Upor Péter

Nyomtatóbarát változat

Csalódás és félelem

Nagyon nem mindegy tehát, hogy mi van és mi lesz a televízióval. Az utóbbi időben ez a lomha, különös képződmény, az MTV, lassan-lassan mozdulni látszik. Néhány hónapja új elnököt neveztek ki élére, és a múlt hét közepétől a két csatorna intendánsait is ismerhetjük. Az elnök, Hankiss Elemér egyik leglátványosabb intézkedése a műsorpályázatok kiírása volt. Mint hírlik – minden elképzelést felülmúlóan – ezernél több pályamunka érkezett. Mindez igen örvendetes, hiszen mint ahogy Bányai Gábor többször is elmondta: „Kinyitottuk ennek az áporodott intézménynek a kapuját, hogy kiszellőztessük a pincétől a padlásig. Végre megtudhatjuk, hogy mekkora rejtett erővel, szellemi potenciállal gazdálkodhatunk.”

A tévésekkel beszélgetve azonban egy másfajta kép kezd kirajzolódni. Sokan úgy érzik, hogy itt egy alapvetően tisztességtelen játékról van szó, az egész az ő bőrükre megy. Ki a pályázat kiírásával nem ért egyet, ki esélyegyenlőtlenségről beszél. Van, aki a versenyt eleve lefutottnak tekinti, és sokak szerint az egész úgy, ahogy van, értelmetlen. Nagy csalódást keltett, amikor a kettes csatorna új intendánsa, Vitray Tamás úgy nyilatkozott, hogy a pályázatok végeredménye őt semmire sem kötelezi. A tévések bizonytalanok, félnek a jövőtől, az átszervezésektől, elbocsátásoktól. Amikor megemlítettem, hogy Bányai Gábort is megkeresem, szinte mindenki azonnal ajánlatokkal állt elő, hogy mit kérdezzek meg tőle. De ha bárkinek is elárulod, hogy honnan kaptad az információt, letagadom – tették hozzá. Aztán majd hívj föl, hogy mit mondott, jó? Különösnek tűnhet, de a tömegtájékoztatás e jeles intézményén belül az információs csatornák, főnökség és beosztottak között, láthatóan bedugultak.

Én egy balek vagyok

Győrffy Miklós, a népszerű riporter, azon kevesek közé tartozott, akik nem féltek véleményüknek publikálásától. Mit tudsz – kérdezte, amikor megkerestem. Elkezdtem sorolni a pályázatokkal kapcsolatos általam, megismert ellenvetéseket. Mindegy – szakít félbe –, az én véleményem valószínűleg sokkal rosszabb, mint bárkié, akivel eddig beszéltél. Én ugyanis az egészet teljesen fölöslegesnek és értelmetlennek tartom. Jómagam nem is pályáztam. Elvből – teszi hozzá nyomatékkal. – Két pályázathoz csatlakoztam ugyan, de ennek egészen más, személyes okai vannak. Meggyőződésem, hogy nekünk nincs szükségünk arra, hogy pályázzunk. A barátaimra és rám a televíziónak kellene pályáznia, és nem fordítva. Nekünk nem kell bebizonyítani, hogy tudunk jó tévéműsort csinálni. Különben is mi van akkor – kérdezi –, ha a Baló Gyuri úgy dönt, hogy pályázik A Hétre. Mielőtt benyújtaná a munkáját, már megnyerte. Miért kell ehhez még próbaszámot is csinálnia? A tv vezetőinek el kellene tudniuk végre dönteni, hogy kik azok, akik tudnak műsort csinálni, és kik azok, akik nem. Ezt egyébként az egész ország tudja, pont ők nem tudják? Ennek az egésznek az egyetlen értelme az volt, hogy ne kelljen dönteniük. Tulajdonképpen egy balek vagyok, hogy belementem ebbe a játékba – mondja ingerülten.

Ez nem futóverseny

Az elnökségen szimmetrikus elhelyezésben egy-egy titkárnő ül. Az egyikük az elnökhöz, a másikuk az ügyvezető igazgatóhoz tartozik. A bal oldali szobában ültetnek le. Kisvártatva megérkezik Bányai Gábor. Energikus és barátságos. Elsőként arról kezdek beszélni, hogy sokan gondolják: becsapták őket. Vitray nyilatkozata után úgy érzik magukat, mintha egy futóversenyen a cél előtt néhány méterrel közölnék velük, hogy ez nem verseny volt, csak egy átmozgató edzés. Örülök, hogy ezt a metaforát használtad – válaszolja az intendáns. – Pontosan arról van szó, hogy ez nem verseny, és így győztesei sem lehetnek. Ez csak egy felmérésféle, hogy ki mire képes. Lehetőséget nyújt a válogatásra. Egyébként ezt a pályázat meghirdetésének pillanatától kezdve nyilvánvalóvá tettük. Ha valaki elolvassa akár csak az első felhívásunk szövegét, az ezzel tisztában van. Mégis, nem érzed úgy – vetem közbe –, hogy amíg ti semmilyen kötelezettséget nem vállaltok, sokak számára létkérdés az indulás, ha továbbra is itt akarnak dolgozni.

– Én nem hiszem, hogy ez baj lenne – válaszol. – A hasonlatodnál maradva, képzelj el egy stadiont, amit igazi versenyre sohasem használtak. Ez a tévé. A versenyzők közül ki kocog, ki a tolószékében üldögél, ki önkéntes alapon fut néhány kört. És akkor egyszerre meghirdetnek egy nyilvános válogatót. Persze, hogy azok közül, akiknek eddig nem kellett megmérettetniük, lesznek olyanok, akiknek ez nem tetszik. Ez az egész elsősorban arra volt jó, hogy megnézzük, ki tud egyáltalán futni.

