Beszélgetés Maurer Dórával
Amikor személyesen megismertem Erdély Miklóst, a hetvenes évek végén, már a legkülönbözőbb emberektől hallottam róla, nagyon ellentétes véleményeket. Hihetetlen legendája volt.
Durvábban is fogalmazhatsz. Volt, akit állatian irritált és gyűlölte, volt, aki meg a túlzásig lelkesedett érte.
Kaposvárra, a színházba jött le dolgozni, mikor megismertem. Volt benne valami luciferi, vagy nem tudom pontosan, minek nevezzem. Nagyon erős szuggesztivitás áradt belőle, és én akkor azon gondolkoztam, vajon fiatalabb korában is ilyen volt-e, vagy ezt a szerepkört szépen, lassan építette ki magának.
Erre én is gondoltam régebben, és azt hiszem, csak a hetvenes évektől – mondjuk, első harmadától – támadt körülötte ilyen legenda, amikor az akcionistából, költőből tanítómester is lett. Szóval, ebbe jól belejött. Korábban nem volt meg neki az emberanyag, ami végül is talán a legfőbb munkaeszköze lett. Mindig emberek voltak körülötte, ha nem voltak, akkor várta őket. Nem sátáni, inkább cipollai hajlamot érzett nála az ember. De ez sem jó meghatározás. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy a jelenlétével, a megnyilvánulásaival megérintette az embereket, aztán elengedte őket. Volt, aki hasra esett. De ez a későbbi időkre már nem is érvényes.
Te hogy ismerkedtél meg vele?
Mint ahogy te, én is sokat hallottam róla innen-onnan, csak ez vagy húsz évvel korábban volt. Egy osztálytársamtól például azt hallottam, hogy ő is jár az építészpincébe, és Pilinszky meg Kondor társaságában forgolódik. Szóval nem volt neki szimpatikus. Személyesen meg úgy találkoztunk, hogy Szenes Zsuzsi, a felesége eljött hozzám, amikor befejeztem a főiskolát, hogy megnézze a munkáimat. És meghívott, hogy látogassam meg őket a Csanády utcában. Ez ’61-ben volt. Erdély véletlenül volt otthon, eléggé türelmetlennek látszott.
Beszélgettetek?
A szituációra emlékszem, de nem arra, hogy miről beszéltünk. Az biztos, hogy arról nem, ami akkor a központi életproblémám volt: a családtól való elszabadulásom, az otthoni fájdalmas zűrjeim. Akkoriban ezekről feljegyzéseket vezettem, hogy idejében felfigyeljek az összeütközésekre, és elkerüljem őket. Amikor Erdélyéktől hazamentem, azt írtam fel, hogy „megigazította” a fejemben a dolgokat, szóval enyhültebben láttam rá a helyzetemre. Így hatott rám a vele való találkozás.
Ezután nyilván beszélgettetek gyakrabban is.
Csak egyszer találkoztunk, nem sokkal ezután, aztán tíz évig egyáltalán nem. Én eléggé zárt életet éltem, és csak akkor mozdultam ki, ha valami tényleg nagyon vonzott. Ilyen volt például az, hogy szerettem volna Csernus-képeket látni. Csernust nem engedték kiállítani – azt hiszem, ’59–60-tól –, és szerettem volna látni, hogy miket festett a „San Tropez-i kikötő” óta. Erdélyék jártak Csernushoz, aki a hét egy napján fogadást adott. Azt hittem, ha elkísérem őket egy ilyen cercle-re, akkor láthatok valamit. Csakhogy, mindjárt a belépésnél elromlott a dolog, mert Erdély úgy mutatott be, hogy „művészetkedvelő” .vagyok, ezután pedig jeges sznob légkörben egész idő alatt a repmodellezésről volt szó. Erdély is néma volt, tisztelettel üldögélt ott, hiába bökdöstem folyton, hogy nem ezért jöttem ide. Mikor végre kijutottunk az utcára, én nekiestem, hogy nem erről volt szó, a Napot akartam látni, ami körül forognak a bolygók, Lakner, Gyémánt meg a többiek. Erre ő kigúnyolt, visszalőtt: „Á a Nap!”, de nem magyarázta meg, hogy miért nevetséges a hasonlat.
Szeretett gúnyolódni másokon?
Nem hinném, ez is inkább védekezésféle lehetett. Engem nem is ez sértett: azért estem neki, mert a fellépése alapján – olyan nagy darab is volt – meg amiket hallottam róla, én úgy gondoltam, hogy ő szuverén és kiteljesedett ember, ott viszont olyan volt, mint egy meghunyászkodó kisfiú. De lehet, hogy ez optikai csalódás volt.
Magázódva és csak a művészetről
Azt mellesleg később vettem csak észre, hogy velem szemben, akit még akkor egyáltalán nem ismerhetett, mennyire óvatos volt, mondhatnám, bizalmatlan. Ez a rosszul sikerült nekifutás az oka, hogy sokáig nem találkoztunk, egészen ’68–69-ig, amikor is kiderült, hogy a férjem, Gáyor Tibor és ő egyetemi osztálytársak voltak, és ez, más oldalról, összehozott minket. Egyébként soha nem viselkedett velem vagy másokkal szemben lebecsülően. De hallottam, hogy voltak páran, akik valamilyen függőségi viszonyba kerültek vele, és azokat lehet, hogy bántotta vagy „letiporta”. Engem többször is figyelmeztettek, amikor együtt csináltuk a ganz-mávagos kreatív kört, hogy vigyázz, mert az Erdély majd lesöpör téged. De köztünk egymást tisztelő, magázódós, csupabizalom-viszony alakult ki, és jószerivel csak a művészetről szólt. Az együttműködések idején rengeteget tanultam az ő révén.
Hogy dolgoztatok együtt abban a ganz-mávagos szakkörben ? Milyen szakkör volt az?
A Golgota utcában, a víztoronyban régóta működött már egy hagyományos szakkör, ahol főiskolára felvételizők és vasárnapi művészek „rágták a szenet” – ez Erdély kifejezése. Pap Tamás népművelőként gondozta ezt a kört, ő már akkor elszánt támogatója volt az avantgárdnak, és ’75-ben engem kért föl, hogy jöjjek oda festő-rajztanárnak. Negyed év múlva Erdély is odakerült szobrásztanárnak. Ő se akarta persze a hagyományos vacakolást folytatni, ezért összeültünk, és egy közös programot találtunk ki, aminek először kissé körülményes volt a címe: „Mozgástervezési és kivitelezési gyakorlatok.” Később, a ’76-os szakköri kiállítás számára a Kreativitás-vizualitás címet adtuk, és ez lett az érvényes. Volt egy közös élményünk, amiből kiindultunk: ’71 tavaszán mindketten részt vettünk Münchenben a Kunstzone művészeti vásáron, és bejutottunk Maurizio Kagel zeneszerző kreatív kurzusára.
A magyar úr elrontotta a gyakorlatot
Itt az egyik gyakorlat arról szólt, hogy a résztvevők mindegyike valamilyen mozdulatot talált ki, amit a sorban következő megismételt, és hozzátette a magáét. Ezt azért említem, mert Erdély megtorpedózta az engedelmes láncolatot: megismételhetetlen mozdulatot talált ki, felhajtotta és lerajzszögezte a dobogóra terített szőnyeg sarkát. Később Kagel kiértékelte a csoport munkáját, és azt mondta, hogy a magyar úr elrontotta a gyakorlatot. Egyébként én a kreativitási gyakorlatokból később egyre inkább kiszálltam, mert nem érdekeltek a megfoghatatlan, emberközi, egymás „befolyásolásával” zajló etűdök. Nem volt próbája a dolognak. Én eléggé kötődöm a csináláshoz, a tárgyakhoz, de érdekes módon a rajzolást mint médiumot elhagytam volna; Erdély meg ragaszkodott hozzá, tisztelte a rajzolást. Az ő gondolata szerint a rajzolás, de hát az egész kör a közös felelősség alapján működött. Tehát a rajzoknak elsősorban pszichikai minőségük volt: úgy működtek, mint interakciók diagramjai. Nem egy meglátás rögzítésén volt a hangsúly, hanem egy szituáció megélésén, a befelé figyelésen, ami szuper, de csak válogatott, koncentrációra képes csapattal.
És erről beszéltetek Erdéllyel?
Hát a diskurzus állandóan folyt. Minden egyes foglalkozás előtt összeültünk valahol, hogy megtervezzük, mit fogunk csinálni. Általában én vittem az ötletet, ami többnyire vizuális végtermékre formázott; Erdély erre azt mondta, hogy ez még nincs kidolgozva, ami úgy értendő, hogy meg kell találni azt az izgalmas cselekedetsort, ami elvezet a tervezett jelenséghez, vagy túl is szalad rajta. És akkor megpróbáltuk kidolgozni az ötletet.
Tulajdonképpen spekulatív módon?
Számomra elég spekulatív módon, mert nem voltak olyan tapasztalataim, mint Erdélynek az akciókból vagy akár a régi, cserkészkori játékokból. De hát a kidolgozás csak önkondicionálás volt, mert menet közben minden megváltozott. Egy ilyen foglalkozás többnyire az én felvezetésemmel kezdődött. Talán fél óráig, ha bírtam szusszal, aztán iszonyúan unni kezdtem saját magamat, mert nem kitágultak közben a lehetőségek, hanem elapadtak. Akkor jött Erdély, és átfordította, igazi belefelejtkezős közösségi élménnyé tette a folyamatot. Ez az egyik, amit tanultam tőle: nem beszarni, hanem figyelni és a reakciókból továbblépni. Én korábban mindig tesztet fabrikáltam a legjobb ötletből is, és ha ez megvolt, le is állt az egész, legfeljebb valaki, mondjuk én, hazavihette volna az eredményt, és kiértékelhette volna. De Erdély ott a helyszínen még a tesztet is eseménnyé formálta, és mindenki, én is, egyfajta telítettséggel ment haza.
Akkor talán azt lehet mondani, hogy Erdélynek a pedagógiához volt különleges érzéke, tehetsége.
Ehhez is. Az egész összefüggött, az egész tevékenysége.
Hány évig csináltátok a szakkört?
Csak két évig. ’77-ben a kerületi pártbizottság segítségével a Ganz-Mávag-kultúrház igazgatója felmondott nekünk egy bonyolult levélben. Sok pontban sorolta fel, hogy miért rúg ki minket. Igaz, ezt megelőzően sokat zaklattam a fejlesztési terveimmel. Meglódult a fantáziám, és már valamiféle szabadfőiskolán gondolkoztam, levelekkel bombáztam azt a nyamvadt alakot, próbáltam feszíteni, tágítani a lehetőségeket. Ő meg mindenre igent mondott, de semmi nem változott. Például az épület bejáratánál volt egy alkóv, abból galériát akartam csinálni. Aztán külföldi előadókat akartam meghívni, amiből annyi lett, hogy Péter Weibel eljött Bécsből, nem engedték be a Ganz-Mávagba, és végül a Józsefvárosi Galériában tartotta az első magyarországi videobemutatót a saját kb. 30x25 cm-es monitorján. Az amerikai, német és mindenféle más művészek Ősdarabjait körülbelül kétszázan nézték összezsúfolódva, délután öttől este tizenegyig, lankadatlanul.
Hosszú hajú gyerekek cukrot ettek hagymával
Végül is min robbant ki a botrány? Miért rúgtak ki benneteket?
A Kreativitási gyakorlatok mellett volt nekem egy külön kreatív rajzköröm is ott, amire többek közt járt egy kis társaság, de szinte mindennap ott voltak, estig. Valami kommunaszerűségben éldegéltek Máriaremetén, és nem volt Budapest belterületén egy meleg hely, ahol ellehettek volna. Hosszú hajú gyerekek voltak, görkorcsolyával járták a várost, meg cukrot ettek hagymával, mert másra nem volt pénzük, viszont baromi jó fotókat csináltak, például ugyanarra a negatívra többször exponáltak, egy alak önmagának adott tüzet a képen, szóval a fotó őstörténete jött elő. Felvételeik tárgya egy saját színház volt, amihez nejlonfóliából házat alkottak a teremben, itt jöttek-mentek meztelenül, egyikük nőt játszott fiú létére, hátraszorította a fütyijét, hosszú haja copfba fonva a hátát verte. Gyönyörű fotók készültek. Mondtam, hogy csináljanak egyszer már ők is kiállítást a bejárati alkóvban. Meg is csinálták, de én nem láthattam, mert a félemeleti ivóba járó melósok riasztották az igazgatót, aki lekapkodta a közszeméremsértő fotókat, elrejtette őket, és amikor kirúgott minket, ezek voltak a bizonyítékok ellenünk. Hogy a gyárból már senki nem jár a körbe, csak meghatározhatatlan hovatartozású ifjak, a környék szemetje. Mellesleg, sok főiskolás járt oda, meg művészettörténészek, sőt a gyárból is voltak. Addigra a főiskolán is felfigyeltek a züllesztésre, kirúgással fenyegették azokat, akik hozzánk jártak. Erdélyt mint előadót, miután egyszer szerepelt ott, szintén kitiltották a főiskoláról.
