Júlia
Júliát egy kollégiumi esten vagy ünnepségen láttam először 1946 őszén. Aztán többször is találkoztam, találkoztunk mi kollégisták vele, mert az akkori nőszövetség vezetőjeként egyike volt patrónáinknak. Már az első alkalommal rokonszenvesnek találtuk természetességét, közvetlenségét, a szavaiból kitűnő őszinte érdeklődést.
1954-ben láttam újra, többször, amikor a börtönből kiszabadulva harcba szállt a Rákosi-rendszerrel férje, Rajk László ügyének tisztázásáért és hamvainak tisztességes elhantolásáért. Akkor tanultam meg tisztelni bátorságát, kompromisszumot nem ismerő kitartását, kiapadhatatlan energiáit.
Személyiségét igazán azonban csak romániai száműzetésünk idején, a kényszerű összezártság éveiben ismertem meg. Mert ott, különösen a férjeink letartóztatása után, mind keservesebbé és kilátástalanabbá váló viszonyok között nyilatkoztak meg, a már korábban is becsült vonásai mellett, lényének addig előttem rejtett vonásai: derűje, ösztönös segítőkészsége, a tekintetéből sugárzó emberi melegség. Helyét közösségünkben talán úgy jellemezhetném a legérzékletesebben, ha az emberi értékek iránt legfogékonyabbak, a gyermekek szemével láttatnám őt.
A gyermekek szemében Júlia volt a megfellebbezhetetlen tekintély. E rangot mindenekelőtt igazságosságával vívta ki, meg persze szeretetével, megértésével. Talán akkor lopta be magát szívükbe, amikor megbetegedett Ursu, a kis fekete korcs, a gyerekek egyetlen barátja a fegyveresek és idomított rendőrkutyák őrizte idegen világban. Júlia ápolta, etette napjában többször, kiskanállal, csöpögtetve szájába a tejet, míg föl nem épült. Júlia néni segített Évának, a három kis Donáth gyerek édesanyjának a legkisebb, Romániában született baba gondozásában, a pelenkamosásban. S még Teréz nénire, a nagymamára is volt gondja. Amikor a bezártságot nehezen viselő kisfiámmal összezördültem, ami bizony megesett olykor, Júlia vigasztalta simogató szavakkal s egy darab csokoládéval, amíg került a még korábban otthonról kapott csomagból. Amikor megvilágosodott előttünk, hogy hiába követeljük, egyhamar nem visznek bennünket haza, elhatároztuk, hogy komolyabban vesszük a gyerekek tanítását. Júlia ötlete volt, hogy a korábbi gyakorlattal szemben ne egyénileg, ki-ki a saját gyermekét oktatva tegye dolgát, hanem soroljuk életkoruk szerint osztályokba a „tanulókat”, mint az igazi iskolában, így komolyabban megy majd, rendszeresebb lesz a munka. Az első osztályosok főnöke Maca néni lett, Nagy Imre felesége, a másodikosokat többen tanítottuk, a „nagyokat” Júlia vállalta az „igazgatói” teendők mellett. Ő küzdötte ki őreinktől, előbb szívósan kérlelve, majd követelve, a tanszereket, a füzeteket, magyar nyelvű román tankönyveket (ez utóbbiak közül különösen a történelem és irodalom volt a legépületesebb), szervezte meg a vizsgákat, ünnepélyeket, melyeken a hároméves kis Szilágyi Jóska és Marcsika is szerepelt.
A gyerekek körében kialakult tekintélyét azonban – mint említettem – mégis elsősorban igazságszeretetének köszönhette. Nem mintha beleavatkozott volna a közöttük óhatatlanul kirobbanó civódásokba. De ha hozzá fordultak bíráskodásért, mindig pártatlanul ítélt. Még ha saját fiáról volt is szó.
Emlékszem, amikor egy alkalommal a hasított fát kellett behordani az udvarból a házba, a gyerekek szerették volna kivonni magukat a feladat alól. Júlia egy szemvillanás alatt rendet teremtett. Nem utasított, nem vitázott. Mondott valamit kedvesen, de határozottan, s a gyereksereg zokszó nélkül „fölvette a munkát”. Nem tudom, Laci együtt morgolódott-e kortársaival, vagy eleve érezte, nem indokolt a tiltakozás, és hallgatott. Mindenképpen nehéz helyzetbe kerülhetett, mert benne is erősen élt (él) a szolidaritás és az igazságosság, méltányosság igénye. Ezért szerették s ismerték el, választották meg csapatvezetőjüknek társai, kik között – ha csupán korát tekintik – lett volna nála érdemesebb, nem is egy. De szolidárisabb, igazságszeretőbb biztosan nem.
A Laci „kinevezését” dokumentáló, a csapat tagjainak beosztását, rangját föltüntető, gyerekkézzel írt, Pitestiben vagy Cosiában készült irat néhány évvel ezelőtt került elő, s ma is őrzöm. Nem tudom, Júlia látta-e valaha. De biztosan tudott róla. Mert a „snagovi gyerekek” kedves és igazságos Júlia nénije azért elsősorban mégiscsak a két évvel korábban megtalált és tíz körömmel visszakapart kisfiának volt figyelmes és odaadó édesanyja – haláláig.
Poor Edit
Marci
Marci Rajk Júlia macskája volt. Néhány héttel ezelőtt jártam a Hankóczy utcában, Júlia egykori szomszédnőjét, közös barátnőnket kerestem.
Az utcán Marci jött velem szemben. Megállt előttem, s felnézett rám, olyan bánattal a szemében, amit szavakkal nem lehet kifejezni.