– Van azonban ebben a szakmában jó néhány olyan ember, aki alkalmasságát bebizonyította – szakítom ismét félbe. Így van – bólint rá. – De milyen alapon döntsük el mi most, hogy ki az a néhány ember? Nem sokkal tisztább – néz rám kérdőn –, ha mindenki indulhat?

– Nézzük meg a pályázat anyagi vonzatait – folytatom. – Én azt gondolom, hogy ez nagyon sok pénzbe kerülhet.

– Nem, nem – rázza meg fejét határozottan. – Én tudom, hogy ez nagyon olcsó. Nem kerül több pénzbe, mint ha a televízió továbbra is a régi műsorokat adná? – nézek rá hitetlenkedve.

– Nem, olcsóbb. Ugyanis valamennyi pályázó egy alaphonoráriumért csinálja a műsorokat, s nem azért a kiemelt honoráriumért, amit egyébként más esetben mindenki kiharcol magának. De még egyszer hangsúlyoznám – teszi hozzá –, hogy mi ezt nem az olcsóságáért csináltuk, hanem azért, hogy lássuk a mezőnyt végre. Hogy kik a kinevezett futók, és kik a lábukat emelni tudó futók.

– Anyagilag esélyegyenlőség volt a pályázók között? – kérdezem. A kérdést rögtön elérti.

– Tudok róla, hogy jelent meg a magyar sajtóban olyan hír, miszerint az egyik ennyit kapott, a másik annyit, mi itt csalunk, ott csalunk. Ez egyszerűen szemenszedett hazugság! A honoráriumokat illetően teljesen egységes nómenklatúrát alkalmaztunk, a többi járulékos költségnél pedig legfeljebb annyi történt, hogy ahol indokoltnak látszott, megpróbáltuk azokat csökkenteni.

– Mégis, ha megengeded, rákérdeznék egy esetre – állítom meg. – Eszerint nem igaz az, hogy míg a híradóból kivált Bánó András vezette stáb hozzávetőlegesen kétszázezer forintot kapott az első alkalommal, addig a rádióscsapat, Orosz Jánosék pályázatára közel kétmillió forintot adtatok. Egyik összeg sem igaz – válaszolja határozottan. Az előbbi sokkal több, a másik pedig sokkal kevesebb.

Hankiss marad

– Etikailag összeegyeztethetőnek tartod azt, hogy a televízió ügyvezető igazgatójaként elfogadd az intendánsi megbízatást? – váltok témát.

– Nem értem a kérdést – néz rám csodálkozva.

– Nézd – próbálom magyarázni –, ha csak itt körülnézek, látom, hogy alig öt méterre van a szobád az elnökétől. Mindenki tudja, hogy Hankiss Elemér személyes kérésére jöttél ide dolgozni, és hogy nagyon jó kapcsolatban vagytok.

– Velem pontosan úgy tárgyalt az elnök úr, mint a többi jelölttel. A közöttünk lévő munkamegosztás lényege az volt, hogy amíg Hankiss Elemér az átfogó, koncepcionális intézkedésekkel foglalkozott, addig nekem kellett biztosítani azt, hogy ne dőljön össze a ház. Természetesen sok mindenről beszéltünk, de arról nem, hogy mit fog csinálni egy intendáns. Inkább arról, hogy milyen koncepció szerint épüljön fel a televízió. Ezt én vállalom. Ebben semmi kivetnivalót nem találok. Hidd el, én nem úgy jöttem ide, hogy majd intendáns leszek.

– Sokakat bizonytalansággal tölt el a tévén belül, hogy most, amikor az átszervezések elkezdődnek, ismét elterjedt az a hír, hogy Hankiss Elemér januárban elmegy egy amerikai egyetemre tanítani. Igaz ez a hír?

– Nem, nem igaz. Csak abban az esetben lenne igaz, ha mondjuk a parlamentben úgy döntenének, hogy nem kapunk egy fillért sem a költségvetésből. Vagy kineveznének a tévé élére két politikai komisszárt – mondja mosolyogva. – Egyéb esetben nem megy el, csak akkor, ha már az új szerkezet működik. Erre pedig legalább egy év kell.

Felteszek neki egy utolsó, személyes kérdést.

– Kijelöltél magadnak egy olyan pontot, amit ha elérsz, azt mondod, hogy lemondasz, nem vállalod tovább a tisztséget?

– Igen – mondja gondolkozás nélkül. – Abban a pillanatban lemondok, ha úgy érzem, hogy nem tudom tovább megőrizni a szuverenitásomat. Ehhez még annyit tennék hozzá – folytatja –, hogy én úgy gondolom, ki kell rajzolódnia egy olyan társadalomnak, melyben a pártok a pártmunkával foglalkoznak, a parlament a parlamenti munkával és a televízió a televízió gondjaival, anélkül hogy direkt módon befolyásolni akarnák egymást. A televízió természetesen manipulál, a kérdés csak az, hogy mire. Lehet a tisztességre, a demokráciára manipulálni a nézőt, és lehet az erőszakra, a káoszra és a legnemtelenebb indulatokra. Az a meggyőződésem, hogy nekünk tévéseknek az az egyetlen esélyünk, ha függetlenségünket a parlament mind pénzügyileg, mind politikailag biztosítja.

---

A tévé útvesztőiben bolyongva eltart egy ideig, amíg a kijáratot megtalálom. A kapus, a korábbi évek gyakorlatától eltérően, most nem néz rám olyan szigorúan, és nem követeli a kilépőmet. Úgy tűnik, ma már könnyebb bekerülni a televízióba, és könnyebb is kikerülni onnan.

• Belföld