A szakkör végével együttműködésetek is megszakadt?
Mindig volt valami, ami miatt találkoztunk. Sokszor állítottunk ki együtt a kör előtt is, utána is. Minden olyan kül- vagy belföldi kiállításon, amit Gáyor Tiborral együtt szerveztünk, Erdély is részt vett. ’80-ban Wilhelmshavenben és ’84-ben Bécsben az én kezemmel készültek az installációi. A bécsi „Orwell ’84” kiállításon már beteg volt. Ott ült egy széken és mondta, hogy mit csináljak, és csak a legvégén nyúlt bele.
Mit adott az Indigó?
Az Indigó-körben te már nem vettél részt. Azt Erdély egyedül csinálta.
Már előbb, a FaFejen (fantáziafejlesztésen) sem vettem részt, de mindig értesültem arról, hogy mit csináltak. Ezután, talán ’78-ban alakult át InDiGóvá a kör (interdiszciplináris gondolkodás), amire szinte csak főiskolások jártak. A főiskola nagyon rossz volt, autoriter tanárokkal, céhgondolkodással, így az Indigónak hallatlanul fontos szerepe lett: igazából egy alternatív főiskola volt, valódi mesterrel, aki teljesen átadta magát az együttműködésnek. Most, hogy az Erdély-kiállításhoz oeuvre-katalógus készül, hallom, hogy olykor nehéz eldönteni, hogy egy-egy művet saját vagy közösségi műnek lehet-e tekinteni, mert annyira áthatották egymás gondolkodását.
Te most tanítasz a főiskolán. Másképp közelítesz a tanításhoz, mint akkor Erdély?
Tudja a fene. Egészen más főiskolásokkal foglalkozni, mint egy szakkört mozgatni. Azt hiszem, hogy eléggé közel áll a felfogásom az övéhez, nem szakmaközpontú, intellektuális, életbeszívó. De hát én magam egészen más vagyok. Én csinálós, Erdély meg nem volt az. Néha azt gondoltam, hogy nem ért a dolognak ehhez a oldalához. Aztán a zágrábi múzeumbeli közös kiállításunkon, amit rögtönöztünk ott, mert eredetileg a filmjeink vetítésére utaztunk oda, kiderült, hogy képes a saját kezével 70x100-as vékony üveglapokat úgy összerakni, mint egy hófogó rendszert, és az megáll egy egész hónapig. Sőt, az akcióhoz egy egyszerű táv-vágóeszközt is szerkesztett.
Érdekes, amit mondasz, mert én mindig azt hittem, hogy épp azért, mert bizonyos területeken nem rendelkezett igazi szakmai ismeretekkel, hályogkovácsként vitt véghez nagyszerű dolgokat. Épp azért, mert nem ismerte az igazi nehézségeket.
Zseniális kókler?
Lehet, hogy az ismeretei nem voltak minden téren hosszan iskolázottak. De alapvető ismereteket gyorsan is fel lehet fogni, és ő belekóstolt néhány területbe: énekes, filmvágó, szobrász és hát építész volt. Azonkívül eszes, tisztán látó és realista volt. Technikai dolgokban vagy pszichikai helyzetmegítélési dolgokban is. Jól gondolkodott a létezésről. Gondolkodó volt. Ha megnézed a most megjelent írásait, vagy ahogy visszaemlékszem a hozzászólásaira különböző vitákban, nemcsak provokálni, helyzetet megfordítani, ha tetszik, szerepelni akart, hanem amit mondott, az kitisztította az összekuszált gondolatokat, valami alapvető volt, pofonegyszerű és igaz.
Felületes ismeretség alapján, ha olykor beszélni hallottam, az volt az érzésem, hogy ez egy zseniális kókler, aki borzasztóan ügyesen bánik azzal, amit tud meg amit hallott. És az emberekkel is.
Hogy mennyire nem kókler volt, és mennyire nem csábításra használta, amit tudott, az teljesen nyilvánvalóvá vált, amikor már nagyon rosszul volt. Hogy mennyire tisztán és nyugodtan csinálta végig azt az egész procedúrát – a meghalást. A kóklernek ilyenkor is vannak gesztusai, ő meg baromi okosakat mondott ott beesett szemekkel a párna mélyén. És nem túlvilági, hanem evilági bölcs megjegyzések voltak ezek.
Lehet, hogy én ítéltem meg rosszul, vagy túlságosan szigorúan, amikor hatásvadásznak éreztem?
