyen.
Hivatkozott cikkek
Kapcsolódó cikkek
- Vita [7]