Megoldódni látszik a tavalyi országgyűlési választás legizgatóbb rejtélye: hová tűnt a mérsékelt baloldal Magyarországon? Ma már biztonsággal találgathatunk: a kékes fehérgalléros milliók töredéke otthonra talált a csak nevében szalonképes MSZDP-ben vagy az időközben szintén szociáldemokratává szelídült egykori állampártban. A nagy többség azonban nyilvánvalóan tartózkodott; kivárt és figyelt. Hogy hol állnak ma, arról fellebbenti a fátylat Fodor Gábor elgondolkodtató interjúja a Magyar Nemzet július 19-i számában: „…a felmérések szerint velünk a tipikusan szociáldemokrata érzelműek szimpatizálnak.” A tiszteletre méltó baloldal főerői tehát – némi tétovázás után – lassú léptekkel elindultak a liberalizmus felé, ahol azonban tárt karok helyett kényszeredett udvariasság fogadja őket.
Nem paradox helyzet? A Fidesz, miután okos és pragmatikus parlamenti tevékenységével meghódította a mérsékelt bal szívét, s e szimpátia a népszerűségi lista élére lökte, most nagy hirtelen – merőben doktriner megfontolásból – egy másik, jóval szűkebb szavazói bázis (az „autonóm polgár”) után kajtat, mely garantálhatná számára az utolsó helyet ugyanezen rangsorban!
A kitűnő fiatal képviselő feszengése elméletileg persze érthető. Pártja nemrégiben „tiszta” liberális pártként definiálta önmagát, s most azt kell látniuk, hogy olyan rétegek ajándékozzák meg bizalmukkal, „akik egyáltalán nem azokat az értékeket vallják a legfontosabbnak, amelyek a mi programunkban megjelennek. Nemcsak FG szeretne rendet tenni jelenlegi pártstruktúránk látszólagos „logikátlanságában” és a választói szokások ebből eredő „kiszámíthatatlanságában”. De most, hogy fontolva haladók és radikálisok kétszáz éves konfliktusa kiújult az Európához való felzárkózás alapkérdéseiben, az is nyilvánvalóvá vált, hogy pártszerkezetünk mélyebben gyökerezik hagyományainkban, s ezért tartósabbnak is ígérkezik, mint némely megfigyelőink hiszik; s egyszersmind kezdjük megérteni azt is, hogy választói magatartásunkat elsősorban nem osztály- vagy ideológiai hovatartozásunk irányítja, mint inkább alkati-temperamentumbéli különbözőségek.
Épp ezért a Fidesz esetében sem szentimentális félreértésről van szó, a tömegek felületes szimpátiájáról az okos, fiatal arcok iránt. Inkább ama mély társadalmi folyamatok egyike indult be, „amelyek spontán hatnak a kívánatos irányban”, s amelyeket FG óhajt leghőbben, csak éppen helytelenít, ha váratlan, előre nem tervezett irányban (is) hatnak. (Itt nevezetesen szabadelvűség és szociáldemokrácia egymásra találása irányában.) Végtére is, az általa megnevezett kívánatos folyamatok (az állam túlhatalmának megfékezése; „az esélyegyenlőséget biztosító jogi-gazdasági környezet” megteremtése; a gazdaság elsődlegessége; a szűkkeblű, korszerűtlen nacionalizmus elvetése) éppannyira szocdem érdekek, ha itt-ott más indítékból is, mint amennyire a mieink!
Nem áltatom magam azzal, hogy a tömegek politikai ösztöne csalhatatlan – noha rendszerint egészségesebben működik, mint értelmiségi vezetőik ideológiai reflexei. Azt azonban még kevésbé hihetem, hogy bevallott vonzalmuk a fiatal demokraták iránt egy könnyed legyintéssel elhessenthető. Bizalmuk – még ha kéretlen is – elháríthatatlan felelősséget ró a Fideszre.
Valóban „döbbenetes tévedés kiiktatni az elmúlt 40 évet a történelemből”. Ez azonban, sajnos, nemcsak szerencsés gazdasági előtörténetünkre vonatkoztatható, hanem módfelett szerencsétlen politikai reflexeinkre is. Mindnyájan Kádár János köpönyegéből bújtunk elő. A túlideologizáltság és az élcsapatszemlélet nem csupán a kormányzó koalíciót fertőzte meg, hanem szemmel láthatóan meglegyintette liberális pártjainkat is.
