Aki a magyar polgárosodás gondolati fundamentumait kutatja, annak már a Hitel ajánlásának olvastakor megdobbanhat a szíve. Az ajánlás „Honnunk szebblelkű Asszonyihoz” szólt, mert ők nevelik a „kisdedet” „jó Polgárrá”, s mert ők a „polgári Erény s Nemzetiség védangyali”. Bármennyire korszerűen hangzik is ez, tudnunk kell, hogy a reformkor írói polgáron általában az állampolgárt, a francia citoyent értették, s nem az érdekeit követő magánembert, a burzsoát; amint polgári erényt emlegetve is főként az 1790-es évek francia „köztársasági erkölcsére” gondolhattak, amely nálunk inkább a haza üdvének önzetlen szolgálatát jelentette.
Kiművelés
A polgárinak ilyen értelmezésébe némi rendi konzervativizmus is vegyülhetett. A Világban olvashatjuk, hogy „a fejedelem megbecsüli első hercegtől fogva lefelé a legutolsó koldusig minden jobbágyinak természettül nyert jussait, sorstul vett sajátit”, ám azok, birtokosok és birtoktalanok, kölcsönösen megbecsülik a fejedelem és egymás jussait. A természetjog és a tulajdon elismerése itt karöltve jár a rendi előjogok tiszteletével, és a polgári erény meghatározásába is beszüremkedik a királyhűség és a fennálló rend tisztelete.
Kiragadott idézetek helyett érdemes áttekintenünk a polgárosodáshoz kapcsolódó fogalmak jelentésváltozásait, hiszen bennük Széchenyi gondolkodásmódjának változásai is visszatükröződnek.
A polgárosodás, amely a francia fejedelmi és főúri udvarokból indult ki, és ennek megfelelően udvariasságot, csiszoltságot, egyfajta viselkedéskultúrát jelentett, utóbb a civilizáció átfogó fogalmában nyert világpolgárjogot. A civilizáció Európa középső régiójában – a kultúrával való állandó perben és szerepcserében – mindenekelőtt művelést és művelődést, átfogó értelemben az emberi együttélés kifinomultabb formáját foglalta magába.
Széchenyi is hasonló értelemben használja a civilizáció kifejezést; sok mindent ért rajta: vasutat, csatornázást, szakszerű mezőgazdaságot, aztán „kiművelést”, a „közértelmesség” gyarapítását. Idővel Széchenyi új szót is kerekít belőle: a „polgáriságot”, a „civismust”.
Vitézség és erény
Miben különbözött a polgári erény a korábbi küzdelmes századokban használatos „virtustól”? A szó ugyan korábban is jelentett derekasságot, hűséget, mégis főként a vitézség értelmében használták. A felvilágosodás során gyökeres jelentésváltozáson ment keresztül. Wesselényi és Kölcsey fogalmazta meg az erkölcsi tartalmú „Erényt”, amelynek éltető lelke a közjó – a haza – önzetlen szolgálata és a szabadságért küzdő polgár rendíthetetlensége volt. Az erkölcsivé tett virtus már polgári volt a szó citoyen értelmében, de hiányzott belőle a burzsoá munka- és szerzésetika, az egyéni érdekmotiváció fontosságának felismerése és elismerése.
A reformer Széchenyi eleinte ugyanebben az eszmekörben mozog; a törvényes uralkodó és a haza szolgálatát tekinti az erény fő vonásának. Az eredeti szövegkörnyezetben azonban megjelenik a szabadság és tulajdon fogalma is, mégpedig úgy, hogy a Hitelben Széchenyi túllép az elvi vagy éppen csak retorikus szólamokon, és egy döntő ponton áttöri a citoyen erény szűkre szabott körét is. Semmilyen ékes és szívre ható szónoklat, írja, nem fog annyira buzdítani a javításra, mint „egy száraz számolás melly a nyereséget bizonyolja”. „Félre ezért minden pompás és fényes ajánlással, melly enthusiasmust gerjeszt a feneke nincs… s előre inkább a hidegvérű s józan számlálással, mert gazdálkodásban, kereskedésben csak haszon vagy nyereség reménye mozdít.” Ehhez a Világban még egy új gondolat társul: „mennél nagyobb s általánosb a szabadság, mennél több a vetélkedési ösztön, annál nagyobb s több a cultura és civilizatie, s viszont.” Summázva: Széchenyié a felismerés és a gondolatébresztés érdeme, hogy a hazai viszonyok nem felelnek meg a hasznot kereső század lelkületének.
