Foltányi Zsuzsa

Nyomtatóbarát változat

Tény, az egykor a független zöld mozgalomban tevékenykedő Vavrousek tavaly szigorú ökológiai alapelveket vallott magáénak. A nyár elején pedig, az európai környezeti miniszterek találkozóján Prága mellett, egyetértő bólogatások közepette vette át a független környezetvédő szervezetek közös petícióját, amely a bősi vízlépcső építkezéseinek azonnali leállítását és az eredeti állapot visszaállítását szorgalmazta. Mindez nehezen egyeztethető össze a múlt heti magánszámában elővezetett D variánssal. (Csak emlékeztetőül: a D variáns értelmében a szlovák oldalon befejeznék és üzembe helyeznék a bősi erőművet a szükséges mederduzzasztással együtt, de azzal a meghagyással, hogy az Öreg-Duna medrébe kellő mennyiségű víz jutna.)

Lobby vagy jószolgálati küldöttség?

De hogy került ide Vavrousek? És ki, kitől vár döntést, kezdeményezést? A gyökerek, mint mindig, a balsikerű 1977-es államközi szerződésre nyúlnak vissza, amely a Csehszlovák Szocialista Köztársaság és a Magyar Népköztársaság között köttetett, így azután a magyar fél úgy értelmezi a dolgot, hogy a szerződés értelmében a beruházás csakis a jelenlegi cseh és szlovák szövetségi szinten állítható le. Csakhogy a vízlépcsőt a Szlovák Köztársaság, és nem a Cseh szeretné megépíteni. Tény viszont az is, hogy a magyar kormány vízlépcsőügyben illetékes tárgyaló delegációjának partneréül összeállított szövetségi tárgyaló bizottságot Carnogursky, azaz a szlovák kormányfő vezeti, akit meglehetősen erős rokoni szálak fűznek a bősi erőműépítők vagy ahogy azt északi szomszédunkban hívják, a „beton-lobby” fejéhez. Vitathatatlan, hogy ezt a szövetségi delegációt nem lehet könnyű meggyőzni a vízlépcső gondolatának elvetéséről, az eredeti tervek módosításáról.

Így azután Vavrousek mostani látogatása aligha értelmezhető másként, mint ahogyan az SZDSZ múltkori cseh és szlovák köztársaságbeli turnéja: jószolgálati küldöttségként. Vavrousek Duna Körnél tett látogatására ez a fogalom valószínűleg tökéletesen illik is. Sőt igen hatékonyan tárgyalt a miniszter a mozgalommal (ebben úgy tűnik nagyobb gyakorlata van) arról, pontosan mit is kellene vizsgálni, milyen peremfeltételekkel és milyen végcél szempontjából. Vagyis, közös kutatásnak kell indulnia mind az ökológiai veszélyek, mind a gazdaságosság kérdéseinek tisztázására, de a már megépült műtárgyak pontos leltárba vételére és állapot-meghatározására is. Vavrousek szerint ehhez elegendő 6 hónap, a Duna Kör szerint kell hozzá egy év. Mindezt pedig meg kell előznie egy közös megállapodásnak az általános ökológiai alapelvekről.

Szakmai kérdés?

De mi is hangzott el a gazdasági, a környezetvédelmi és a külügyi bizottság előtt? Valójában semmi új. Az már a meghallgatás előtt a sajtóból is nyilvánvaló volt, hogy Vavrousek tolmácsolja majd a hivatalos szlovák álláspontot, a D változat szükségességét. Persze sokakat csalódás ért, hiszen vajmi kevés konkrétumot mondott el a szövetségi miniszter e változattal kapcsolatban. Annyi kiderült, hogy a szlovák fél asztalán csak az eredeti és a C változat fekszik kidolgozva, amelyet a szövetségi szinten elvetettek. (Ez utóbbi egy, csak szlovák területen történő duzzasztással oldaná meg az üzem-vízcsatorna táplálását.) Sokaknak az sem volt meglepő, hogy Vavrousek közös állásfoglalást szorgalmazott a további tárgyalások, de főként és elsősorban a további közös vizsgálatok érdekében.