FG fanyalgó válaszaiban két implicit állítást érzek aggasztónak.
(1) A pártok „érdek, érték és ideológiai szempontból” szerveződő homogén társulások, melyek világosan elhatárolódnak egymástól, féltékenyen őrzik identitásukat, s köztük átjárhatóságról alig eshet szó. (Hovatovább nincs is, már a Fidesz és az SZDSZ között sem!) Ezt, finoman szólva, a pragmatizmus múlt századba illő hiányának nevezném. (2) A pártvezetés és a potenciális szavazók kapcsolata egyirányú és hierarchikus: a parlamenti frakció az eszmei tisztaság letéteményese, szigorúan megválogatja híveit, s keményen ellenáll minden alulról érkező, más irányú sürgetésnek. Ez meg zavarbaejtően emlékeztet az unalomig ismételt „élcsapat” tételre.
Mindez persze fényévnyi távolságra van a nyugati politikai gyakorlattól, melyet FG (is) példaképének tekint. És nemcsak az amerikaitól, mely általában messzemenően ideológiátlan volt, hanem – mondjuk – még a franciától is, pedig azt a közelmúltig a mienkhez kicsit hasonló, túlhevített politizáltság jellemezte.
S természetesen még messzebb a Fidesz igazi közegétől, a mai magyar társadalmi valóságtól. A „szabad, autonóm individuum”-ról ábrándozni, ideálképét felvázolni persze lehet és kell is, csak éppen ma tűnik kissé elsietettnek, ha nem tapintatlannak, a tömeges elnyomorodás korszakában, amikor a már meglevő, esetleg sokadik generációs, legalább szellemiségében autonóm értelmiségi középosztály jó része is zsugorodik, leépül vagy – ha teheti – kivándorol.
Ráadásul a most valóban tollasodó vállalkozói középosztály makacsul vonakodik megfelelni a fiataldemokrata-eszménynek. Ugyan hol vannak itt a nemcsak anyagilag, de kultúrájukban is független, európai kitekintésű, művelt, üzletileg feltétlenül megbízható és szociálisan érzékeny „autonóm polgárok”?! Az új magyar üzleti középosztályban – a gyér létszám mellett – épp a gyatra emberi minőség szúr szemet. A közös színvonaltalanságban pedig egymásra talál etatista „kinevezett” és liberális szempontból is elfogadható „self-made man”: mindkét emberfajta csak egy leckét sajátított el a nyugati üzleti gyakorlatból, a zavarosban való halászat „tudományát”. Visszatérő lidércnyomásom, hogy egy szép napon – a „tiszta” liberalizmus gazdaságfilozófiája okán – a magyar szabadelvűséget azonosítják majd e (tisztelet a kivételeknek!) milliomos bugris-burzsoázia érdekképviseletével, holott ezek a „kövér macskák” (= az amerikai nyelvhasználatban a politikát pénzelő üzletemberek) nem a széplelkű liberális értelmiséghez törleszkednek, hanem –önérdeküktől hajtva – inkább a hatalmat ténylegesen birtokló jobboldalhoz.
A liberalizmus (egyik) keserű paradoxona, hogy az általa pártfogolt, ha nem éppen világra segített, self-made man szükségképpen elvtelen; nem a „puha” ideológia vonzza, hanem a kemény profit, s a szabadelvűség nagyszerű krédójából csak azt hallja ki, ami önzésének és leegyszerűsítő ösztönének megfelel: a „kaparj, kurta…” primitív felszólítását.
Micsoda érzelmi zűrzavar! Mindenki mást szeret: a szocdemek a Fideszt, a Fidesz az autonóm polgár tünékeny álomképét, a valóságos polgár – mondjuk – az új kisgazdavezetés ravaszdi füllentőit, akik újabban a nagyburzsoáziával flörtölnek… De hát nem ez az ő igazi szellemi szintjük, s nem ők a valóban kongeniális partnereik?!