Rossz szó a hatásvadászat, soha eszembe se jutott. Fel akarta magára hívni a figyelmet, világos, de a figyelemnek maximálisan eleget is akart tenni. Ebben humor is volt. Például, ahogy ’69-ben, késve, mint mindig, megérkezett a KEX együttes koncertjére, ami akkor az avantgárd érdeklődésének középpontjában állt, és előrement egészen a zenészekig, hogy megbeszélés szerint „hathasson” Baksa Soósra. Így nem hallgatója, hanem résztvevője lett az eseménynek, őt is nézték.
Más ízlés – szemérmes egyetértés
A barátainak, ismerőseinek munkáiról, kiállításairól hogy mondott véleményt? Örült, ha a másiknak sikere volt?
Hosszabb véleményeit el lehet olvasni, mert megjelentek az esszéi. Szóbeli véleményei, amiket hallottam, foszlányok voltak, megjegyzések, normális, jóindulatú kritikák. Ami jó volt, azt dicsérte. Nekem is megmondta a rövid véleményét, ha nem tetszett valami, például a kamera mögötti röhögő infantilitásom a Hétpróba című filmemben. A címet is inkább egy játékfilmhez rendelte volna, nem egy kísérleti filmhez. Az Ernst múzeumi kiállításom megnyitóján meg így dicsért: „Egy ekkora kiállítás, és maga itt áll ilyen szomorú pofával!” Szóval, úgy nagyjából tetszett neki a kiállítás. Egyetlenegyszer beszéltünk egymás műveiről részletesen, akkor is nyilvánosan, a TIT felkérésére és egymás jelenlétében. Nohát, mindketten valami csodálatos új szempontot vártunk a másiktól, de csak értő elemzést hallottunk. Ettől függetlenül tökéletesen más ízlésünk volt, viszont azt hiszem, lényeges dolgokban egyetértettünk.
Ezt soha semmi nem zavarta meg?
Nem emlékszem arra, hogy veszekedtünk volna, ez egy békés, hol intenzívebb, hol ritkábban találkozós kapcsolat volt, szemérmes konszenzus barátságos piszkálódással. Emlékszem, hogy egy érdeklődőnek mindketten, egymástól függetlenül, ugyanazt a választ adtuk egy művészeti kérdésben. Viszont sok mindenről csak elejtett szavakkal beszéltünk. Ilyen volt például a zsidóság kérdése, ami ugyan nagyon érdekelt, de magánügynek tekintettem. Erdély egyszerűen itt volt, jelentékeny volt, és a műveiben egyre sűrűbben megnyilvánuló zsidó tematikát vagy vonatkozásokat tudomásul vettem mint egyedi dolgot.
Igen különböző emberekkel tartott kapcsolatot. A tanítványai is sokfélék, rendkívül tág területről jöttek hozzá. Szerinted meg tudta valósítani saját műveiben az elképzeléseit, vagy sok mindent a tanítványai valósítottak meg?
Szeretett mások kezével dolgozni, de a koncepció mindig az övé volt. Meg kell nézni a filmjeit, szerintem azok a legkoherensebb művei, és a csináltatás hozzátartozik a filmkészítéshez. Itt van az Álommásolatok című filmje, amit ’77-ben készített, és ebben a kreativitási gyakorlatok módszerei összefolynak a filmrendezéssel. Abszolút nyomon követhető, mit csinált és mennyire szuverén módon egy nyersanyagból, amit részben mások nyújtottak neki, az ő intenciói alapján. Ha át is vett volna valamit mástól, mindent szuverén szempontok szerint olvasztott be.
Belepofázás, betiltás – filmes viszontagságok
Hogyan fogadták őt a Balázs Béla Stúdióban? Mert ott azért dolgoztak profi filmesek is.
A BBS-sel nem volt probléma, inkább a filmszakma egésze nem fogadta be máig sem. Vagy látsz te normál moziban Erdély-filmet a programban, ha nem a Műcsarnok vagy a BBS áll a háttérben? A Balázs Béla Stúdió tagságát Bódy Gábor dolgozta meg ’73-ban valamennyire, hogy szakmán kívülieket is elviseljenek. Akkor készült a filmnyelvi sorozat, amiben egy csomóan részt vettünk, zeneszerzők, festők, happenerek. Erdély akkor csinálta a Partita című első, fennmaradt filmjét – a korábbiak elvesztek –, de ez is igen viszontagságosán haladt, mert belepofáztak, nem adtak pénzt a folytatáshoz, később letiltotta a minisztérium. Halála után lett csak standard kópia belőle. A kezdeti ellenállás után, amikor a derékhad, a nevezetes dokumentaristák kiöregedtek a BBS-tagságból, lényegében Erdély-tisztelő légkör alakult ki. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne veszekedett volna a jogaiért, amikor filmet csinált. Az ő filmjeinek a megvitatása, bemutatása nagyon sok embert vonzott, és teoretikusabb vitákra adott alkalmat, mint egy szokásos BBS-produkció. A jelenléte mindig feldobta ezeket az összejöveteleket.
