Upor Péter

Nyomtatóbarát változat

Az ügyvezető igazgató, dr. Dudás Gyula annak rendje és módja szerint értesítette szándékáról a budapesti Főpolgármesteri Hivatal munkaügyi központját. A vezetőség a formai előírásoknak ily módon eleget téve, úgy érezte, hogy immáron semmi sem akadályozhatja meg őket tervük végrehajtásában. A helyzet azonban addigra a gyárban gyökeresen megváltozott. A dolgozók körében, akiknek a száma az évek során nyolcszázról 350-re apadt, a szakszervezetek jelentősége megnőtt. A vasasszakszervezet pártállami múltját lassan-lassan levetkezve kezdte a munkavállalók tényleges érdekeit képviselni. Ez elsősorban két dolognak volt köszönhető. A szakszervezet eddigi vezetője, aki maga is a vállalat vezető csoportjához tartozott, s aki a régi pártállami hagyományok szerint a munkaadók érdekeit tartotta szívügyének, megbetegedett; helyére addigi helyettese, az agilis Majevszki Ernő került. A vasasszakszervezet ébredésének másik oka, hogy elvesztette az érdekképviselet monopóliumát, ’91 februárjában a Liga támogatásával megalakult a gyáron belül a Vasöntők Független Szakszervezete is.

Ez utóbbi szervezet csírái valamikor a ’90-es év őszén jelentek meg. Ekkor történt ugyanis, hogy a vállalat az eddig a tmk-műhely által végzett karbantartási munkákat egy vállalkozásra, a Technika Kisszövetkezetre bízta. Az öntöde igazgatója levélben szólította fel a tmk-hoz tartozó mintegy 60-70 dolgozót, hogy november 1-jétől a kisszövetkezetben folytassák munkájukat. A dolgozók jelentős része minden ellenvetés nélkül át is igazolt, voltak azonban néhányan, köztük Koszpfer Vilmos, a majdani független szakszervezet egyik alapítója és vezetője, akik nemet mondtak. Nem bíztak ugyanis a kisszövetkezet jövőjében, s az volt az érzésük, hogy a vállalat vezetése csődre játszik, ily módon akarván csökkenteni egy esetleges felszámolás idején a kifizetendő dolgozók létszámát. Miután a kisszövetkezet, mint az hamar kiderült, csak a nevét adta a vállalkozáshoz, s a vállalat adta volna a szükséges embereket, az aláírást megtagadók komolyan veszélyeztették a vállalkozás elindulását. A Sorvas vezetői szorult helyzetükben jellegzetes módon az MSZOSZ-hez fordultak segítségért, ami nem is késlekedett. Az MSZOSZ jogtanácsosa, Pető úr tanácsára, aki felhívta a figyelmüket, hogy a Munka Törvénykönyv erre módot ad, kirendelték a makacskodókat a kisszövetkezethez.

A kisszövetkezet mindössze fél évig tevékenykedett a gyár területén, májusban ugyanis a vállalat a megrendelések nagyarányú visszaesésére hivatkozva csökkenteni kívánta a szövetkezetnek fizetendő szolgáltatási díjat. A szövetkezet június 1-jei hatállyal felmondott, és elvonult a színről. Tevékenységével kapcsolatban a gyáron belül erősen megoszlanak a vélemények. Sokan, köztük karbantartási szakemberek, azt állítják, hogy a kisszövetkezet kétszer akkora összegért és rosszabbul végezte azt a munkát, melyet annak előtte a tmk végzett. Dr. Dudás, az igazgató szerint viszont a kisszövetkezet jobb munkát végzett ugyanakkora összegért. Tagadja azt az állítást is, miszerint a Technika milliókat keresett volna a vállalaton féléves működése során. A szövetkezet angolos távozása után a gyárban maradt elárvult dolgozókat, mint bábukat a sakktáblán, ismét átcsoportosították, és visszarendelték a Sorvas állományába.

A Technika körüli hercehurcának egy pozitívuma mindenképpen volt: a „renitensek” közül néhányan ekkor határozták el, hogy érdekeik védelmében megalakítják a Vasöntők Független Szakszervezetét, így júniusban a vállalat vezetése, amikor bejelentette a 150 fő elbocsátását, merőben új helyzetben találta magát, az eddigi alig-alig működő, döntően lojális szakszervezet helyett két valódi érdekvédelmi szervezettel került szembe.