Mi legyen hát a szocdem-szimpatizánsokkal? Hova forduljanak? (Talán csak nem a manöken küllemű és lelkiségű elnök asszonyhoz és udvartartásához?!) És hol a kiút a Fidesz mai dilemmájából? Nyilván kétféle válasz lehetséges. Az egyik FG mai álláspontja, a szelíd elutasítás egy lényegében steril gazdaságfilozófia nevében. Következetes és becsületes felelet, csak éppen felér egy politikai harakirivel, s ráadásul megerősíthet két kínos gyanút is közvéleményünkben: vagy azt, hogy a liberalizmus szociálisan valóban „érzéketlen”, vagy az éppoly súlyos másikat, hogy ti. „élhetetlen”. Hogy valami módon mégis igaza volt a néhai neves amerikai liberálisnak, Adlai Stevensonnak, amikor fanyar öniróniával így jellemezte elvbarátait: „Liberális az, aki mindkét lábát szilárdan megvetette a levegőben.”
A második lehetőség a vállalásé és befogadásé, ami viszont feltételezi a kissé fetisizált program átértékelését. Ez még nem jelent önfeladást, csak a szociális hangsúly – a jelen helyzetben amúgy is elkerülhetetlen – erősítését. Nézetem szerint minden gyakorlati – és majdnem minden elméleti – megfontolás a második megoldás mellett szól.
A magyar szociáldemokráciának ma nincs programja és vezetése, a szabadelvű pártolóiak viszont elsősorban csak programja és vezetése van. Igaz, csőstül akadnak alkalmi szavazóink, csak éppen hiányzik az állandó és megbízható tömegbázis, főleg egy akkora tömegbázis, mely választási győzelemhez segíthetne. „Vegytiszta” liberális programmal, szövetségesek nélkül, ma sehol és soha nem tudunk választást megnyerni, legfeljebb a fura japán másfélpárt-rendszerben.
A két mozgalmat eredetileg valóban elválasztó ideológiai és értékrendi szakadék fölött évtizedek óta jól járható hidak ívelnek át. A szociáldemokrácia magáévá tette a piacgazdaság rendjét (és megtanult hasznot húzni előnyeiből), a modern liberalizmus pedig – ugyanúgy, mint a csakugyan modern konzervativizmus – valósággal arcot cserélt XIX. századi előképéhez képest: ma elfogadja az állami beavatkozást a kiszolgáltatott egyének védelmében, szemben múlt századi őseivel, akik még elutasítottak minden „illetéktelen” kormányzati behatolást a korlátlannak hitt egyéni szabadságjogok területére. FG liberalizmusképe kissé archaikus – mint egész politikai tájképünk maga. S ahol ókonzervatívok ágálnak a reflektorfényben, ott óliberálisnak lenni is dicsőség. Ők legalább nem csinálnak vissza kiegyezéskorabeli törvényeket!
Mindkét mozgalom fittyet hány a túlélő mitológiáknak, és a gazdasági racionalitás nyelvén beszél. Ezért szót is érthetünk egymással, ahogy pl. civilizált munkaadók és alkalmazottak teszik szerencsésebb vidékeken.
Végezetül mindkettő európai horizontú, elkötelezettje az integrációnak, s ellenfele minden elkülönülésnek és beszűkült nacionalizmusnak. Nem „nemzetietlenek”, mint a másik oldalon rikoltják, csak megfontolt, józan magyarok, akik vonakodnak részt venni a jobboldal hagyományos múltközpontú társasjátékaiban.
Eljött hát az idő egy új „történelmi kompromisszumra”: szabadelvűség és szociáldemokrácia őszinte kézfogására! Az alkalmat tálcán kínálja a mérsékelt bal tömegeinek bizalma. Ezt elhárítani nemcsak oktalanság, de politikai felelőtlenség is volna mai kiegyensúlyozatlan helyzetünkben. Hogy ma melyik az akutabb veszély – az egy ideje a külföldi sajtó által is emlegetett populista diktatúra lopakodó hatalomátvétele-e, vagy inkább a másik: a politikai inga egyre szélesedő kilengése mindkét szélsőség irányában – egyelőre nyitott kérdés. De bármi is a válasz, bizonyos, hogy egy szabadelvű-szociáldemokrata szövetség a legmegbízhatóbb stabilizáló tényező lehet a köztársaság netán eljövendő válságaiban.
Személyes háttérmagyarázatként csak annyit, hogy e sorok írója tavaly még jobboldali liberálisnak mondta önmagát. Azóta látott és tanult egyet-mást.
- Vita [6]