Skip to main content

Tisztelt Szerkesztő Úr!

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
A demokrácia megpróbáltatásai (Beszélő, 1991. szept. 14.)


Nagy figyelemmel olvastam A demokrácia megpróbáltatásai címmel megjelent cikkét. Reagálni azonban nem annak politikai tartalmára és végkövetkeztetéseire kívánok, hanem néhány számra, amely mögött és után szükségképpen hamis következtetések jelennek meg.

Ön azt írja: „Nem érte el a célját a tagdíjfizetés megújítását előíró törvény, állítja az MSZOSZ: a régi szakszervezet megőrizte tagságának túlnyomó többségét…”, majd utóbb: „Ez év február 20-án (…) 2 682 753 tag alapján kérték a vagyon 67,2 százalékát.”

E két idézet között Ön azt írja, hogy vagy most szerénykedünk, vagy akkor lódítottunk. Önnek mint a törvényjavaslat egyik benyújtójának nálam is jobban kell tudnia, hogy a törvényjavaslat alapján megtett nyilatkozatok kizárólag az aktív, munkahelyeken munkát végző és ennek következtében jövedelmet élvező dolgozók körében értelmezhető. Nem kellett ilyen nyilatkozatot tennie a jelzett törvény értelmében a nyugdíjas szakszervezeti tagoknak, a gyesen lévőknek, a munkanélkülieknek, akiknek száma sajnálatosan felduzzadt, elsősorban azokon a területeken, ahol a hagyományos ipari szakszervezetek szerveződnek. E tagsági csoportok, tagok korábban is és jelenleg is készpénzzel fizetik szakszervezeti tagdíjukat. Ennek önkéntességét, úgy gondolom, magyarázni sem kell.

Nyilvánvalóan nem nyilatkozhattak azok sem, se pro, se kontra, akik augusztus hónapban betegállományban, esetleg fizetett szabadságon voltak. Mindent egybevetve és úgy gondolom, idézni vagy hivatkozni csak úgy ildomos, hogy pontosan visszaadassék a lényeg.

Nos, az 1,1 millió nyilatkozat mellett tehát az MSZOSZ szakszervezeteiben további százezrek vannak, akik nyugdíjasként, gyesesként, munkanélküliként fizetik tagdíjukat, és az aktív munkavállalók mintegy 30 százaléka szeptemberben fog vélhetően nyilatkozni, kívánja-e szakszervezeti tagdíját valamely szakszervezet javára átutalni.

E tények persze nem szükségképpen kell hogy megingassák Önt meggyőződésében, de úgy gondolom és remélem, hogy következtetései, melyeket cikke végén levon, a tényeknek sokkal szilárdabb talaján állnak, mint a „legnagyobb szakszervezeti tömörülés tagsága a felére vagy annál is kevesebbre csökkent”.

Bízom benne, hogy soraimmal találkozhatom a Beszélő hasábjain.

Üdvözlettel:

Bársony András,
az MSZOSZ főpénztárnoka



















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon