Sok mindenben egyetértek Kornis Mihállyal, amikor esszéjében bírálja az SZDSZ-t sajtópolitikájáért, a médiában való elszürküléséért s főleg azért, mert 1990 tavaszához képest szinte teljesen elvesztette eleven kapcsolatrendszerét azzal a több mint egymillió állampolgárral, akik – jórészt tudatosan – tavaly az SZDSZ-re szavaztak. Persze a dolog nem azon múlt, hogy Kis János és a többi ügyvivő hány vidéki város főterén tartott vagy nem tartott beszédet. Az sem biztos, hogy az ország „körbeutazása” sikerrel kecsegtetne. Azokat az árnyalt és hiteles formákat kellene megtalálni, amelyek markánsan elkülönítenék a szabad demokratákat a populista dobokat verő parlamenti irányzatoktól, és egyben az alkotmányos megoldásokkal párhuzamosan a tömegtámogatást is biztosítanák.
Abban Kornisnak kétségtelenül igaza van, hogy „még most nem késő”. Gondolatmenetének több elemével azonban nem tudok egyetérteni, és politikai alkalmazásukat sem ajánlanám. Erőteljes túlzás a kormánykoalíció sommás „neofasiszta” bélyegzése. A tekintélyuralmi rendszer kiépítésére tett lépéseik (a példák találóak) valóban mélyen antidemokratikusak ugyan, ezt azonban nem célszerű egybemosni a totális diktatúrával. Leegyszerűsítve azt mondhatnám: előképük Horthy kormányzati rendszere, és nem a Szálasi-kurzus.
Azt önmagában nem találom tragédiának, hogy a kormánypárti többség szavazógépként működik a parlamentben (így van ez a legtöbb alkotmányos jogállamban is). Azt már sokkal inkább, hogy az országgyűlési ellenzék nem képes egyelőre karakteresen betölteni a rá osztott szerepet. Erre jó példa lehet, hogy szociálliberális gazdasági filozófiánk mellé nem tudtuk eddig – sem országos, sem helyi, önkormányzati szinten – konkrét programba foglalni a szociális védőháló gyakorlati megvalósításának módját. Korántsem elég, ha a pártelnök „hetvenhétszer” elmondja elkötelezettségünket az elesett, leszakadó rétegek problémái iránt.
Az SZDSZ hitelvesztésének kórképe igen találó. További adalékként érdemes összehasonlítani a tavalyi parlamenti választások és az idei pótmegmérettetések eredményeit. A szerencsi első fordulóban Egeli Zsolt kudarca nem okolható az ismeretlenséggel és az ellenjelölt sztárolásával. Tavaly teljesen ismeretlen jelöltek értek el sikereket, vagy legalábbis tisztes eredményt agyonsztárolt riválisokkal szemben.
Térvesztésünkben szerepet játszhat bizonytalankodó állásfoglalásunk az ún. „igazságtételi, le-és elszámolási törekvésekkel” kapcsolatban. Amit már nem csupán csurkák és torgyánok, hanem kónyák is képviselnek. Egyértelmű, hogy elfogadhatatlan az a semmitmondó antikommunista demagógia, ami – mint köztudott – egyenesen vezethet a Kornis által már most vélelmezett totalitariánus rendszer felé. Bármilyen elegánsan is utasítják el azonban a szabaddemokrata-vezetők a kormányzat gyengeségét, cselekvésképtelenségét elkendőzni kívánó, boszorkányüldöző handabandát – ez kevés. Adósak vagyunk annak a jogszerű megoldásnak a kidolgozásával, ami legalább keretek közé szorítaná az elmúlt évtizedek elitjének újabb, ezúttal gazdasági előretörését. Mindenesetre nem biztos, hogy „a liberális megoldás” 59. tézise a járható út, amely, ha jól értem, még az eddigi lehetőségeknél is többet kínál az állami vállalatok érdemekben bővelkedő vezetőinek volt és jelenlegi gazdasági privilégiumaik nyers tulajdonosi pozícióra váltásához.
A fenti, töredékesen vázolt helyzetből is egyértelmű szerintem a következtetés. Amennyiben az SZDSZ esélyes alternatívája kíván maradni a következő választásokon a kormánypártoknak, és nem csupán az azokban való mélységes csalódásnak akarja köszönni esetleges sikerét, hanem saját erényeinek, változtatnia kell stílusán, kapcsolatrendszerén. Meg kell győznie a magyar társadalom nagyobbik részét arról, hogy tényleg van kiút. Be kell bizonyítania, hogy még Kelet-Európa nyugati szegletében is létezik más megoldás, mint az MDF receptje.
- Visszabeszélő [5]