Renyheséggel, restséggel, immobilitással leggonoszabb kritikusai sem vádolhatják miniszterelnökünket, dr. Antall Józsefet. A messze Tokióból jövet szinte csak átzúgott a fejünk felett, hogy máris a csillogó Párizsban találja magát. Onnét épp csak átöltözni ugrott haza; no meg hogy vendégül lásson egy kongresszusra való tiszteletre méltó külföldi államférfiút. Nem csoda, ha ilyen szoros beosztás mellett a volt tanár úr nem tudott időt szakítani Kónya nevű növendéke dolgozatának kijavítására. Kisebb stilisztikai problémák vannak vele, vetette oda, és már ment is. Beke Kata – szerintünk csillagos jelest érdemlő – ellendolgozatának még ennyi figyelmet sem szentelt.
Ezek után persze, a javítatlan (javíthatatlan?) Kónyának áll feljebb; utolsó rádióinterjújában már nemcsak leleplezte, de jóízűen ki is kacagta bírálóit. Méghogy neki cinikus machiavellista, instrumentális hozzáállása lenne a demokráciához! Még mit nem mondanak!
Dr. Antall szűkös idejéből mindössze csak arra futotta, hogy rövid üzenetet postázzon a köztársasági elnök, Göncz Árpád címére. „Ön, kérem, a továbbiakban azt teszi, amit én mondok Önnek!” – áll az üzenetben. Maguk felfújják ezt a kérdést – világosította fel azokat, akik még beszélgetni szerettek volna erről az ügyről. Miért is kell, miért is jó, ha különösebb ok nélkül megalázó kényszerhelyzetbe szorítjuk köztársaságunk elnökét?
Eh, nekem Bush, Baker, Kissinger urakkal van beszédem, nem pedig magukkal! – szólt vissza washingtoni gépe ajtajából dr. Antall, és sietősen elrepült.
Új világrend felé?
Kétségtelenül nem mindegy, hogy a miniszterelnök milyen formát mutat az Egyesült Államokban. Hitel- és adósságállományunkat nézve leginkább a japán pénzemberek kegyére vagyunk utalva. Amíg nem jelentkeztek a német egyesülés hatásai, leginkább arra számítottunk, gazdaságilag majd a németek nyelnek le bennünket, és szívből kívántuk, ez minél előbb következzen be. Az új adatok viszont azt mutatják, a tényleges befektetések, a működő tőke túlnyomó része ma már Amerikából érkezik. Egyébként mindegy is, hogy honnan, csak jöjjön, mert hozzáértők szerint a mostani egymilliárd dollárnyi tőkebehozatalnak legalább a háromszorosára kellene növekedni, hogy a gazdaság berozsdált keretei mozgásba kezdjenek.
A megelőző hetekben több amerikai szenátor is megleckéztette a fukar franciákat, amiért nem engedték társulni a visegrádi hármakat, a lengyeleket, a csehszlovákokat és bennünket. Mindjárt másként beszélnének, ha a saját, amerikai piacukról lenne szó – felelhetnék erre a franciák. A jelenlegi helyzetben azonban, amikor szinte naponta újra kell tanulni a politikai térképet, számíthat valamit, hogy az amerikai döntéshozók ezt a három országot láthatóan Nyugat-Európa igyekvő, szegény rokonaként, nem pedig keletként, délkeletként, Balkánként, Kaukázusként könyvelték el.
Mint a hét végi nagyarányú és egyoldalúnak induló, atomfegyver-csökkentés bejelentése is mutatja, Amerikában azért nem egyszerűen csak élvezik újfajta világhatalmi monopolhelyzetüket, hanem igyekeznek valami emberszabásúbb világrenddel meghálálni a sors váratlan kegyét. Az ilyen világformálások – megtanulhattuk már – hirtelenül, durván, elnagyolt kategóriák szerint következnek be. Igyekezni kell, hogy kivételesen ne az árnyékos oldalra kategorizáljanak bennünket. Tápláljuk be minél alaposabban, például, hogy Budapest nem Bukarest.
Bukaresti graffiti
A jó posztmodern műalkotásnál előírás, hogy ne tudjuk megmondani, mi benne az eredeti és mi a másolat, mi az egykori és mi a jelenkori, mi a valódi és mi a hamisítvány. S nem ugyanígy volt a múlt heti bukaresti bányász-bevonulásnál? Mintha már láttunk volna ilyenfajta proletár-beözönlést. És akkor is csak a fejünket csóváltuk, csak félig értettük, mi ez az egész. Most is egyértelmű, hogy a bukaresti posztmodern politikai művész, bárki is legyen az, egykori proletkultos alkotásokat másolt. De ki a művész, a főrendező? Az elnök, Iliescu másolta le önnön korábbi művét, vagy mások lopták el az alkotását?