Iparkodás és ipar
Az erény polgári értelmezésének másik fontos mozzanata a munkaethosz elismerése, a szorgalom kultikus tisztelete volt. A hazai maradiság, restség kárhoztatása Berzeviczy Gergelytől kezdve a magyar reformerek, nemzetnevelők kedvelt témája volt – és mint ismeretes –, Széchenyinek is állandó gondja a tunyaság, a henye apátia, a renyheségi hajlandóság, a hátramaradásban való megrekedés, az újítás iránti közönyösség. „Édes-örömest akarunk aratni, de szántani, vetni nem. Az élet minden javaival bővelkedni nagyon is szívesen, de fáradozni, izzadni nem.” Márpedig – ismétli szüntelen – nem a geográfiai adottságok, nem a várak erőssége teszi „a haza valódi erejét és bátorságát”.
Ezen a ponton Széchenyi ismét túllép a hagyományos és szokványos buzdításon. Mert – mint írja – nem akármilyen értelemre, hanem kiművelt észre van szükség. Hiszen csak azt művelhetjük tökéletesen, amit mesterségként, s nem csupán időtöltésből űzünk. Amint az sem nevezhető valóságos és derekas industriának, ha valaki kis gazdaságot vezet be, pár birkaaklot állít. Hiszen igaz, mindebben van szorgalom, de nem önmagában a munkálkodás, hanem a rendszeres és a „jól elrendelt”, vagyis tervszerű és szakszerű munka a nemzeti gazdaság talpköve.
Ebből a megállapításból két jeles következtetés adódik. Egyrészt, hogy iparnak igazából az ész és értelem által irányított, jól kiművelt „kézművészetek”, fabrikák nevezhetők. Másodszor, hogy a tervszerű és hasznos munkák köréből a kereskedést sem lehet kihagyni. Széchenyi sok helyütt gúnyolja a kereskedelmet lenéző nemesembert, aki ugyancsak rá van szorulva a kereskedőre. Azt sem titkolja, hogy többre becsüli az ügyes kereskedőt a hanyag gazdánál. Széchenyi gondolatmenetében a serény szorgalom, az iparkodás iparrá, ez kézművészeti iparrá, manufaktúrává, fabrikává, a végén pedig gyáriparrá változott.
A nemzeti magánvállalkozó
Széchenyi azonban nemcsak a szavak embere volt, hanem a többé-kevésbé sikeres magánvállalkozó főurak, a Forgáchok, a Batthyányak, az Andrássyak után az első nemzeti nagyvállalkozó. Alig áttekinthető vállalkozói tevékenységében még bizonyos tervszerűséget, legalábbis szervességet is felfedezhetünk. A sort a tudományosságot, a művelődést serkentő alapítások nyitják, az Akadémia, a Kaszinó alapítása, a lóversenyzés és lónemesítés meghonosítása. Ezt követi a közlekedést és kereskedést pártoló tervek, kísérletek és vállalkozások hosszú sora: részvétel a Dunagőzhajózási Társaság alapításában, utóbb a vasútépítés tervezésében és megindításában. Aztán jöttek az al-dunai utazások, a Vaskapu-szabályozás gyakorlati tervei, hogy Magyarország tengerhez jusson, és „Budapest megszűnjék vak zsák lenni”, majd jött a Tisza-szabályozás megindítása és a közlekedést segítő alkotások koronája: a Lánchíd. Végül az 1840-es években alakul meg Széchenyi részvételével, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank, ekkor kezd termelni a Hengermalom, a mezőgazdaságot serkentő első nagy ipari vállalkozás. Alighanem eme alapítások tervezésekor is szeme előtt lebeghetett a kortársi osztrák és angol főúri vállalkozók példája, de nem kétlem, az ösztönzés belülről fakadt. Széchenyi e téren is korának gyermeke: a romantikától ihletett tervező és racionális vállalkozó szellem, akiben elmélet és megvalósítás, közérdek és egyéni előmenetel harmonikusan egybecsengett.