– Nekem is hiányzik Júlia – mondtam Marcinak. Lehajoltam, hogy megsimogassam, de egy pillanat alatt eltűnt.
– Nekem is hiányzik Júlia – mondtam az eltűnt Marcinak. Lehajoltam, kerestem, nem láttam sehol.
– Nekem is hiányzol, Júlia – mormoltam magamban. – Az erőd, a bátorságod, a tisztességed, az igazságérzeted, a hűséged!
Többéves angliai tartózkodás után jöttem haza akkortájt, és Júliát a Hankóczy utca lépcsőin kerestem. A lépcsők a lakásba vezettek, a ház a domboldalba épült, erkélyéről kilátás nyílt a zöld völgyre. Ugrattam Júliát: – És hol a szökőkút? – mert a „káder”-házakról mindenfélét összevissza beszéltek.
Bevallom, most a bőség zavarával küzdöm. Emlékeim azonban mozaikkövekként képbe állnak össze. Többéves távollét után lettem budai lakos, és sok régi, jó barátomon kívül új barátokat is szereztem. Akkoriban nehéz napokat éltünk át: megmérettünk. Bár akkor, a háború előestéjén, nem voltunk ennek tudatában.
A véletlen szerencse folytán egy iparvállalat levelezési osztályán Justus Pál munkatársa lettem. Ez a barátság jelölte ki utamat a szociáldemokrata pártba. De csak a háború küszöbén léptem be a párt második kerületi szervezetébe. A háború befejezése után csak rövid időt tölthettem Magyarországon. Először Millok Sándor mellett, majd a British Councilban dolgoztam előadóként.
Az 1947-es választásokat követően újabb „tanulmányút” következett a sarkövezeti Vorkután. Hazatérve 1956-ban Domokos János javaslatára könyvkiadói szerkesztő lettem.
1962-ben jött Károlyi Mihályné a háború után először Magyarországra. Az Európa Könyvkiadó szerkesztésemben kiadta kétkötetes életrajzát.
Megtudtam, hogy sok barátja van Magyarországon. Elsőnek a Rajk házaspárt említette. És történészeket. Rajk Júlia akkor az Országos Levéltárban dolgozott.
Amikor elkészült Károlyiné lakása a Károlyi-palotában, többször is meghívta magához fiatal történész barátait, és én is szívesen látott vendég voltam. Károlyinét egyre jobban elfoglalta a Michael Károlyi Memorial Foundation, a vence-i művésztelep, amelynek akkor már magyar vendége is volt, de Ausztráliától az Egyesült Államokig igen sok jelentkező akadt. Az idő múlásával azonban nemcsak a művésztelep munkája, hanem magyarországi előadásai is szaporodtak, és Károlyinét az Állatvédő Egyesület elnökének is megválasztották. És a tennivaló növekedésével ereje egyre csökkent. Barátai sokat segítették, de nem lehetett egyszerre Vence-ban és Magyarországon. Megkért arra, hogy távollétében helyettesítsem az Állatvédő Egyesületben, és segítsek Júliának, ha szüksége van rá. A Pest Megyei Tanácstól a volt Károlyi-birtokból egy telket kapott az egyesület. Azt be kellett rendezni, meg kellett szervezni. A telek Fóton, volt, és Júlia szívvel-lélekkel vetette bele magát a munkába.
A Hankóczy utcában már gyakrabban kerestem fel, közös munkánk ügyeiben. Marci is befogadott. Erre büszke voltam. Már első látogatásom alkalmával kegyeibe fogadott. Ugrattam is gazdasszonyát, hogy Marci a jól álcázott „káderes” Júlia vendégszerető, szép otthonában. Ha Marci valakit nem kedvelt, annak kevés esélye volt rá, hogy Júlia még egyszer meghívja. Lászlót, Júlia fiát persze nagyon szerette. Bár László néha váratlanul is beállított, és Marcinak meg kellett vele osztania a vacsoráját. Igaz, hogy Marci ugyanazt ette, amit a család.
Júlia hűséges volt, és akit megszeretett, azt sohasem felejtette el. Az élet tele volt mindennapokkal, és Júlia mindenkinek a hétköznapját ünneppé szerette volna változtatni. S akkor jelent meg a gyógyíthatatlan betegség: Júlia megbetegedett rákban, és semmi sem segített rajta. László elvitte Párizsba, mert azt hallotta, hogy ott van egy orvos, aki másnál több betegét menti meg még a halál torkából is. Károlyiné Vence-ból felutazott vonaton kora hajnalban hozzá, hogy lássa és tudjon róla. A rettenetes gyógyszer, amely kiégette az egészséges és a beteg sejteket egyaránt, nem segített rajta. Fia hazahozta meghalni. Ágya mellett ott állt a telefon. Néha felhívtam, és ő visszahívott. Röviden, tőmondatokban beszéltünk. Amilyen bátran élt, olyan bátran halt meg. De élete utolsó percéig tudott remélni, és ezzel tette kibírhatóvá számunkra az életét. Nem akarta, hogy látogassák.
– Majd ha jobban leszek. Ha majd kinő a hajam, akkor gyere el. Nem akarom, hogy arra emlékezz, milyen nyomorultnak láttál!
– Hiányzol, Júlia, te hiányzol; a részvét forrása, a vigasz sugara, te egyedüli példány, példa a jóságra ebben a gonosszá nyomorított világban. Ha van másvilág, akkor Marci ott dorombol a lábadnál. Együtt várjátok barátaitokat.
Karig Sára
- Belföld [7]