Aztán jött a Iustitia-terv és a még újabbak, egyre képtelenebb ötletekkel (mint legutóbb a Kónya-dolgozat nyugdíjjavaslata). Pedig a magyar társadalom nem vér- és bosszúszomjasan készülődött a rendszerváltásra. Az előző hatalom felelős politikusait – Németh Miklóst, Horn Gyulát – még a bársonyszékükben is meghagyta volna, nemhogy rabruhában kívánta volna látni. (Máig tartó népszerűségük gondolkodóba ejthetné a kérlelhetetlen antikommunistákat!)
Ha az emberek vártak is valamiféle igazságtételt, azon egyrészt a korrupt helyi párt- és tanácsi vezetők felelősségre vonását értették, ám ezt is inkább a hatékonyság, semmint az igazságosztás kedvéért. Másrészt az ’56-os tömeggyilkosok megbüntetésének igénye és a III/III-as ügynökök kérdése merült fel.
„Kár volt úgy sietni…”
A választások utáni hónapokban egy időre mindez kikerült az érdeklődés homlokteréből. Ezért is maradhatott jóformán visszhangtalan az az amnesztiatörvény, amelyet az új kormány – elődje tervezetét átvéve – szinte a választások másnapján fogadtatott el a kormánypártok támogatásával a parlamentben. Ez az amnesztia biztosította a büntetlenséget a közvéleményt leginkább felborzoló tégla- és telekügyek, lakáspanamák és más hasonló ügyletek elkövetőinek.
Azok is csalódtak, akik a munkahelyükön szerettek volna új vezetőket látni. A sietség, amivel ’90 kora őszén a vállalati tanácsokat ripsz-ropsz újjá kellett választani ráadásul a régi szabályok szerint (megfejelve még a minisztérium kiküldöttjével), az igazgatók menesztését vagy megerősítését sokkal inkább a felsőbbség tetszésétől, semmint a dolgozók elégedettségétől tette függővé. És ez megint csak olyasmi, amiért az MDF elsősorban önmagának tehet szemrehányást.
Tavaly ilyenkor azonban az emberek többsége még átsiklott mindezek fölött. Csak valamikor az ősz végére – tél elejére éleződött ki a helyzet. Akkor kezdték egyre többen nehezményezni, hogy „nem történt meg az igazi rendszerváltás”. Az SZDSZ-tagság körében akkor sokasodtak meg a panaszok, hogy a régi vezetők továbbra is a helyükön ülnek – esetleg kft.-vé átfestett cégér alatt –, és rosszabbak, mint valaha. Hatalmaskodnak, elbocsátják az ellenzékieket, a dolgozók pisszenni sem mernek stb.
’90 végére már nagyon érzékelhetővé vált, hogy a gazdaságban alig történik valami, a dolgok csigalassúsággal haladnak. S hiába a jelen váltotta ki a konfliktusokat, mivel a főnökök személyükben a régiek voltak, a felháborodás a múltjukra is kiterjedt, különösen, ha döntéseik politikai elfogultságról tanúskodtak. És mert posztjukról leválthatatlanok, sokan minden pártállami múltú vezető menesztésében vélik megtalálni a megoldást.
Egy kényes probléma
Ejtsünk szót ezzel összefüggésben egy kényes problémáról. Sok szabad demokrata – de ugyanígy sok MDF-es is – állítja, hogy az elbocsátások fő vesztesei a független szakszervezetek aktivistái mellett azoknak a pártoknak a tagjai, amelyek a volt MSZMP ellenzékét adták. Mások azt mondják: szó sincs politikai üldözésről, az illetők egyszerűen rossz munkaerők.