A vezetés bejelentette ugyan az elbocsátás szándékát a szakszervezetnek, de elmulasztotta biztosítani képviselőik részvételét az elbocsátási bizottságban, pedig ez az érvényes jogszabályok alapján kötelessége lett volna. 1991. június 24-én Majevszki Ernő, a vasasszakszervezet titkárhelyettese és Nagy Péter, a függetlenek ügyvivője felhívta a vállalat vezetőségének figyelmét mulasztásukra. A létszámleépítés ennek ellenére folytatódott, méghozzá a vállalat számos dolgozójának egybehangzó véleménye szerint időnként meglehetősen sajátos módszerekkel; a vezetés fenntartotta magának a jogot, hogy ha erre lehetőség van, „megegyezzen” az elküldendő dolgozókkal. Volt rá eset, hogy egyes embereket vélt előnyök felcsillantásával rávettek arra, hogy önként mondjanak fel. Ezek az emberek természetesen sokszor mit sem tudtak arról, hogy a jogszabályok értelmében ily módon a szokásosnál csak hónapokkal később folyamodhatnak munkanélküli-segélyért. A szakszervezetek végül is elunván az eljárás törvénytelen voltára utaló szóbeli figyelmeztetések semmibevételét, 1991. augusztus 15-én írásbeli vétóval éltek. A vezetés, valószínűleg jogászokkal folytatott konzultációk után végül is úgy döntött, hogy leül a tárgyalóasztalhoz.

A szakszervezetek követelései egyértelműek és világosak voltak: a létszámleépítés előtti eredeti állapot visszaállítása és a szakszervezeti képviselők bevonása az elbocsátási bizottságba. A vezetés beleegyezett ugyan az utóbbiba, az eredeti állapot visszaállításáról azonban hallani sem akartak. Mint ahogy nem akartak hallani a szakszervezetek egy másik követeléséről sem, amely a felmondás utáni végkielégítés összegére vonatkozott. A vállalat a végkielégítés felső határát hat hétben jelölte meg. A Vasöntők Független Szakszervezete Liga-beli társszervezeteivel folytatott megbeszéléséi során megtudta, hogy ez jóval kevesebb az országos átlagnál, amely húsz év munkaviszony után a legtöbb helyen legalább hat-kilenc hónapi bér szokott lenni, de a vasutasoknál akár a kétéves átlagkereset összegét is elérheti. A Sorvas szakszervezetei végül is átlagosan hat-kilenc hónapnyi összeget kértek az elbocsátandók részére, az igazgatóság továbbra is ragaszkodott az átlagosan mindössze négyhétnyi bér kifizetéséhez. A tárgyalások jelenleg is folynak, s a szakszervezetek úgy döntöttek, ha kell, a munkaügyi bíróság elé viszik az ügyet.

Mintegy másfél órás beszélgetésünk során dr. Dudás elmondta, hogy habár olyan ember létére, aki húsz évig maga is munkásként dolgozott, rendkívül nehéz döntés volt számára a létszámleépítésbe a jelenlegi helyzetben nem volt más lehetőség. A piaci viszonyokat is figyelembe véve a gyár százhúsz embernél többet nem tud gazdaságosan foglalkoztatni. A vállalat sorsával kapcsolatban elmondta, hogy jelenleg nyugati partnerekkel tárgyalnak, és egyikük érdeklődése nagyon komolynak tetszik. Dr. Dudás nem gondolja, hogy a vállalat vezetése felelős lenne a kialakult helyzetért, s úgy érzi, hogy ha fél évvel több ideje lett volna a külső és belső piacok összeomlása előtt, akkor a gyárat teljes egészében meg tudta volna menteni.

A vállalat dolgozói és középszintű vezetői között sokaknak azonban más a véleménye. Úgy érzik, hogy a vezetés nem volt elég hatékony, nem tettek meg mindent az új piaci lehetőségek felkutatásának érdekében. Elhibázottnak tartják továbbá a vállalat feldarabolását, részenkénti eladását különböző kft.-knek, ami súlyos anomáliákhoz vezetett: az igazgató például egyúttal ügyvezető igazgatója a gyár területén működő osztrák érdekeltségű Pinsor Kft.-nek is. Dudás a két pozíciót összeegyeztethetőnek tartja, mondván, hogy a Pinsortól nem kap fizetést. A gyárban ennek ellenére úgy vélik, hogy a Pinsor gyakran előnyöket elvez a többi alvállalkozóval szemben, a kötbérkifizetésnél például mindig ez a vállalkozás az, első, amely megkapja a pénzét, méghozzá szemben a többi alvállalkozóval, minden esetben hiánytalanul. A megkérdezett középszintű vezetők erősen kifogásolják a létszámleépítés mértékét is. Úgy érzik, hogy százhúsz fő kevés a Sorvas üzemeltetéséhez, s egyes területeken az elbocsátások az üzembiztonságot is veszélyeztetik. Az általam kérdezett gyári alkalmazottak között mindenki elfogadhatatlannak tartotta, hogy az ország egyik legkorszerűbb öntödéjének így kelljen vegetálnia. Meggyőződésük, hogy egy kevésbé defetista vezetői magatartással és hatékony piackutatással a gyárat a jelenlegi létszám megőrzése mellett is nyereségessé lehetne tenni. Ezt a véleményt mintegy kiegészíti a vezetőség és a szakszervezetek tárgyalásán a függetlenek meghívottjaként részt vevő dr. Fuksz József, Liga-jogtanácsadó azon megjegyzése, hogy a különböző vállalati vezetőségeknek országszerte rá kellene ébrednie arra, hogy jóllehet a dolgozók elbocsátása mindig a legkényelmesebb megoldás, azonban nem mindig a legracionálisabb és leggazdaságosabb.