Mostoha sorsú művek salátahalma
Közönség előtt kiállítani a műveit – erre tulajdonképpen kevés alkalma volt. Nem hiányzott neki a siker?
Szerintem nem állított ki kevesebbet, mint más magyar avantgárd, és a kiállításokon kívül is sok alkalma volt a szereplésre előadóként, kiállításmegnyitón, akcióin, filmesként, költőként, mindenütt. És bizony sikeres volt. Mondjuk, lehet, hogy az önálló kiállítás hiányzott, az csak élete utolsó napjaiban szerveződött, ő csak videón láthatta már. Aztán itt van a laza viszony a megvalósult műveihez. Ami a tárgyakat, fotókat illeti, ezek nagy salátahalomban hevertek nála, kiállításról nem vitte haza őket, elvesztek. Az Időutazás című fotómontázs-sorozatot valahol egy lebontott kiállítás szemetéből húztam ki, ez ma a székesfehérvári múzeumban van.
Ez azért igen furcsa viszony a saját műveihez. A művészek zöme legalább maga becsben tartja a saját munkáit.
Csak a tárgyakhoz volt ilyen mostoha. A hangsúly nem annyira a tárgyi részen, hanem a gondolatin volt, vagyis a mű megismételhető, elemei kicserélhetők vagy helyettesíthetők voltak, mert ez egy tárgyköltészet volt. Persze a festmények idején már nem. És a hatvanas, hetvenes években Magyarországon a mű kizárólag szellemi érték volt. Nem lehetett eladni, nem abból élt az ember. Már csak ezért se volt nagy jelentősége mint tárgynak.
Azért akkor is különös gesztus kidobni a szemétbe.
Nem kidobta: maga mögött hagyta, leszállt róla. De azt, hogy mit mikor csinált, minden gondolatot, minden gesztusának a kronológiáját őrült pontosan tudta. Azt is, hogy ha valamit előbb csinált, mint valaki a nemzetközileg ismert művészek közül. És hát elég rendetlen volt.
Ez azért hozzátartozott a legendához?
Ez nem legenda, egyszerűen rendetlenség. Nem gyűjti mindenki glédába a fal mellé az életművét, azonkívül ballaszt is a sok tárgy. Ha valaki elhagyogatja a műveit, az bízik magában, a memóriájában.
Te tagadod, hogy Erdélyben volt késztetés arra, hogy önmaga köré mítoszt teremtsen?
Én nem úgy láttam, de nem állítom azt sem, hogy gátat vetett volna a mítosz képződésének, mikor látta, hogy működésbe jön. Mert ezt egy okos ember se állítja le, ha vállalni tudja. Ha van ugyanis valami minimális ismeret az ember körül, akkor könnyebb élni, gazdagabb, játékosabb viszonyok létesülnek, és egy hamis képpel is könnyebb együtt élni, mint az érdektelenséggel megküzdeni. Bár neki elég sok baja volt amiatt az előítélet miatt, amit a mítosz sokakban előidézett.
Hogy viselte, ha félreértették vagy kiforgatták azt, amit gondolt vagy csinált?
Voltak el nem felejthető sérelmei, nyilvánosak is, újságban. Felháborodott, küzdött, de okosan és józanul megállt egy ponton. Soha nem vált önroncsoló gesztussá a dühe. Megállt pontosan ott, ahol meg kellett állnia. Egyébként néhányszor jelen voltam, amikor valamilyen méltatlan szituációba került, valaki durván személyeskedett vele, előzködésből belekötött, csaknem verekedés volt. Ez elől nem tért ki. Én úgy láttam, hogy a megszégyenülésfélét tisztességgel elviselte, állta. Hallottam például, hogy a hollandiai Mikes Kelemen-összejövetelen – ez még a hetvenes évek elején volt – csinált egy zászlóakciót, amit félreértettek, és verekedés támadt. Nem tudom elképzelni Erdélyt, amint behúz egyet valakinek, de nem volt gyáva.
- Erdély Miklós [5]