Honszeretet és ráció
Széchenyi naplóm, tanulmányain végigvonuló, mondhatjuk uralkodó motívum a patriotizmus, a nemzetiség féltése, jobbításának, megújításának szándéka. A nemzet szeretete „az emberi lény minden ereibe, s lelke legbelsőbb rejtekibe szőtt természeti tulajdon, mellyel az önbecs megsemmisedése nélkül… lehetetlen kiirtani”. A nemzet kifejlődésének legfőbb eszköze a közértelmesség elterjesztése. Szinte jelszószerűen ismétli a Világban: „ha valami felemelheti még a hazát ön boldogságára …az semmi egyéb nem lehet mint Nemzetiség és Közértelmesség.” Ugyanitt: „A nemzeti értelem lehető legnagyobb kifejtését tartom azon nemzőoknak, mellyből nemzetiség, honszeretet, polgári erény, köz-boldogság s nemzeti dicsőség fakad…” Érdemes figyelnünk az idézet oksági rendjére. Itt nem a honszeretetből fakad a nemzeti értelem, hanem fordítva, ez nemzi a honszeretetet, a közjót és a nemzeti dicsőséget. Széchenyi sok vonatkozásban romantikus honszeretetén a ráció őrködött. És ez erősen különbözött a romantikus nacionalizmusok szellemiségétől.
Először is Széchenyi patriotizmusa nem öndicséretben és imádatban kívánt tündökölni, hanem önismeretben és önbírálatban tűnt ki, amiért kortársai, ellenfelei – milyen szokatlan jelenség! – hazafiatlansággal, a nemzet becsmérlésével vádolták. Válaszai szállóigévé váltak, amelyeket többen idéznek, mint követnek. Ne másban keressük a hibát, mert mással nem, de magunkkal parancsolhatunk. Vagy: Növeli, ki leplezi a bajt.
A polgárosodásra nézve legsúlyosabbnak ítélt hiba az önteltség, az előítélet, az önismerethiány, a tudatlanság, a tunyaság és lelki restség. „Az Elkorcsosodás a Tudatlanság azon ok, mellybül mindenféle számíthatatlan rossznak szükségképen következni kell”, ezzel szemben a Nemzetiség és a Közértelmesség a remedium. Az elmúlt másfél század ismeretében különösen fontos számunkra az önbecsülés és az önismeret ikerpár erénye, Széchenyi az elsők között volt, akit nem hatott meg, de igencsak bosszantott a szájjártató hazafiaskodás, a kérkedés, és ebben bizonyára Vajda, Eötvös, Ady, Jászi, Bibó előde és példaképe. A magyar, mint identitást adó közösség és mint jelző – vallotta – nem erkölcsi, nem jellembeli kategória. A magyar önmagában nem a helyesség és kiválóság mércéje, a szép magyar maradiság, az ősiséghez való ragaszkodás nem a nemzeti erény tündöklő vonása. Polgárosodás, polgári erény és nemzetté válás, nemzeti erény elválaszthatatlan egységbe fonódtak össze irodalmi és vállalkozói tevékenységében.
Liberális közgazda vagy amatőr politikus?
Széchenyi Hitelből kiolvasható gondolatmenete a következő: mindennek fundamentuma a kiművelt emberfő, a műveltség alapzatán emelkedik a nemzetiség, amelyet a polgári erény követ. Mindennek csúcsa a korszerű gazdálkodás, s ennek első követelménye: a hitel. Egész alkotói tevékenységének, történeti megmérettetésének tükrében, úgy tűnik, szélesebb talapzatú és magasabbra ívelő rendszert állíthatunk fel. Ennek talpköve a nemzetiség, a nemzet fennmaradása, megújulása, erre épül a közműveltség és a közértelmesség, a nemzeti hibák leküzdése. Ezeket kell gyógyítani új munkaerkölccsel, a polgári érdek és szerzés legitimálásával. Ebből fakadhat az új polgári erény, az újítás, a sikeres szellemi és gazdasági vállalkozás, amely minden nemzeti és emberi fejlődés végeredménye.
E nagyívű, nagyralátó gondolatrendszer nem romantikus utópia, ellenkezőleg: az akkori hazai viszonyok között reális program volt, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy részben meg is valósult. Részben. Mert lényeges elemei ugyan tananyaggá váltak, de nem valósággá. Részben, mert egyes elemei utólag utópikusnak bizonyultak.
A kérdés csak az, hogy mit tart maradandónak a mi korunk Széchenyi maradandó művében. Mire emlékezünk: a liberális közgazdára és vállalkozóra, aki újraértelmezte a polgári erény, a munka és az industria fogalmát, aki összekapcsolta a polgárosodás és a nemzeti újjászületés programját, vagy a királyhű és mélyen vallásos, sokat gyötrődő amatőr politikusra.
- Évforduló [6]