Közös közlemény nem született. A három testület ígéretet tett arra, hogy az elhangzottakról tájékoztatják majd a többi honatyát, és kiadtak egy kommünikét, amelyben örömmel üdvözölték a tárgyalókészséget, kifejezték hajlandóságukat arra, hogy párbeszédet folytassanak a szövetségi parlament illetékes bizottságaival, ami persze nem helyettesítheti a kormányok párbeszédét, és ismét leszögezték, hogy a vízlépcső ügye szakmai kérdés, amit nemzetközi együttműködéssel célszerű megvizsgálni.

A róka fogta csuka esete

A „mély” politikához nem eléggé vájtfülű olvasóban ezek után joggal ébred fel a gyanú: nem olyan ez, mint a róka fogta csuka esete? Ha igaz az, miszerint a magyar parlament ’89-es döntése arra hatalmazta fel a kormányt, hogy vesse el a nagymarosi beruházást és kezdjen tárgyalásokat az 1977-es államközi szerződés módosításáról és új szerződés megkötéséről, akkor a folyamathoz hozzátartozik a különböző lehetséges megoldások vizsgálata. Lassan teljességgel érthetetlen egyik vagy másik fél mikor, miért utasítja vissza a közös vizsgálatok megkezdését.

Még a két ország tudományos akadémiái közti kommunikáció sem tud megindulni, ami pedig alapja lehetne a közös vizsgálatoknak. És bár az elmúlt hónapokban naponta hallatta hangját a javarészt az érintett települések magyar lakosságából tömörült Eurolánc nevű környezetvédő szervezet, és időnként megszólaltak mellettük a nemzeti szlovák környezetvédők is, naivitás lenne azt hinni, hogy hangjuk érdemben befolyásolná a szlovák döntéseket.

A szlovák közhangulatban Bős korántsem a szabad véleménynyilvánítás szimbóluma: a szomszédban, úgy tűnik, másféle tőkéket kovácsolnak belőle egyes politikai pártok. A legmarkánsabb talán a szlovák kereszténydemokrácia, amelynek mellesleg vízlépcsőügyi tárgyalóbizottságában ugyanazok ülnek, akik néhány évvel ezelőtt a CSKP delegációjában. (Nem mintha mifelénk nem fordulna elő vízügyekben hasonló jelenség!) Persze akadnak az ésszerű megoldásra hajlandó, a tárgyalásokat kezdeményező és támogató politikai erők, mint a VPN (Nyilvánosság az Erőszak Ellen) vagy az FMK (Független Magyar Kezdeményezés), vagy a szövetségi parlament elnöke – ahogyan ez az SZDSZ múltkori jószolgálati küldöttségének ottjártakor ki is derült.

Az SZDSZ javasolta megközelítés, hogy a hazai pártok pártkapcsolataikon keresztül próbálják a vízlépcsőügyben a megoldáshoz vezető utat egyengetni a szlovák kereszténydemokratákkal, aligha vezethet gyors sikerre. Való igaz, a függetlenedés kérdését latolgató Szlovákia egyik gazdasági kulcskérdése az energia. Így ezután Bős, mint energiatermelő jól használható argumentum az ökológiai aspektusokról alultájékoztatott közvélemény előtt. Az érv ráadásul felértékelődik manapság, amikor a szlovák atomprogram sem úgy halad, ahogyan azt egyesek megálmodták. Gondok vannak a mohovcei atomerőmű befejezése körül, az osztrákok a bohunicei erőmű két vitatható biztonságú reaktorát szeretnék leállíttatni. Az ottani tájékoztatás persze arról megpróbál hallgatni, pontosan hány MW-ot lenne képes Bős termelni.

Magától pedig nem fog felébredni a szlovák közvélemény. Nem úgy a magyar oldalon. A hazai közvélemény egységesen utasítja el a dunai vízlépcsőket. Az 1989-es Duna-tüntetés a maga 40 ezres tömegével garantáltan élénken él a mostani kormány emlékezetében, aligha akad józan politikus, aki elő merne állni itthon azzal az ötlettel, hogy mégiscsak be kellene fejezni az évszázad alkotását. Az persze más kérdés, ki, melyik párt akar extra politikai tőkét kovácsolni abból, hogy a kormányt vagy a parlamentet tehetetlennek minősíti, és a vízlépcsők ügyének végleges rendezését bármi áron is és a lehető leggyorsabban dűlőre akarja vinni.

• Belföld