A Sorvas fő részvényesét az Állami Fejlesztési Intézetet az igazgatói tanácsban dr. Barton József képviseli, és a gyár ügyeivel az ÁFI-nál Barta Gábor főmunkatárs foglalkozik. Kérdésemre dr. Barton elmondta, hogy meggyőződése, az ügyvezető igazgató az adott körülmények között jól végezte munkáját. Mint ahogy azt némi elképedéssel hallottam, a vállalatnál dúló harcokról a két ÁFI-s szakember mit sem tud. Elmondásom alapján elképzelhetőnek tartották, hogy mindez túlmegy a vállalat vezetősége és a munkavállalók belső ügyén, és Barta Gábor felajánlotta, hogy szívesen konzultál a szakszervezetekkel, amennyiben azok felkeresik. Ama kérdésemre, hogy ha valódi részvénycsekként anyagilag is érdekeltek lennének a Sorvas ügyeiben, többet tudnának-e az ott folyó dolgokról, Barta azt válaszolta, hogy valószínűleg igen. Egyúttal felhívta a figyelmemet arra, hogy jelenleg negyven vállalat ügyeivel foglalkozik hivatalból, s így igen nehezen tudná követni a gyárak belügyeit.

Az ÁFI egyébként reméli, hogy a Sorvast még meg lehet menteni, s bíznak abban, hogy a Dudás által is említett külföldi partner beszáll a részvénytársaságba. Az ÁFI mindenképpen szeretné saját részvényeit 90-ről 20 százalékra szorítani. Amennyiben a külföldi partnerrel nem sikerül megegyezni, akkor elképzelhető, hogy a Sorvas novembertől leáll, s ha utána sem mutatkozik megoldás, akkor a teljes felszámolás is valószínűvé válik.

Az ÁFI a vállalat vezetőségének felmentését, elbocsátását nem tervezi.

---

Miközben a különböző interjúalanyok tolmácsolásában a Sorvas gyászos leépülésének történetét hallgattam, úgy éreztem magam, mint Kuroszava A vihar kapujában című filmjének nézése közben: abban mindenki egyetértett, hogy a gyilkosság megtörtént, a hulla megvan, csak a gyilkos személye nem akart kiderülni. A vezetők hajlamosak voltak a Sorvas fokozatos hanyatlását egyfajta sorscsapásként érzékelni. (Persze olyan sorscsapás ez, ami elsősorban .nem őket, hanem az alkalmazottakat érinti.) A kezdeti elhibázott beruházásoktól a rossz struktúrán át az ÁFI álrészvényes voltán keresztül a rendszerváltás okozta sokkig minden terítékre került, csak a személyek megjelölése – akik a hibás döntéseket hozták-hozzák, akik a rossz struktúrákon belül nagyon is jól feltalálják magukat – hiányzott a beszélgetésekből. S persze érthetetlen módon hiányzik egy alapos, átfogó vizsgálat a főrészvényes ÁFI részéről.

Akárhogy is történt azonban, a Sorvas szövevényes története a végjátékban végül is leegyszerűsödött egyetlen kérdésre: azok a munkások, akik a történtekről legkevésbé tehetnek, s akik közül sokan egész felnőttéletüket a gyárban töltötték, 15 vagy esetleg 90 ezer forinttal kerüljenek-e az elhelyezkedés minden reménye nélkül az utcára.

A munkásosztály, úgy tűnik, valóban jól teszi, ha a paradicsomba megy, másutt ugyanis egyelőre nincs szükség rá.

Ui.: Lapzártakor kaptuk a hírt, hogy a független szakszervezet ügyvivőjét, Nagy Pétert állítólagos munkahelyi fegyelmi vétségek miatt írásbeli figyelmeztetésben részesítették. A szakszervezetek – miután az igazgató, dr. Dudás a legutóbbi tárgyaláson ismét kijelentette, hogy nem teljesíti kérésüket – szeptember 11-én keresetet nyújtanak be a munkaügyi bíróságon a gyár vezetősége ellen.

• Belföld