Ebben az érvben is lehet valami. Hiszen az ellenzéki párt- és szakszervezeti aktivisták között sok az örök elégedetlen, s akadt köztük nyilván szép számban olyan is, aki túlértékeli a saját képességeit. Mégis, ha igaz volna, hogy az elbocsátások kizárólagos (vagy legfőbb) oka a gyenge teljesítmény, azzal nem kevesebbet állítanánk, mint hogy Magyarországon a legtökéletesebb széles e világon a munkaerő-gazdálkodás! Akik jól ismerik a legfejlettebb nyugati országok belső viszonyait, azok úgy látják: (ott) alig van összefüggés az érdemtelenség és a munkanélkülivé válás között.
Minél rosszabb a helyzet, annál inkább radikalizálódnak az emberek. És a pártok. Fogyatkozó tagságukban egyre inkább a radikálisok a hangadók.
Így vagy úgy, a pártok vezetőségére erős nyomás nehezedik, hogy azonosuljanak a leszámolás gondolatával. És egyre nagyobb a kísértés, hogy engedjenek is ennek a nyomásnak, hátha így megtarthatják a megfogyatkozott tagságot, sőt esetleg gyarapíthatják is. Az SZDSZ eddig nem hallgatott a szirénhangokra, és nagyon remélem, nem is fog. A kisgazdáknál viszont Torgyán doktor már szépen befogta a szekerébe ezt az áramlatot. Hát az MDF? Nos, úgy tűnik, erősen hajlanak arra, hogy a híveket „kommunista” skalpokkal kárpótolják veszteségeikért. Kónya úr abban is reménykedik – a jelek szerint joggal –, hogy az emberek emlékezete rövid, és ha a pártvezetés hirdeti a leghangosabban az igazságtételt, akkor senki sem fogja felhánytorgatni, hogy annak valóban törvényes lebonyolítása útjába éppen az MDF gördített akadályokat közvetlenül hatalomra kerülése után. (A Kónya-dolgozat szerint azért, mert amíg a szovjet csapatok itt-tartózkodtak, félő volt megbüntetni a panamista tanácselnököket. Furcsa érv egy olyan párttól, amely az idő tájt bőszen tovarisikonyecezett.)
És a megoldás?
Hogy egy liberális párt miért nem támogathatja az igazságtétel olyan formáit, amelyek túlmennek a szorosan vett büntetőjogi felelősségre vonáson, arról számtalan érv elhangzott már. Amint eloldozzuk magunkat a precízen megfogalmazott paragrafusoktól, az egyéni felelősség mértéke, sőt puszta megléte is megállapíthatatlanná válik. A Iustitia-szerű javaslatok jól érzékelhetően mindig a kollektív bűnösség elvéből indulnak ki, majd a bűnök egyénítését vizsgálóbizottságokra bíznák. Mindez nemcsak a liberalizmussal, de bármiféle modern jogállamisággal összeegyeztethetetlen.
Van ugyanakkor egy nehezen megkerülhető morális kérdés: ha a bűnösök büntetlenek maradnak, abból a társadalom igen negatív következtetéseket vonhat le. A rendszerváltás pillanatában nem is nagyon lehetett volna komoly érvet felhozni e morális evidencia ellen. Csakhogy az a pillanat elmúlt, eltelt másfél év, s az az ominózus amnesztia is alaposan összekuszálta a viszonyokat. Ha most kerülne sor valamilyen „igazságtételre”, abból a közvélemény nem azt látna, hogy a felelősségre vonás elkerülhetetlen, hanem éppen azt, hogy megúszható, ha valakinek szerencséje van, esetleg ügyesen lapít, vagy kellően igazodik.
A bűnösök megbüntetése (vagy megnevezése) aligha indítaná arra a többieket, hogy belássák, ebben az országban senki sem teljesen bűntelen. Épp ellenkezőleg: ez szolgáltatna tökéletes felmentést mindenkinek, akit nem neveztek meg.
Végül, de nem utolsó sorban itt van a többi volt testvérország példája. Gyanítom, a közeljövőben nagyon sokan fognak rájuk hivatkozni. Pedig már a régi rómaiak is tudták: si duo faciunt idem non est idem, vagyis: Ha ketten ugyanazt csinálják, az nem ugyanaz.
- Belföld [6]