Upor Péter

Nyomtatóbarát változat

A régi, szép hagyományok

A magyarországi kisebbségekkel való bánásmód XX. századi története nem sok büszkeségre ad okot. A kitelepítésektől kezdve a zsidóság és cigányság haláltáborokba való küldéséig az erőszakos asszimilációra való törekvésig sok minden megtalálható a palettán. Az egymást váltó politikai rezsimek ugyanakkor igyekeztek elhitetni a bel- és külföldi közvéleménnyel, hogy a magyar kisebbségi politika alapjában jó, és a problémák nagy részét – a környező országokkal szemben – sikerült megoldanunk. Ennek a mítosznak a terjesztésében különösen a Kádár-korszak politikusai jeleskedtek.

A korszak kisebbségi politikájának kialakítása valamikor 1957-ben kezdődött. Ekkor határozta el a kormány, hogy vékonyka bázisát kiszélesítendő, tárgyalásokat kezd az általa megbízhatónak vélt nemzetiségi „káderekkel”. A tárgyalások eredményeképpen úgy határoztak, hogy az előző korszakban szétvert nemzetiségi szervezeteket újjáalakítják, ügyelve arra, hogy azok függőségi viszonyban lévő „kliens”-szervezetek legyenek. Az ’57–60 közötti időszakban a nemzetiségi szövetségek újjáéledése, növekedése szigorúan szabályozott keretek között ugyan, de elkezdődött. 1958-ban létrejöhetett a legnagyobb magyarországi kisebbség, a cigányság első nemzetiségi szervezete, a Cigányok Kulturális Szövetsége.

A kisebbségi szervezetek növekedésének egy 1960-as művelődésügyi minisztériumi körlevél vetett véget. Addigra ugyanis a hatalmon lévők érzékelni kezdték, hogy még az általuk szabályozott keretek között is nehéz lesz gátat vetni a nemzetiségek nagyobb politikai és kulturális autonómiára való törekvéseinek. A körlevélben foglaltak szerint a kisebbséghez tartozó gyerekek továbbra is az anyanyelvükön tanulhatják a humán tárgyakat, az azonban már nem lenne szerencsés, ha az anyanyelvi oktatást más tárgyakra is kiterjesztenék, mert ez, úgymond, hátrányos helyzetbe hozná a tanulókat. Ezzel az aktussal vette kezdetét a nemzetiségi iskolák módszeres elsorvasztása, szétverése.

A cigányság esetében a problémákat egy huszáros vágással oldották meg: egy ’61-es párthatározat kimondta, hogy a cigányság nem etnikum, mindössze hátrányos helyzetű társadalmi réteg, mely a múlt káros örökségeként maradt ránk, s hátrányos helyzetét megfelelő intézkedésekkel fel lehet számolni. Ezzel a párthatározattal indult meg a nemzetiségből lumpenréteggé degradált cigányság erőszakos asszimilációjának évtizedekig tartó fájdalmas folyamata.

A nemzetiségi szervezeteket a Hazafias Népfront kebelébe terelték, ahol is gondosan szelektált vezetőik vezetésével, igazolt tagságuktól, társadalmi bázisuktól és az utánpótlás kinevelésének lehetőségétől megfosztva, minden komolyabb hatáskör nélkül eléldegélhettek. A következő évtizedekben lényegében a hatvanas évek elején megalapozott kisebbségi politika folytatódott.

A kisebbségi titkárság

A nyolcvanas évek végére azonban a bel- és külpolitikai viszonyok változni kezdtek. Idehaza az akkori ellenzék és a párt egyes reformistái részéről egyre erőteljesebb formában fogalmazódott meg az a követelés, hogy a pártnak és a kormánynak határozottabban kellene képviselnie a határon túli magyar kisebbség ügyét. Ezzel párhuzamosan a környező országokban gyakran hangzott el az a nem minden alapot nélkülöző vád, hogy a példaértékűnek kikiáltott magyarországi nemzetiségi politika sok kívánnivalót hagy maga után. A Nyugat-Németország felé való nyitás sikeres folytatásának is egyik alapvető feltétele volt a hazai német kisebbség helyzetének javítása.

Mindezen tényezők hatására az illetékesek ’88 végén úgy döntöttek, hogy létrehoznak egy kisebbségi titkárságot, melynek vezetésével azt a Tabajdi Csabát bízták meg, aki a Pozsgay-féle reformvonalat képviselte, és aki a kisebbségek ügyében tett egyik nyilatkozata kapcsán Kádárral és Grósszal is összezördült.

A titkárság feladata egy olyan kisebbségi törvény kidolgozása volt, amely a külföld előtt azt volt hivatott bizonyítani, hogy Magyarország nem törekedik a kisebbségek asszimilálására. A törvénytervezet elkészítésével Baka Andrást, a kisebbségi jogok ismert szakértőjét bízták meg. A titkárság egyúttal létrehozott egy tanácsadói testületet, melybe meghívták a Hazafias Népfrontból és egyéb szervezetekből a hazai kisebbségek képviselőit és az akkori ellenzéki pártok szakembereit.

Időközben elkészült a Baka-féle tervezet, amely az Igazságügy-minisztérium tetszését ugyan elnyerte, de a Tabajdi vezette titkárság – egyetértésben a tanácsadói testülettel – úgy érezte, hogy a tervezetben foglaltaknál lényegesen többre lenne szükség. A Baka-féle dolgozat a kisebbségi jogokat egyéni jogokként fogta föl, s ennek alapján a kisebbségi szervezetek létrehozását alapvetően egyfajta egyesületi alapon képzelte el. Ebben a megközelítésben a nemzetiségi szervezetek nem sokban különböztek volna a sportegyesületektől. A tervezet szerint a „gondoskodó állam” felülről dönti el, hogy a létrejött egyesületek közül melyiket és mennyivel támogatja.

