Az idő lejárt. A döntés tiszta beszédet követel.
Sokoldalúan tájékozódtam. Tárgyaltam felelős állami, önkormányzati és érdek-képviseleti vezetőkkel, külföldi szakértőkkel. Megismertem a világkiállítást nem vállaló Párizs főpolgármesterének és a rendezvényt népszavazáson elutasító Bécs vezetőinek indokait. Érzékelem a közvélemény megfáradását, a magyar kormányzat belső visszakozását az ügyben. Ez is tiszta beszédet követel.
A miniszterelnök jelenlétében
Úgy látom, nem sikerült a kormánynak a világkiállítás ügyében az Országgyűlés júniusi határozata által megszabott szeptember 30-i határidőre tárgyalásra alkalmas törvénytervezetet készítenie.
Az állandó késésben lévő programiroda szeptember 15-i keltezésű – ki tudja már, hányadik – tervezetét szeptember 16-án kellett volna a világkiállítási kormánybizottságnak megtárgyalnia. Ezt a kormány-előterjesztést és a törvénytervezetet azonban a Pénzügyminisztérium és a Magyar Nemzeti Bank tárgyalásra alkalmatlannak tartotta, ezért a világkiállítási kormánybizottsági ülést elhalasztották, és azóta sem tartották meg.
Ugyanezen a napon, szeptember 16-án tárgyaltunk a miniszterelnök úr jelenlétében a kormány illetékes tagjaival a világkiállítás esetleges megrendezéséről. E megbeszélésen – ahová egyébként az alkalmatlannak minősített anyagot készítő kormánybiztost nem hívták meg – sikerült néhány kérdésben közös véleményt kialakítani. Az az alapvető probléma azonban, hogy honnan lehet előteremteni az elengedhetetlen közlekedési és közműlétesítményekhez a pénzügyi fedezetet, megoldatlan maradt.
E tárgyaláson készségünket fejeztük ki, hogy – a tisztánlátás érdekében és a rajtunk kívül álló okokból bekövetkezett késedelem áthidalására – a főváros közreműködik a döntéshozásra alkalmas tervezet elkészítésében, bár erre külön megfelelő létszámú szervezete (a programiroda) csak a kormánynak van.
Ezért a Fővárosi Közgyűlés szeptember 19-i ülése 13 tagú, képviselőkből és szakértőkből álló bizottságot hívott életre. A bizottság vezetését a közgyűlés rám bízta.
A bizottság megalakult, szakértő csoportjai az elmúlt héten több alkalommal találkoztak, és úgy tervezték, hogy a közös előterjesztést segítő javaslataikat napokon belül elkészítik.
Szükségszerűen hevenyészve
Eközben történt a kormánynak az a váratlan lépése, hogy – tájékoztatásunk nélkül, tehát a főváros teljes kihagyásával – csütörtökön, 26-án sebtiben elkészített egy újabb tervezetet, és ezt még aznap kormányülésen megtárgyalták. Ebből egy példányt másnap, pénteken, a késő esti órákban kézhez kaptunk.
Munkatársaim áttekinthették ezt a szükségszerűen hevenyészve készített tervezetet, amely felelősségteljes döntésre természetesen semmivel sem alkalmasabb, mint az előző.
Sajnálattal állapítom meg, hogy a kormány a főváros szempontjait – ideértve Budapest fogadó- és működőképességének lehetővé tételét, a környezetromboló hatások csökkentését, a lakosság nyugodt életkörülményeit – ugyanúgy nem vészi figyelembe, mint az előző tervezetekben.
Azt azonban megértem, hogy a költségvetésből csak 30 milliárd Ft-ot tud e célra kiszakítani.
Az ezt jóval meghaladó hiányzó ősz-szeg megszerzésére természetesen ez az előterjesztés sem tud megalapozott választ adni, de azt kilátásba helyezi, hogy a költségvetés – tehát az adófizetők – terhe elérheti az előirányzott 30 milliárd Ft kétszeresét is.
Ma, utolsó napján meglátogattam az Őszi Budapesti Nemzetközi Vásárt. Itt megismerkedhettem a Sevillai Világkiállítás magyar részvételének előkészületeivel is. Ha összehasonlítom a spanyol kormány által nyújtott 10 milliárd dollár nagyságú támogatást azzal, amit a mi költségvetésünk tud adni, vagyis ha annak éppen huszonötszörösével számolok, megértem azokat, akik azt állítják, hogy ilyen költséges, lassan megtérülő, a magánbefektetői tőkét csak kis részben érdeklő infrastrukturális beruházásokkal járó rendezvényt kizárólag gazdag országok engedhetnek meg maguknak.
Maga a világkiállítás, amely egyébként itt Budapesten sem igényelne nagyobb területet, mint amennyi itt a kőbányai vásárvárosban van – bár nem nyereséges vállalkozás –, nem állítaná az országot, a fővárost megoldhatatlan problémák elé, ha meglennének az infrastrukturális adottságok.
Merjük kimondani!
Azt gondolom, itt az ideje, hogy több év vajúdása után legalább most, az utolsó órákban merjük kimondani – a kormány és a főváros is –, hogy jelenleg nincs erőnk ilyen, nemzetközi kötelezettségekkel is járó kockázatos vállalkozásba belevinni az országot.
Csodaváró ábrándozás helyett olyan reális, a külföldi tőkét is vonzó, a magyar befektetőket és vállalkozókat valóban mozgósítani tudó programokat hirdessünk meg, amelyek fővárosunkat Kelet-Közép-Európa egyik kulturális és gazdasági centrumává tudják fejleszteni. Erre van esélyünk már 1996-ig is.
Célunk változatlan: egy elérhető, lakható, vendégeket vonzó és vendégmarasztaló város megteremtése. A város működőképességének és fogadóképességének olyan szintre emelése, hogy a polgárok terheinek aránytalan növelése nélkül vállalkozhassunk majd akár világszínvonalú rendezvényekre is.
Reméljük, hogy a kormánynak is ez a célja. Hasznosítsuk közösen a már agóniáját vívó 1996-os Expo tanulságait.
E gondolatokat javaslom majd a főváros közgyűlésének – döntése meghozatalakor – figyelembe venni, és azt remélem, hogy az Országgyűlés képviselői – ha a tervezet eléjük kerül – felelősségük tudatában és a költségvetés teherbíró-képességének ismeretében döntenek.
Meggyőződésem – és tudom –, hogy a Kiállítások Nemzetközi Irodájának decemberi közgyűlése, ismerve országunk gazdaságának teherbíró-képességét, megértéssel fogadja majd állásfoglalásunkat.
Kapcsolódó cikkek
- Belföld [7]