Az elmúlt évi bukaresti műalkotás lényege az volt, hogy az elnök felhozatott egy csomó bányászt, és vélhetően egy csomó szekust velük együtt, akik jól megverték a demokratákat. Most viszont mintha tényleg nélkülöző, felingerelt bányászok is érkeztek volna, nagyobb arányban, mint a szekusok. De azért az is biztos, hogy nincs olyan titkosszolgálat, amely akkor is átengedi a kormányt fenyegető elégedetlenek különvonatát, amikor nem akarja.
De kár részletezni, mi mindent nem értünk a román politikából. Annyit azért értünk, hogy rossz a helyzet. Ha tehetnénk, azt tanácsolnánk román barátainknak, a rossz helyzeten ne további posztmodern-posztkommunista ügyeskedésekkel, hanem inkább egyszerű, áttekinthető, modern demokráciával próbáljanak úrrá lenni.
Ezt üzennénk egyébként, de már minden meggyőződés nélkül a szerb–horvát graffiti művészeinek is, akik a változatosság kedvéért a hét elején tűzszünetbe kezdtek, hogy ezt fokozatosan megszegjék, és egy-két nap múltával újból teljes erővel egymás torkának ugorjának. Régi rögeszménk, hogy egy demokratikus forradalom talán még fordulatot és főleg, békét hozhatna a jugoszláviai helyzetben. De ezt inkább már csak rutinból, „posztmodernül” korábbi kijelentéseink másolatául mondogatjuk.
Dr. Antall bonapartizmusa
De vajon mi magunk abban a helyzetben vagyunk-e, hogy bölcs tanácsokat osztogassunk kifelé? Amikor épp mostanában erősödött meg a gyanú: a vezető pártnak, az MDF-nek tökéletesen elég volt másfél év a demokráciából, s szíve szerint immár valami egészen mást tenne a helyébe.
Mit mondjunk erre? Ha jól számoljuk, a pártelnök, dr. Antall József az 59. éve körül jár. Eszményi életkor – talán kicsit még alacsony is – a szolid, megállapodott középjobb politizáláshoz. Ugyanakkor a történelem tanúsága szerint ebben a korban az ember már nem szívesen vállalja magára a diktatúra bevezetésével járó fáradalmakat. Igaz, Rákosi Mátyás még 56 évesen sem rettent vissza a feladattól. Ő azonban mindig is erre készült; őt így nevelték. Pinochet és főtisztjei úgyszintén közel jártak már a nyugdíjkorhatárhoz, mikor rájuk mosolygott a történelmi szerencse; alkalmuk nyílott rá, hogy a chilei hon megmentését egy kiadós tömegvérengzéssel kapcsolják egybe.
Ők azonban hivatásosak, katonatisztek voltak, nem pedig orvoskari főkönyvelők, mint Gálszécsy úr, a magyar titkosszolgálati főnök, vendéglátósok, mint Boross úr belügyminiszter, muzeológusok, mint Für Lajos hadügyminiszter és maga dr. Antall József is. Amivel nem azt akarjuk mondani, hogy az utóbbi urak megrettennének a nehézségektől. Mégis, így ránézésre ezek az urak valamennyien a hatvan körül, kifejezetten nem azok a ruganyos, dinamikus, antantszíjas fiatalemberek, akik napjaink diktatúráit iniciálják, és akiket belső örömmel tölt el megkínzott ellenségeik jajkiáltása.
Másfelől viszont, és ez is az élet dolgai közé tartozik, gyakran tapasztalni, hogy előrehaladottabb korú, kiváló felkészültségű, nagytudású férfiak olykor rendkívül nehezen veszik tudomásul, hogy rajtuk kívül még másnak is igaza lehet.
Amikor ezt elmondjuk, természetesen nem dr. Antall Józsefre gondolunk. Ő már, természetesen, rég megfejtette a kor üzenetét. Alig két év van már hátra az új választásig. Kár a gőzért, kevés az idő, nem lesz itt már semmiféle keresztény-nemzeti, kárpótlási, új-kuláki, papi Magyarország. Nincs elég fiú szerzetesnek, elég lány apácának. Akinek kárpótlás jár, ő vagy unokája, szép csendesen felveszi, nem lesz tőle sem jobb keresztény, sem jobb nemzeti.
Van azért egy kiút. A beamter-Magyarország! Ez reális; nem utópia, ennek megvan a régi jó pannon hagyománya! Ehhez két év sem kell, mert már húsz évvel ezelőtt is megvolt! Még mindig jobb öltönyös-nyakkendős hivatalnokhad élén belovagolni a történelembe, mint sehogyan sem!
Nincs ebben semmi bűnös, semmi szokatlan. Azért csak, elnök úr, Göncz úr, nehezítse bátran ezt a vonulást is! Ne írja alá ezt a mostani, alelnöki beterjesztést sem. Ne feledje: minél több hivatali székben üldögélnek átigazolt, álarcos, képmutató beamterek, annál rosszabb a népnek, annál súlyosabb vész fenyegeti a demokráciát.
- A hét üzenetei [7]