A tervezettel elégedetlen titkárság elhatározta, hogy saját szakembereire támaszkodva egy újabb változatot dolgoz ki. Az új változatban már felbukkantak a kisebbségek részleges kulturális autonómiájára vonatkozó törekvések is. Egyebek közt a kisebbségi önkormányzatok dönthettek volna el, hogy kisebbségi szempontból mely emlékhelyek minősülnek fontosnak, és rendeletet hozhattak volna ezen emlékhelyek védetté nyilvánításáról. A tervezet alapvető jogként ismerte el a szabad névválasztás és vallásgyakorlás jogát is. Összességében a titkárság dolgozata a Baka-féléhez képest több alapjogot rögzített, de a politikai és pénzügyi garanciák ebből a változatból is hiányoztak. A tanácsadói testület elé bocsátott tervezetet több ponton is támadták. Felmerült az is, hogy ha a kisebbségi önkormányzatokban gondolkodnak, akkor valódi, széles körű jogosítványokkal rendelkező önkormányzatokat kellene létrehozni.

Tabajdiék elképzelése végül is nem jutott el a kormány elé, a pártnak időközben ugyanis sürgősebb dolgokkal kellett foglalatoskodnia, s ’90 tavaszán a kisebbségi titkárság rezsimestül, pártostul, kormányostul megbukott.

A rendszerváltást megelőző kerekasztal-tárgyalások idején a kisebbségek képviselői is helyet foglalhattak volna az úgynevezett harmadik oldalon, de – tekintve, hogy a harmadik oldal politikai súlya és jelentősége a kezdetektől fogva igen csekély volt – ennek nem látták értelmét. Így alakult ki az a helyzet, hogy a tárgyalások alatt, az alaptörvények végiggondolása során nem juthattak érvényre a sajátos kisebbségi szempontok. Nem tisztázódott például a szervezeti vezetők megválasztásának problémája. A kérdés megoldására nagy szükség volna, hiszen a szervezetek jó része legitimációs válsággal küszködik. Sajnálatos módon a kisebbségek érdekérvényesítési mechanizmusának módozatai sem kerültek kidolgozásra.

A rendszerváltás után

A parlamenti választásokkor a különböző nemzetiségekhez tartozó politikusokból a pártok elsősorban pártszempontok alapján válogattak. Az ily módon bekerült, kisebbségekhez tartozó képviselők elsődlegesen pártjukat, s nem saját kisebbségüket képviselték. Persze számos olyan nemzetiség is van, amelynek egyetlen képviselője sem jutott a parlamentbe. A helyzetet a kisebbségek nehezen élték meg, különösen azért, mert az akkor még hatályos alkotmányban – Tabajdiék egyik utolsó tetteként – benne foglaltatott, hogy minden nemzetiség jogosult a parlamentbe delegálni egy általa választott képviselőt.

Az új parlament azonban törölte a régi alkotmányt, s ezzel együtt az ide vonatkozó cikkelyét, mondván, hogy a delegálásnak ez a módja korporációs elvnek tett engedmény lenne. A döntés alkotmányjogi értelemben ugyan sok szempontból megalapozott volt, a kisebbségek képviseletének ügyét azonban nyitva hagyta.

A kisebbségek politikai képviseletének megoldatlansága a települési önkormányzati törvény előkészítése során újra felszínre került. Az SZDSZ listáján bejutott Phralipe-képviselő beterjesztett egy – Bársony János által készített – törvénymódosítási javaslatot, mely szerint az önkormányzati választásokkal egy időben kisebbségi önkormányzati választásokat is kellene tartani. A megválasztott nemzetiségi, etnikai, kisebbségi képviseletek – érdekérvényesítő testületekként – kisebbségi ügyekben az önkormányzati testületek egyenjogú tárgyalópartnerei lettek volna. A javaslatot első megtárgyaláskor a parlament kisebbségi bizottsága – elviekben – ellenszavazat nélkül elfogadta. A második körben azonban, amikor a javaslat konkrét vonatkozásairól is szó esett, a kormánypárti képviselők – elsősorban Baka András hatására, aki időközben MDF-es képviselő, és a kisebbségi bizottság titkára lett –, úgy döntöttek, hogy a beterjesztést nem támogatják. Érveik szerint az elgondolás elviekben ugyan rokonszenves, de a képviselet kérdését egy majdan meghozandó kisebbségi törvényben kellene rendezni.

Így jött létre az a kompromisszumos megoldás, melynek alapján az önkormányzati választásokon kisebbségi képviselők esetében nem kell listát állítani, és a képviselők kétharmados szavazati aránnyal is bejuthatnak az önkormányzati testületbe. Abban az esetben, ha nem érik el ezt a szavazati arányt, akkor szavazati jog nélkül, kisebbségük szószólójaként vehetnek részt a testületi üléseken. A parlament megszavazta továbbá azt az alkotmánymódosítást is, mely kimondja, hogy a kisebbségeknek joga van helyi és országos önkormányzatokat állítani, s ennek kereteit a kisebbségi törvényben kell rögzíteni.

Időközben a kormánykoalíció számára is nyilvánvalóvá vált, hogy nem szerencsés, ha a tizenöt millió magyar kormányának állandóan a szemére vethetik azt, hogy a lakosság mintegy tíz százalékát kitevő kisebbségek nincsenek biztosítva az alapvető jogai. A kormányzat létrehozta a kisebbségi ügyek koordinálására hivatott – Wolfart János és Báthory János vezette – Nemzetiségi, Etnikai és Kisebbségi Hivatalt, és megbízta az Igazságügy-minisztériumot egy kisebbségi törvénytervezet kidolgozásával…

(Folytatjuk)

• Belföld